20151201

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Annyiszor kértelek, hogy ne gyere be a szobába utcai cipőben – mondta a feleség –, így is alig bírok rendet tartani a lakásban. Nem elég, hogy már soha nem segítesz takarítani, még nem is vigyázol a tisztaságra. Tisztelem a tisztaságmániádat – válaszolt a férj –, de inkább azzal törődnél, hogy a fürdőszobában legyen használható fogkrém, ma reggel is alig tudtam a tubusból valamit kipréselni, pedig rohannom kellett. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá váltak közöttük az ilyenféle viták. Pedig házasságuk első éveiben minden olyan szép volt. Sokat dolgoztak, munkahelyükön is, otthon is. A férj inkább új lakásukkal, meg a kis kerttel foglalkozott, a feleség a háztartási feladatok körül fáradozott, de sokat segítettek egymásnak, lényegében együtt csináltak mindent. Aztán amikor jöttek a gyerekek, annyi új, eddig ismeretlen és sürgősen megoldandó feladat jelentkezett, hogy nem tudtak tervet, munkabeosztást csinálni, mindegyikük kivette a részét majdnem mindenből. Arra sem volt idejük, hogy megbeszéljék: jó-e az, ahogyan megoldják dolgaikat. Örültek a gyerekeknek, élvezték otthonukat, az együttlétet, és örültek, hogy a feladatokat sikerült megoldaniuk úgy, ahogy azt az élet megkívánta. Egy idő után sok minden rutinná vált, fárasztó, örömöt nem okozó kötelező teendők ismétlődő sorozatává. Ugyan meg-megbeszélték, hogy kinek mi legyen a feladata, de ezeket a megállapodásokat egy-kettőre „felülírta az élet”, ahogy védekezésül mondani szokták, amikor valamelyikük számon kérte a másik „mulasztását”. Az ilyen viták során néha indulatosan felhánytorgattak régi sérelmeket, a maguk idején jelentéktelennek tartott megbántásokat, csendesen feledésbe merült megállapodásokat. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy éles hangú szóváltás keletkezett, és ilyenkor megfagyott a levegő a házaspár körül.
A család megelőzi a civil társadalmat, a közösséget, a politikai államot, mert a család a természetjogon alapul. Nem a társadalom találja fel vagy alapítja meg a családot, hanem a család képezi a társadalom alapját: „Így a társadalom alapja a család, amelyben különböző nemzedékek élnek együtt és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel.” (GS 52) A családnak ez a szemlélete sokáig egyetemes szemlélet volt, az ENSZ az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában 1948 decemberében ezt így rögzítette: „A család a társadalom természetes és alapvető alkotó eleme és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.” (16. Cikkely, 3. pont) Korunkban egyre több politikai és tudományos intézmény új módon képzeli el a családot. Szerintük a család megalapításához nincs szükség házasságra, a hagyományos házasságot pedig elavult intézménynek tartják, mert korlátozza az egyén szabadságát. Eltekintenek a nemi különbségekkel és a nemzéssel való szerves kapcsolattól, a házasságot olyan szerződésnek tekintik, amelynek feltételei szabadon módosíthatók. A nagyobb szabadság jelszavával egyre kevesebb kötelezettséget és kötelességet rónának a házas felekre. De minthogy szerintük a család a modern világban nem tudja a társadalmat és az államot építeni, az államnak kell szabályoznia, felügyelnie és engedélyeznie a család működését.
Beszéljétek meg, milyen lenne egy család nélküli társadalom? Milyen érdekeket szolgál a természetjoggal össze nem egyeztethető családpolitika és családjog?
Isten terve szerint a család az élet és a szeretet bensőséges közössége. Az a feladata, hogy egyre inkább azzá váljon, noha mint minden teremtett és megváltott valóság, ez csak Isten országában fog beteljesedni. A család lényegét és feladatát végső soron a szeretet határozza meg. A családnak az a küldetése, hogy őrizze, nyilvánítsa ki és közölje a szeretetet, azaz alakítsa a közösséget és legyen annak részese, szolgálja az életet, részesedjen a társadalom fejlődésében és az Egyház életében és küldetésében. (vö. FC 17)
A házasság igazi természetének aláásása vagy téves értelmezése meggyengíti a családot. A meggyengült családban, mivel mindnyájan bűnösök vagyunk, hajlunk egyfajta brutális individualizmusra, nagyon könnyen eltávolodunk Jézus gyengédségének hagyományától és szövetségének fegyelmétől. Rendezetlen vágyaink, gazdasági nehézségeink, a pornográfia, a fogamzásgátlás, a válás, és a jogi és intellektuális zűrzavar egyaránt fenyegeti azt a szeretetközösséget, amire teremtve vagyunk. A szívünkben lévő rendezetlenségnek társadalmi összefüggései és társadalmi következményei vannak. Az erős család arra készteti a férjet, a feleséget, és a gyerekeket, hogy olyan közösséget hozzanak létre, amely Jézus irgalmán, nagylelkűségén, szabadságán és hűségén alapul, hogy Isten szövetségének mintájára gyakorolják az önátadás művészetét. A család küldetése a szeretet, a szeretet fényével deríti fel a világot, újítja meg az Egyházat és a társadalmat.
Idézzetek fel családi, rokoni, baráti, ismerősi körből olyan eseteket, amelyekben a házasfelek „szívében lévő rendezetlenségeket” a szeretet legyőzte!
A családok az élet és a szeretet igazán bensőséges közösségévé csak Isten országában válhatnak. Mindennapi feladatuk mégis azon munkálkodni, hogy egyre közelebb kerüljenek ehhez az ideálhoz. A családon belül és a család és környezete között sok minden miatt adódhat nézeteltérés, keletkezhet konfliktus. Ferenc pápa erről így tanít: „Gondoljuk meg, milyen lenne az a társadalom, család, vagy baráti társaság, amelyben sohase jelentkeznének feszültségek és konfliktusok! Olyanok lennének, mint egy temető. Csak a holt dolgok között nincs sohase feszültség és konfliktus. Ahol élet van, ott van feszültség és konfliktus is. Fontos tehát meggondolnunk, hogy milyen okokra vezethetők vissza feszültségeink – a feszültség azt jelzi ugyanis, hogy élünk –, és hogy milyenek is konfliktusaink. Ezek majd csak a paradicsomban tűnnek el. Ott majd mindnyájan békében leszünk egyek Jézus Krisztussal. Mindenkinek fel kell ismernie a feszültségeket és konfliktusait saját életében. A feszültségek hozzájárulnak növekedésünkhöz, kibontakoztatják bátorságunkat. … A családban is megjelennek a feszültségek. Hogyan lehet ezeket feloldani? Párbeszéddel. Ha a családban a párbeszéd jelen van, ha az ember spontán megmondhatja, amit gondol, akkor a feszültségek hamar feloldódnak. … Nem szabad félnünk a feszültségtől. De vigyázat: ha valaki kedveli a feszültséget a feszültség kedvéért, az magának és környezetének is árt, mert mindig feszültségek között fog élni.” (Ferenc pápa beszéde fiatalokhoz 2015. aug. 7)
Globalizálódó világunk társadalmi, gazdasági, politikai és vallási zűrzavarában nagy szükség van arra, hogy a családok tanúságot tegyenek a szeretetről. „Az Istenben élő család ma arra hivatott, hogy megakadályozza a modern társadalmak elsivatagosodását. Társadalmunkban ugyanis hiányzik a szeretet, eltűnt a mosoly és terjed a sivatag. Van bennük ugyan sok vidámpark, számos a lehetőség az unalom elűzésére, de hiánycikk a mosoly és a szeretet. A mosolygós családok képesek az elsivatagosodás megállítására, a mosolyra pedig a szeretet teszi őket képessé. Nincs az a gazdasági, vagy politikai intézkedés, amely helyettesíthetné a családok mosolyát. A bábeli terv nyomán életnélküli felhőkarcolók jöttek létre, de Isten lelke a sivatagot paradicsommá tudja alakítani. (vö. Iz 32,15). Hagyjuk el a tornyokat és az elit páncélozott termeit, és látogassuk meg újra meg újra a szeretetre szomjas emberek sokaságának házait és kertjeit. (Ferenc pápa beszédéből a 2015. szept. 2-i általános kihallgatáson)
Milyen gócpontjait látjátok mai társadalmunk elsivatagosodásának? Milyen szerepe van az elsivatagosodás megakadályozásában a közösségeknek, az emberek közötti kapcsolatok kultúrájának?
Egy élete nyolcvanadik évén túl lévő férj nemrégen elmondta, hogy hosszú házasságuk során ugyan voltak kisebb-nagyobb koccanásaik, de nagyjából békében teltek napjaik. Az utóbbi években azonban rendszeressé vált, hogy apróságokon vesztek össze, kiabáltak egymással, mérgesen zárták a napot, aztán mérgükben nem tudtak aludni, másnap rosszkedvűen ébredtek. A helyzet egyre rosszabb lett, míg egyszer csak hallották Ferenc pápa egy jótanácsát a házasoknak: három szót ajánlok figyelmetekbe: Kérem, köszönöm, bocsáss meg. Elhatározták, hogy ezzel a három szóval fogják kezdeni egymáshoz intézett szavaikat. „Kérem, hogy ne tedd ide az ásványvizes flakont, mert nem látom tőle a tv-t”. Azelőtt ezt úgy mondták, hogy „vidd innen ezt a ronda vizet, nem veszed észre, hogy útban van?” – a válasz pedig az volt, hogy „nekem nincs útban, tedd te odébb!” Vagy például: „köszönöm, hogy elmosogattál, pedig tudom, hogy nem ez a kedvenc munkád”. Régebben ez így hangzott: „na, végre egyszer voltál szíves elmosogatni, de persze a serpenyőt kifelejtetted.” Régebben naponta sok dolog miatt lett volna alkalmuk egymástól bocsánatot kérni, amióta az új rendszert bevezették, úgy tűnt, nincs miért bocsánatot kérni. Ezért esténként, elalvás előtt, mindig kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól mindazért, amit a másikért, a másiknak aznap jobban, szebben tehettek volna.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20151101

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy középiskolai tanárnő osztálya szülői értekezletén arra emlékeztette a szülőket, hogy profit központú világunkban ne felejtsék el, a gyermekek személyek, személyi méltóságuk van. Miközben a szülők a családért dolgoznak, arra is legyen gondjuk, hogy a gyermekek kibontakoztathassák személyiségüket. A szülők mélyen hallgattak. Egy idő után az egyik anya azt mondta, hogy ez régebben talán még lehetséges volt, de ma a szülők minden energiája arra fordítódik, hogy biztosíthassák a család megélhetését, se idő, se erő nem jut a személyiség formálására, a lelki nevelésre. Mások bizonygatták, hogy a gyermeknevelésnek ez a része olyan nagy kihívást jelent, amelyre az átlag szülő nincs felkészülve, azért választ lehetőleg jó iskolát, mert az iskolától várja, hogy felszínre hozza az értékeket a gyerekből. Olyan is volt, aki őszintén bevallotta, hogy életében sokat bukdácsolt, bármit mondana a gyereknek, az nem lenne hiteles. A tanárnő azt vetette ellen, hogy ő viszont azt tapasztalja, hogy a fiatalok olyan nevelési hiányosságokkal érkeznek az iskolába, amelyeket a pedagógusok már aligha tudnak korrigálni. [...]
Mai társadalmunkban eluralkodott a piaci szemlélet, mindennek az értékét a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg. Gyakran nem azt nézzük, hogy valami helyes-e, valamilyen tettel jót teszünk-e, hanem azt, hogy megéri-e. Érdemes-e jónak, becsületesnek lennünk, hasznos-e hűségesnek lennünk, van-e – anyagiakban is mérhető – hozadéka egy erőfeszítésünknek? Előnyös-e szerényen, tapintatosan viselkednünk, vagy sikeresebb az, aki kíméletlenül erőszakos? Nem fizetünk-e rá, ha bízunk mások szavában, ígéreteiben, vagy okosabb abból kiindulnunk, hogy rá akarnak szedni, be akarnak csapni ugyanúgy, ahogy mi magunk is csak a saját hasznunkat keressük? Van-e értelme annak, hogy igazat mondjunk, nem célravezetőbb-e úgy beszélnünk, hogy azzal beszélgetőtársunkat, hallgatóinkat megnyerjük? A jónak, a szépnek, az igaznak és a szentnek a piac szab árat, ezek önértéke kezd háttérbe szorulni.
Régen a lehetőségeknek csak egy szűk választéka állt rendelkezésre, ma eddig soha nem látott gazdag, csábító kínálattal állunk szemben, nehéz okosan, a dolgokat az igazi értékek mércéjével mérve dönteni. Gondoljunk csak arra, hogy régen a férfi és a nő kapcsolatára csak egy legális lehetőség volt: a házasság. A polgári jog és a vallási előírások alapján megkötött házasság összetartozása határozottan és általánosan elismert volt, lényegében megfeleltek egymásnak és egymást kölcsönösen támogatták. Ma nemcsak a polgári és a templomi házasság távolodott el egymástól, hanem a társadalom a párkapcsolatra több más, törvényes és általa elfogadott lehetőséget is kínál.
Mondjatok példákat a mai társadalom olyan kínálataira, amelyeket régebben természetesnek, vagy éppen kötelességnek tartottak! Lehet-e egy-egy cselekedetünk értékes akkor is, ha nem látszik hasznosnak?
Ferenc pápa egyik beszédében Philadelphiában, a Családok 8. Világtalálkozóján, mai társadalmunkat egy nagy kulturális szupermarkethez hasonlította, amelyben az áruk tömege a vásárlót állandó és folyamatos fogyasztásra csábítja, nem törődve azzal, hogy az embereknek valójában mire lenne szükségük. Ebben a szupermarketben a kereskedő és a vevő között nincs személyes kapcsolat, nincs párbeszéd, nincs bizalom, a személytelen piac törvényei uralkodnak. A cél a piac működtetése, a fogyasztás fokozása, kapcsolatokat, barátságokat fogyasztani, szakképzettséget fogyasztani, nemet fogyasztani, vallást fogyasztani, közösséghez tartozást, akár egy nemzethez, országhoz való tartozást fogyasztani, fogyasztani bármi áron, a következmények nem játszanak szerepet. Az se baj, ha csalódsz abban, amit eddig fogyasztottál, dobd el a régebbit, keress magadnak újat a bőséges kínálatból, válassz újabb kapcsolatot, barátokat, nemet, vallást, szakképzettséget, hazát! Fogyasztás, amely nem gazdagít, nem hoz létre sem értéket, sem emberi kapcsolatokat, fogyasztás, amely az emberi kapcsolatokon kívül áll. A kapcsolatok csak a szükségletek kielégítésének közvetítői. Egy személytelen árus (vállalat, intézmény, áruház, on-line shop) áll szemben a fogyasztóval, aki már nem felebarát arcával, történetével, vágyaival. Az a jó fogyasztó, akinek nincs kialakult értékrendje, aki akkor, amikor fogyaszt, csak a saját pillanatnyi, vélt érdekét tartja szem előtt és mindig rávehető, hogy kövesse a legújabb trendet.
Igazi és tartós kapcsolatok nélkül az emberek elmagányosodnak, és egyedül maradnak, tartózkodnak minden lekötöttségtől, elköteleződéstől, nehogy szabadságukban korlátozva érezzék magukat. Egyre kevesebben kötnek házasságot és egyre több gyermek születetik házasságon kívül. Ezek a gyerekek már nehezen fogják megérteni a kapcsolatok értékét, maguk sem mernek elköteleződni. „A házasságot egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. Ezzel szemben a házasság társadalomnak nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és a párra tartozó szükségletek szintjét. … A posztmodern és globalizált individualizmus kedvez annak az életstílusnak, mely elgyöngíti a személyek közötti kötelékek kifejlődését és stabilitását, s eltorzítja a családi kapcsolatokat.” (EG 66-67)
Hova vezet, ha erkölcsi kérdésekben mindig csak az anyagi szempontok mérlegelése alapján döntünk?
Nemrégen hallottam három kiemelkedő személy – egy mérnök, egy karmester és egy biológus – beszélgetését a televízióban magas állami kitűntetésük átvétele után. Megegyeztek abban, hogy „azokkal a fiatalokkal szeretnek együtt dolgozni, akiknek jó volt a gyermekkoruk. Az ilyen fiatalok udvariasak, tisztelettudók, fegyelmezettek és együttműködők.” Ezt hallva arra gondoltam: az, hogy jó gyermekkoruk volt, azt jelenti, hogy jó családi légkörben nevelkedtek. „A család a maga nevelő tevékenységével az embert méltóságának teljességére formálja annak valamennyi dimenziójában, ideértve a társadalmi dimenziót is. A család ugyanis olyan szolidáris szeretetközösség, amely egyedülálló módon alkalmas kulturális, erkölcsi, társadalmi, lelki értékek megtanítására, átadására, ezek pedig a család és egyúttal a társadalom tagjainak fejlődése és jóléte szempontjából alapvető értékek. A család azzal, hogy betölti nevelői küldetését, a közjóhoz járul hozzá: a minden társadalomban nélkülözhetetlen közösségi erények elemi iskolájává lesz. A személy a családban kap segítséget ahhoz, hogy növekedjék szabadságban és felelősségben, ami viszont elengedhetetlen feltétele bármiféle társadalmi feladat ellátásának.” (ETTK 238.)
Idézzetek fel rokoni, baráti, ismerősi körből olyan családokat, amelyekben a kulturális, erkölcsi, társadalmi és lelki értékek átadását jórészt a család szeretetteljes légköre tette lehetővé?
A beszélgetés kezdett vitává alakulni – folytatta a középiskolai tanárnő –, voltak, akik azzal vádolták az iskolát, azaz a pedagógusokat, hogy azért hangoztatják a szülők nevelői felelősségét, mert ők képtelenek saját feladatukat ellátni. Mások pedig úgy vélekedtek, hogy álproblémáról beszélünk, az ifjúság a mai modern, nyitott társadalomban él, az hat rá, jobb, ha senki sem akarja a szerinte helyes elveket rájuk erőltetni. Lezárásként elmondtam, hogy a legmodernebb emberjogi, társadalmi és politikai megnyilatkozások egyértelműen leszögezik, hogy a szülők felelősek gyermekeik fejlődéséért, a gyermekeknek pedig joguk van szüleik gondoskodására, és az államnak kötelessége a szülőket felelősségük gyakorlásában támogatni. Ez azt jelenti, hogy a szülőknek és az iskolának együtt kell működnie a fiatalok nevelésében. A nevelés nem szorítkozhat arra, hogy megtanítjuk a gyerekeket köszönni és késsel-villával enni. Fontos, hogy ne csak különbséget tudjanak tenni a jó és a rossz, a szép és a csúf, az igaz és a hamis, valamint a szent és profán között, hanem hogy mindig a jó, a szép, az igaz és a szent mellett döntsenek. Szerencsés az a szülő, aki a magáéval azonos értékrendű iskolába tudja beíratni gyermekét. Ugyanakkor jogos elvárás, hogy az iskola tartsa tiszteletben a szülők értékrendjét. Szerencsés az a gyermek, akinek mind az iskoláját, mind pedig a családját a szeretet légköre járja át. Mert aki az igaz szeretet légkörében tanul meg a jó, a szép, az igaz és a szent mellett dönteni, az igaz emberré válik.
A tanárnő szavait hallgatva eszembe jutott Szent Pál korintusi levele: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13, 4-7)
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20151001

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Annyira örülök, hogy a szomszédéknál helyreállt a családi béke – mondta egy este a feleség férjének –, pedig amikor az apjuk otthagyta őket, a nagyfiú meg drogozni kezdett, bizony úgy látszott, hogy ez a család szétesett. Kerültek mindenkit, a házban úgyszólván senkivel sem beszéltek, azt hihettük, hogy egymással sem beszélnek. Aztán amikor az a baleset történt a nagyfiúval, megint megjelent az apa, aztán egyre többször jött, a fiú meg lábadozva kigyógyult a drogból. És most úgy látszik, hogy normális, békés családi életet élnek. Csak attól tartok – vette át a szót a férj –, hogy ez csak átmeneti állapot, lehet, hogy visszaesnek és még rosszabb helyzetbe kerülnek.
A nyugati keresztény emberkép egyrészt az antik görög-római filozófiára, másrészt a bibliai teológiára alapul. A kultúrtörténetben a görög filozófia és a római jog alapján jelent meg először az ember, mint önmagáért felelős individuum, világosan körülhatárolt jogokkal és kötelességekkel. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten az embert a saját képmására alkotja. Ennek fényében az ember minden korábbi emberértelmezéshez képest magasabb rangot kapott: az egyén nem az emberi faj egy egyedi példánya, hanem összetéveszthetetlen személy, elidegeníthetetlen méltósággal. Az embernek ez az Ószövetségben kinyilatkoztatott méltósága azáltal, hogy Jézus Krisztusban Isten emberré vált, tovább fokozódott: Jézus Krisztus a valóságos ember és valóságos Isten a keresztény emberkép ősmintája. „Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült.” (GS 22)     [>>>]
E különleges méltóság ellenére az ember teremtmény marad; hivatásának tehát csak akkor felelhet meg, azaz csak akkor élhet teljes életet, ha felismeri, hogy életét ajándékba kapta és belesimul a teremtés rendjébe. Minden ember egyenlő méltósága csak akkor érvényesülhet, ha egyrészt a társadalom valamennyi intézménye, és a politikai-gazdasági rend ezt szem előtt tartja, másrészt minden ember a magáéval azonos méltóságúnak tekinti valamennyi embertársát. Az ember társas lény, más emberekkel való kapcsolatok nélkül nem boldogulhat. Nem csak a saját, hanem az egész társadalom javát kell szolgálnia, különben a saját javát sem tudja érvényesíteni. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12) Ha a társadalomban általános lenne az ember személyi méltóságának tisztelete, ha mindenki, a családok és közösségek, az intézmények és a társaságok kötelességüknek éreznék a közjó szolgálatát és szem előtt tartanák a szolidaritás és szubszidiaritás elvét, akkor nem csak boldog és igazságos, hanem egységes és biztonságos társadalom jönne létre.
Hogyan tudjátok megmagyarázni gyerekeiteknek, hogy minden ember testvérünk? Osszátok meg élményeiteket egy olyan emberről, aki sokat tett a közjóért!
Mai társadalmainkat azonban leginkább a szétesőben lévő szóval jellemezhetjük. Növekszik a szakadék a szegények és gazdagok, az öregek és a fiatalok között, nem ért szót a magasan kvalifikált az egyszerűbb emberrel, egyre több a valamilyen függőségben szenvedő, akivel a többiek nem tudnak egészséges kapcsolatot tartani, egyre kevesebb a megbízható szolgáltatást nyújtó iparos és több a csak a gyors meggazdagodásra törekvő vállalkozó. A közlekedők nem bízhatnak a többi közlekedő korrekt viselkedésében, inkább mindig készen kell lenniük a szabályszegők elleni védekezésre. Az erős lenézi a gyengét, az önérdek szolgálata megelőzi a közjóért való fáradozást, a szolidaritás merő szólammá silányul, az önzés pedig erőszakot szül. Az ellentétek növekszenek és a szembenállók egymás legyőzésére törekszenek, ahelyett, hogy keresnék az együttműködés lehetőségeit. Fogyatkozik a hírszolgáltatás iránti bizalom, az emberek egyre jobban tartanak a manipulációtól. „A mai gazdasági mechanizmusok elősegítik a túlzott fogyasztást, de a féktelen konzumizmus, melyhez az egyenlőtlenség kapcsolódik, kétszeresen károsítja a társadalom szövetét. Így a társadalmi különbség előbb-utóbb erőszakot gerjeszt, melyet fegyverekkel nem lehet, és soha nem is fognak tudni megoldani. Ez csak arra szolgál, hogy megnyugtassák mindazokat, akik fokozott biztonságot követelnek, annak ellenére, hogy ma már tudjuk: a fegyverek és az erőszakos elnyomás a megoldások helyett újabb és még rosszabb konfliktusokat eredményeznek.” (EG 60)
Soroljatok fel olyan jelenségeket, amelyekben a társadalom szétesését látjátok! Idézzetek fel olyan eseteket, amikor sikerült másokat megnyernetek a közösség érdekében való együttmunkálkodásra! Hogyan tudtok ti bekapcsolódni a mások által szervezett ilyen csoportok munkájába?
 „A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével. … A házasság és a család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét.”(GS 47) A házasság nem emberi találmány, a házasság Isten ajándéka az istenképmás embernek. Az ember személyi méltóságának alapja az, hogy az ember Isten képmása, a házasság méltósága pedig abban gyökeredzik, hogy Isten ajándéka. Az ember csak akkor lesz a házasságra alkalmassá, ha felismeri, hogy házasságát Istentől kapta ajándékba, és belesimul Istennek a házasságra vonatkozó tervébe. Azok, akik korunkban azt hirdetik, hogy a házasság elavult, idejétmúlt intézmény, a mai ember számára sokkal jobb és kellemesebb életformák kínálkoznak, nem értik Isten tervét, nem látják az összefüggést az egész társadalom jóléte és a házastársi és a családi közösség jóléte között. Akiknek az élete valamiért kisiklott, legtöbbször nem magukban, hanem külső okokban keresik a hibát, például a házasság „elavultságában.” A házasság és családi élet nehézségeit hangoztatókhoz szól Jézus: „Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mt 19, 11) Kétségtelen, hogy az isteni kegyelem segítsége nélkül az ember nem tudja "megtalálni a gyakran szűk ösvényt, a rossznak engedő kishitűség és az erőszak között; amely azzal ámít, hogy le tudja győzni a rosszat, valójában pedig csak súlyosbítja azt.” (Centesimus Annus 25)
Ez a szűk ösvény a szeretet, Isten és a felebarát szeretetének útja. A szeretet a legfontosabb társadalmi parancsolat. Tiszteletben tartja a másik emberi személyt és annak jogait, megkívánja az igazságosság gyakorlását és önmagát elajándékozó életre indít. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti, megmenti azt" (Lk 17,33). Ha valaki nem becsüli meg eléggé Isten ajándékát, megszegi házassági ígéretét-esküjét, és így élete zátonyra fut, nem a házasság intézményében kell keresnie a hibát, hanem önmagában. Ha azonban igazán él benne a szeretet, bízhat annak erejében és abban, hogy az Úr hozzá is így fog szólni: Sok bűnöd bocsánatot nyert, mert nagyon szerettél. (vö. Lk 7, 47)
Mi segít felülemelkedni a magatok, vagy mások bezárkózottságán?
Minden ilyen esetben nagy a visszaesés veszélye – válaszolt a feleség –, ezért is fontos, hogy helyreálljon velük a kapcsolatunk. Nem hagyhatjuk őket magukra. Azért zárkóztak be, mert nem szerették volna nyilvánosságra hozni kisiklott életüket. Most rajtunk is áll, hogy úgy közeledjünk feléjük, hogy ezt ne kegynek, kényszeredettségnek érezzék, hanem megértsék, hogy tiszteljük és szeretjük őket, szenvedéseikben is együtt éreztünk velük. Most mi is megkönnyebbültünk, és velük együtt örülünk. Mindenben a javukat akarjuk, de nem akarunk sem beleszólni a dolgaikba, sem rájuk akaszkodni. Igazad van – szólt a férj –, én azt hiszem, az asszony volt az, aki nagy szeretetével hordozta a családot. Most vele kell kezdenünk, először neki kell megértenie, hogy igazán osztozunk az örömükben.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150901

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Az idegenvezető az utazás első napján vacsora után beszélgetésre hívta a társasutazás résztvevőit. Beszélni akart egy kicsit a további napok programjáról, szerette volna megismerni az utasokat és kívánságaikat. Az ilyen beszélgetések arra is alkalmat nyújtanak, hogy az utasok egymást is megismerjék, kapcsolat alakuljon ki közöttük, és a továbbiakban ne idegenekként utazzanak együtt. A beszélgetés végén az idegenvezető megjegyezte: Úgy látom, hogy a többség itt házaspár, és nem is kezdő. Magam alig három éve vagyok házas, szeretném ellesni a titkot azoktól, akik már sok tapasztalattal a hátuk mögött élnek együtt. Hadd kérdezzem meg: Mi a titka a boldog, hosszú távon jól működő házasságnak? A társaság először hallgatásba burkolódzott, aztán sorra mondták azt, ami szerintük a „titok”. Elhangzott a bizalom, a megértés, az anyagi biztonság, az önzetlenség. Voltak, akik úgy vélték, hogy csak szerencse kérdése, nincs titok, mert az egész élet lutri. Egy fiatal nő kijelentette, hogy nem az időtartam a lényeg, hanem az, hogy jól érezzék magukat, tehát az a titok, hogy csak addig szabad együtt maradni, amíg jól érzik magukat. Egy középkorú férfi azt magyarázata szerint az a fontos, hogy legyen kellő szabadsága mindkét félnek, mert ha nem szabadok, nem lehetnek boldogok; és így tovább. Végül így szólt a társaság legidősebb házaspárja: a szeretet. Az idegenvezető meglepetten nézett rájuk: Sokakat megkérdeztem már, de ezt még senki nem mondta nekem!
Mit mondtatok volna, ha tőletek kérdezik meg: Mi a titka a boldog, hosszú távon jól működő házasságnak?
Karinthy Frigyesnek tulajdonítják a mondást: hogyan is érthetnék meg egymást a nők és a férfiak, amikor mindketten mást akarnak, ti. a férfi a nőt, a nő meg a férfit. Az igazság ezzel szemben az, hogy a férfiak és a nők nem arra vágynak, hogy a másikat megértsék, hanem arra, hogy kölcsönösen értsék egymást, azaz legyen egy társuk, akivel megoszthatják gondolataikat, örömeiket és gondjaikat, javaikat és hiányaikat. Kapcsolatba szeretnének egymással lépni, mert szívük legmélyebb vágya, hogy harmonikus párkapcsolatban éljenek. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy szívébe ültette a szeretet iránti vágyat, fontos neki, hogy szeressen és szeressék. Az embert – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart – Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette: szeretetből szólította életbe, s egyúttal szeretetre rendelte. Azáltal, hogy a férfi és a nő emberi természetét a saját képmására teremtette, a lelkiismerettel együtt beléjük oltotta a szeretetre és a közösségre szóló meghívást. Ezért van az emberben képesség a szeretetre és a közösségre, s ugyanezért felelős is értük. (vö. FC 11, GS 23)
Mit jelent számodra ez a szó: szeretet? Idézzétek fel családi, rokoni, baráti körötökből egy olyan személy alakját, akiből sugárzott az önzetlen szeretet!
A Biblia az ószövetségi ember számára is érthetően magyarázza meg istenképiségünket: „Majd azt mondta Isten: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!« Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,26-27). Az ember tehát nem egy a földön élő lények közül, nem is az evolúció véletlen játéka. Az ember több, mint biológiai adottságainak összessége, mert Isten a maga képére teremtette, ez pedig egyedülálló egyedi és megkérdőjelezhetetlen méltóságot ad neki. Ettől a méltóságtól elválaszthatatlan nemiségünk: Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Alapvető méltóságunk nem függ csodálatra méltó teljesítményeinktől vagy súlyos kudarcainktól. Isten jósága és irántunk való szeretete sokkal alapvetőbb és előbb létezett bármilyen nagyszerű emberi tettnél vagy súlyos bűnnél. Isten képmásai vagyunk és maradunk, semmit sem tehetünk elhomályosítására vagy fokozására. Az ember csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja. Isten képmására való teremtettségünkből az is következik, hogy igazi örömünk és beteljesedésünk abban áll, ha úgy ismerjük, szeretjük és szolgáljuk egymást, ahogyan Isten teszi. Az igazságot, hogy Isten teremtett a saját képmására, nem törölhetjük el. Csak akkor élhetünk teljesen ez igazság szerint, ha emberi méltóságunk tudatában rábízzuk magunkat a Teremtőnkre és szeretetére. 
Hogyan tudod gyerekeidnek megmagyarázni, hogy őket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, és hogy ebből mi következik? 
A házasságban a férfi és a nő szilárd egysége szeretetükből és nemi különbségük értékének elismeréséből és elfogadásából fakad. Szeretetük Isten szeretetének jelenléte és jele. A nemi különbség teszi lehetővé, hogy a házastársak egy testben egyesüljenek. (vö. Ter 2,24) A Teremtő jóságának, bölcsességének és szerető tervének megnyilvánulásaként képesek új élet fakasztására. A hívő férfi és nő Isten szeretetére alapozva ígér kölcsönös, egész életre szóló szerelmet. Örökké tartó szerelmet az ember csak akkor ígérhet, ha fölfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart és lehetővé teszi a teljes jövő odaajándékozását a szeretett személynek. A hit segít elfogadni a gyermekáldás teljes mélységét és gazdagságát, felismerve benne a teremtő szeretetet, amely megajándékoz egy új személy misztériumával és ránk bízza azt.
Ha a hívő ember a hűséges Istenre támaszkodik, maga is biztos alapon áll. A hit megmutatja, hogy milyen tartósak lehetnek az emberek közötti kapcsolatok, ha Isten jelen van közöttük. Nem csupán belső szilárdságról, a hívő szilárd meggyőződéséről van szó; a hit megvilágosítja a szeretetből származó emberek közötti kapcsolatokat is, mert ezek követik Isten szeretetének dinamikáját. Megbízható szeretet nélkül semmi sem képes egységbe foglalni az embereket, a hit nélküli „egység” csak a haszonra, a közös érdekekre, a félelemre, s nem a közös élet jóságára épül, nem arra az örömre, amelyet a másik egyszerű jelenléte tud kiváltani. A hit teszi érthetővé az emberi kapcsolatok épülését, mert alapjukat és végső céljukat Istenben, az ő szeretetében látja, s ezzel megvilágosítja az építés művészetét, amely így a közjó szolgálatává lesz. Igen, a hit mindenki java, közjó, világossága nem csak az Egyház belsejét világosítja meg, nem is csak a túlvilági örök város építését szolgálja, hanem segít építeni a társadalmainkat, úgyhogy reményteljes jövő felé vándorolhatunk. (vö. LF 51, 52)
Mi segít Isten rád vonatkozó terveinek felismerésében? Hogyan tudod e tervek megvalósulását elősegíteni? Milyen feladat hárul a hívő emberre az emberi kapcsolatok építésében?
Este, amikor az társasutazás résztvevői már szobáikba vonultak, az idős házaspárból a feleség megjegyezte: Érdekes, hogy ez a kedves, fiatal idegenvezető ennyire meglepődött. Lehet, hogy igazán nem is értette, amit mondtunk, mert a „szeretet” számára nem azt jelenti, amit nekünk, hívőknek. Tudod –válaszolt a férj –, elgondolkoztam: vajon akkor, amikor mi voltunk „alig három éve” házasok, mit mondtunk volna ugyanerre a kérdésre? Vagy akkor egy ilyen kérdést fel se lehetett tenni, mert a közfelfogás az volt, hogy a „házasságok az égben köttetnek,” és kész? Ma meg a házasság intézményének értelmét is megkérdőjelezik. Azt hiszem – vette át a szót a feleség –, mi itt, ezen az utazáson nem tehetünk sokat a mai fiatal házasokért. Vegyünk részt mindenben a magunk módján, akinek ez nem tetszik, annak úgyis hiába beszélnénk; akinek meg rokonszenves az, ahogy mi egymással meg a többiekkel érintkezünk, talán eszébe jut: valami lehet abban a „szeretetben”.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150801

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

isfiam – szólította meg fiát édesapja –, közeledik 15. születésnapod. Gondolkodtunk édesanyáddal azon, hogy mivel szerezhetnénk neked ebből az alkalomból örömet. Mit szólnál hozzá, ha meghívnánk barátaidat egy születésnapi partira? Erre még igazán nem gondoltam – válaszolt a fiú –, meg aztán az igazat megvallva én az osztálytársaimmal jó viszonyban vagyok, de barátomnak egyiket se nevezném. Igaz, volt már olyan, hogy valamelyik meghívott magához, el is mentem, ezen az alapon illenék is visszahívnom őt, de hogy a kérdésedre válaszoljak, ez nem sok örömet jelentene nekem. Rendes gyerekek, az osztályban jól megvagyunk, néha beszélgetünk is egy kicsit, de ez nem nevezhető barátságnak. Egyszerre mindenkivel úgysem lehetne beszélgetni, azt meg nem tudom, hogy ők hogyan éreznék igazán jól magukat. Mondd, próbáltok ti az iskolában barátkozni is – kérdezte a fiú édesanyja –, vagy inkább csak az internet közvetítésével, vagy a mobil telefonon érintkeztek? 
Az ember nem egyszerűen egy a világmindenségben fellelhető milliónyi dolog között, lényegét nem lehet megérteni sem materialista alapon, sem úgy, ha csupán a közösség egy elemének tekintjük. Szt. Ágoston hangsúlyozza, hogy az ember nemcsak önállóan gondolkodó lény, hanem szeretni, dönteni és cselekedni képes személy. Minden emberben előbb-utóbb felmerül a kérdés: ki vagyok én, és miért vagyok? Van-e értelme, célja az életemnek, és számon kéri-e valaha is valaki, hogy mit tettem, hogyan éltem, mire használtam döntési és cselekvési képességemet? „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est 1.)
„Csakis az Isten szeretetével való, boldog barátságba átalakuló találkozásnak – vagy újra találkozásnak – köszönhetően szabadulunk meg lelkiismeretünk elszigeteltségétől és az önmagunkra irányulástól. Akkor válunk teljesen emberivé, amikor többek leszünk a pusztán emberinél; amikor megengedjük Istennek, hogy önmagunkon túlra vezessen bennünket, hogy ezáltal elérjük legigazibb valónkat.” (EG 8.) Jézus barátainak mondta tanítványait, akiket a Vele való találkozás vezetett önmagukon túlra, tett emberhalászokká: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.”(Jn 15,15) [...]

Idézzetek fel egy olyan találkozásotokat, amelyből barátság lett! Milyen jelekből következtettek arra, hogy az, akivel találkoztatok őszintén a javatokat akarja, vagy csak egy udvarias gesztus a kedvessége, netán a saját hasznát keresi? 
Az ember életében számtalan másik emberrel kerül kapcsolatba. Ezeknek a kapcsolatoknak egy része futó kapcsolat, másnapra el is felejtjük, kivel találkoztunk. Osztálytársainkkal, munkatársainkkal, ügyeink hivatali intézőivel kapcsolatban kell lennünk, ha tetszik, ha nem. Ilyenkor mindkét fél érdeke az, hogy a kapcsolat korrekt legyen, sikerüljön az adott feladatot gyorsan megoldani. Rokonságát se maga választja meg senki, a rokonokkal való jó kapcsolat segít a mindennapokat kellemessé tenni. A barátság kialakulásához azonban több kell. 
A barátság szabad elhatározással megvalósított személyes kapcsolat. Alapja a kölcsönös rokonszenv és az arra épülő értékelő szeretet, amely legtöbbször a nézetek és az értékek azonosságában is megnyilvánul. Sokszor elég egy kedves szó, egy barátságos gesztus ahhoz, hogy az egyik ember felfigyeljen a másikra. Kettejük érzékenységén múlik, hogy – esetleg akaratlanul – az adott jelzéseket értik-e, fogadják-e, hogy jóindulatot, vagy tisztességtelen szándékot vélnek-e felfedezni. A keresztény ember az evangélium örömében él, ha ezt az örömöt sugározza, könnyen kiválthatja mások rokonszenvét. Az olyan kapcsolatból, amelyben mindkét fél csak a saját hasznát keresi, ritkán alakul ki barátság.
„A keresztény eszmény mindig arra hív, hogy győzzük le a mai világ sugallta gyanakvást, az állandó bizalmatlanságot, a megtámadástól való félelmet, a védekező magatartást. Sokan próbálnak mások elől a kényelmes magánszférába vagy a bizalmas barátok szűk körébe menekülni, és lemondanak az evangélium társas természetének realizmusáról. Mert ahogyan egyesek szívesen vennének egy test és kereszt nélküli, tisztán spirituális Krisztust, a személyek közötti kapcsolatokat is csak kifinomult készülékek, képernyők és rendszerek által keresik, melyeket tetszésük szerint ki- és bekapcsolhatnak. Eközben az evangélium mindig arra hív, hogy vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, ragadós örömével való találkozás kockázatát, szüntelen testi közelségben. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól, a szolgálattól, a mások testével való kiengesztelődéstől. Isten Fia a maga megtestesülésében a gyöngédség forradalmára hívott meg minket.” (EG 88)
Vannak emberek, akik bárhova kerülnek, hamar barátokra találnak, és barátságaik gyakran életre szólóak. Mi lehet a titkuk? A jó barát jelentősen hozzájárulhat a fiatalok személyiségének fejlődéséhez. Hogyan tudjátok segíteni gyerekeiteket barátaik megválogatásában?
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 13,15) A barátság legmagasabb foka a jegyesség, amikor egy férfi és egy nő barátsága, egymás iránti szeretete odáig fejlődött, hogy egész életüket a másiknak akarják ajándékozni. Isten önmagukon túlra vezette őket, hogy elérjék legigazibb valójukat. „Az egymás melletti jóban-rosszban való kitartás, a hűség és a termékeny szeretet megfelel az emberi szív legmélyebb vágyának. Forduljunk mindenekelőtt a fiatalokhoz, őrájuk épül a jövő: ne engedjük, hogy az ideiglenesség káros mentalitása befolyásolja őket, buzdítsuk őket, hogy a forradalmárok bátorságával törekedjenek az erős, tartós szeretetre, ússzanak az árral szembe, csak ezt tehetik. Hozzáteszem: nem eshetünk abba a csapdába, melyben ideológiai fogalmak foglyaivá válunk. A család antropológiai tény, következésképpen szociális, kulturális, jogi valóság. Nem lehet olyan ideológiai fogalmak alapján meghatározni, amelyek a történelem egy adott pillanatában érvényesek, aztán értelmüket vesztik. Nem lehet konzervatív, vagy haladó családról beszélni: a család az család! Senki se hagyja, hogy a családról egyik, vagy másik ideológiai kritérium alapján rendelkezzenek. Ehhez elegendően ,erős’ a család”. (Ferenc pápa üzenete A férfi és a nő komplementaritása c. konferenciához. Vatikán, 2014, nov. 17.)
A férfi és nő közötti őszinte barátság akkor is értékes, személyiségüket gazdagító, ha nem fejlődik jegyességgé, majd házassággá. Mi segít fiaitok és lányaitok barátságait helyes mederbe terelni úgy, hogy ők hálásak legyenek ezért?
Azt mondod, hogy osztálytársaiddal jó viszonyban vagy – kapcsolódott be a társalgásba a fiú édesanyja –, beszélgetsz velük. Vajon ők is úgy gondolják, hogy „jó viszonyban” vannak veled? Nem érzel-e olyat, hogy valaki szívesen „beszélgetne” veled többet, jól esnék neki megosztani veled valamilyen gondját? Benned sohasem merült fel, hogy felajánljad segítségedet valamelyik nehézségekkel küszködő társadnak? Ilyen komoly beszélgetésekre az iskola nem alkalmas – válaszolt a fiú. Mi legfeljebb a tanárokat, meg az unalmas órákat szidjuk, vannak, akik a sportról, futballról, úszásról beszélnek, ez engem nem érdekel. Ha meg a lányokról esik szó, akkor én inkább visszahúzódom. Mit gondolsz – vette át a szót az édesapa –, mi lenne jobb: ha csak azt az egy-két osztálytársadat hívnánk meg a születésnapodra, akiket a legközelebb érzel magadhoz, vagy ha meghívnánk az egész osztályt? Mi segítene inkább a jó kapcsolathoz: egy intimebb, szűk körű találkozás, vagy egy sok résztvevős kerti parti? A kertünk nagy, sokan elférnek, sütünk egy nagy adag pogácsát, a kert ontja a gyümölcsöt, ti meg játszhattok mindenféle társasjátékot, de vannak csendes zugaink is, ahol sok mindenről lehetne beszélgetni. Még az is lehetséges, hogy adódik egy emlékezetes találkozás.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150701

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nagypapa, nézd, itt a bizonyítványom, most kaptam meg és az iskolából egyenesen hozzátok jöttem vele, mondta sugárzó arccal a nagykamasz fiú, belépve nagyszüleihez. Nagyapja boldogan ölelte magához a fiút, és – noha még nem látta a bizonyítványt –, örömmel mondta: gratulálok! Ez aztán öröm! Gyere be, mutassuk meg nagyanyádnak is, hadd örüljön ő is. Annyira örülök, hogy most nem vagy szomorú, mert amikor a félévi bizonyítványodat mutattad, bizony nem voltál nagyon vidám. A szüleid is biztosan nagyon fognak örülni! De nagypapa – szólt közbe a fiú, – azért nem olyan szép ez a bizonyítvány, csak jobb, mint amilyent remélni mertem. Félek, hogy a szüleim nem lesznek velem megelégedve, ők mindig a maximumot várják tőlem. Félévkor is azért voltam olyan szomorú, mert tudtam, hogy nem okozok nekik örömet, mert nem azt nyújtottam, amit várnak tőlem. Ne félj, és ne szorongj – szólalt meg a nagymama –, amikor a szíved mélyén öröm van. Ne csak annak örülj, hogy több az ötösöd, hanem annak, hogy legyőzted az elkeseredettségedet.
Amikor az ember a városban jár kel, vagy utazik valahová, érdemes körülnézni: hányan vannak, akiknek az arca sugárzik az örömtől. Legtöbbször gondterhelt arcok vesznek körül, fájdalom, szomorúság látszik rajtuk. Akadnak olyan csoportok, amelyek hangoskodással, vihorászással próbálják a jókedv látszatát keltetni, de az ilyen társaság leginkább valakinek a kárán mulat, nem örül igazán. Villamoson, autóbuszon sokan olvasnak, mobil telefonjukkal foglalkoznak. Ezek is többnyire gondterheltek, ritkán deríti őket valami vidám olvasmány, vagy jó hír örömre. Sok a szomorú arc, szomorú ember, akik egykedvűen, öröm nélkül intézik dolgaikat. A mai világ gondjai miatt, a súlyos nehézségek terhe alatt görnyedve az emberekből érthetően sokszor hiányzik az öröm, inkább szomorúságra hajlanak. Ferenc pápa írja egyik, még Argentínában megjelent könyvében: „Vegyük észre, hogy a szomorúság a Sátán varázslata, amely megkeményít és megkeserít, lehetővé teszi, hogy ő, a Gonosz beköltözzön a szívünkbe, hogy aztán semminek se tudjunk örülni, hogy elűzze belőlünk a remény maradékát is. Remény nélkül aztán még szomorúbb lesz az ember, eljut a kétségbeesésig”. A reménytelenség elleni védekezésre buzdít a Gulágot megjárt bencés atya, Olofsson Placid is: „Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.”
XVI. Benedek pápa tanítja: „Kétfajta szomorúság van: az egyik, amely elveszítette a reményt, többé nem bízik a szeretetben és az igazságban, s ezért belülről rombolja az embert (Lk 18,23); de van olyan szomorúság is, amely az igazság okozta megrendülésből fakad, az embert megtérésre és a gonosszal szembeni ellenállásra vezeti. Ez a szomorúság gyógyít, mert az embert arra indítja, hogy újból reméljen és szeressen. Az első szomorúságot Júdás képviseli, aki, lesújtva a saját bukása fölötti rémülettől, nem mer többé remélni, és kétségbeesésében felakasztja magát (Mt 27,3-5). A szomorúság másik fajtáját Péter testesíti meg, aki az Úr tekintetével találkozva sírásra fakad, s ennek a zokogásnak a könnyei gyógyítóak: felszántják lelkének földjét. Mindent elölről kezd, és megújul.” (A Názáreti Jézus. 84-85. old.) A teljes reménytelenség maga a pokol, erre utal Dante Isteni Színjátékában a pokol kapuján található felírat: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Mit tapasztaltok, miért szomorú olyan sok embertársunk? Mi a sok szomorúság legfőbb oka? Nehéz élethelyzetekben hogyan tudjátok családotokban, rokonaitokban, barátaitokban ébren tartani a reményt?
Ha egy vágyunk teljesül, akkor örömöt érzünk, megnyugszunk. Minél szebb, nemesebb, igazabb vágyunk teljesült, annál mélyebb, átfogóbb az örömünk. A megállapodott, Istennel, felebarátaival, a teremtett és az ember építette külvilággal harmóniában lévő ember csendes öröme belső nyugalmából és békéjéből származik. Nagyobb vágyak teljesülésekor örömünk vidámságban nyilvánul meg, különleges öröm esetén ujjongani kezdünk. Ha más kára, baja, szerencsétlensége miatt érzünk örömöt, akkor örömünk rendetlen lesz, ha pedig valami önmagában rosszat akartunk, és azt sikerült elérnünk, akkor örömünk bűnös öröm lesz. Ebből is következik, hogy az öröm szoros kapcsolatban van egy másik isteni erénnyel, a szeretettel. Akit ugyanis szeretünk, annak a javát akarjuk, kára-baja esetén nem örömet érzünk, hanem segítségére akarunk sietni. Felebarátainkat pedig legalább annyira kell szeretnünk, mint magunkat. Ugyan ki tudna örülni a saját kárának?
„A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, amely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad. Amikor az egyén belső élete bezárkózik saját érdekeibe, akkor nem marad hely mások számára, többé nem jöhetnek be a szegények, többé nem hallja Isten hangját, nem örül szeretete édes örömének. A hívek kétségtelenül ki vannak téve ennek az állandó veszélynek. Sokan esnek ennek áldozatává, és érzéketlen, elégedetlen, élettelen személyekké válnak. Ez nem a méltó és teljes élet választása, nem Isten ránk vonatkozó vágya; ez nem a Szentlélekben való élet, amely a feltámadott Krisztus szívéből forrásozik.” (EG 2)
Beszéljétek meg családi, rokoni, baráti, körben, hogy kinek örömtelibb az élete: annak, aki mindig mindent csak a saját, pillanatnyi érdeke szempontjából ítél meg, vagy annak, aki önzetlen szeretettel fordul a többi ember felé? Hogyan segíthetik elő a keresztény családok az örömtelibb társadalom létrejöttét?
„Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a veszélyben élőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.” (GS 1)
A keresztény ember sem élhet állandó vidámságban, de minden nehéz helyzetben talál okot az örömre. Tud örülni a tavaszi napsütésnek és a frissítő nyári zápornak, örömmel csodálja meg a teremtett világ ezer csodáját, örül, amikor gyermeke először rámosolyog, örül, hogy részt vehet a közösség életében, örül barátainak, örül Isten minden ajándékának, házastársának, gyerekeinek, szüleinek, de legfőképpen a szeretetnek, amit adhat, és amit kap. Ha pedig gondokkal, nehézségekkel kell szembenéznie, akkor sem árasztja el családja tagjait, munkatársait, barátait, ismerőseit panasszal, inkább keresi a rosszban a jót, töretlen reménnyel igyekszik a bajokon segíteni, a gondokon túljutni, nem beleragadni a szomorúságba, a passzív panaszkodásba. Hiszi, hogy Isten szeretetből szeretetre teremtette őt is, családját is, és azt akarja, hogy mindnyájan célba érjenek. Isten ugyanis a megszentelő kegyelemmel együtt, természetfölötti módon árasztja lelkünkbe a hitet, a reményt és a szeretetet, e három isteni erényt.
Hogyan tudjátok megvigasztalni azokat az embereket, akik másról se tudnak beszélni, mint saját gondjaikról, bajaikról, egészségi problémáikról? Hogyan tudjátok felébreszteni bennük a reményt?
Amikor édesapja este hazajött, rögtön látta fia örömtől sugárzó arcán, hogy ma valami jó dolog történt az iskolában. Csak nem te rúgtad a győztes gólt a béseknek – kérdezte –, vagy talán sikerült a kémia-szertárt felrobbantanod? A fiú előhúzta bizonyítványát és büszkén mutatta édesapjának. Látod – magyarázta –, a félévihez képest mennyit javítottam? Nem mindent, de majdnem! Magam se mertem remélni! Gratulálok, látod ez az, aminek nagyon örülök – válaszolt az apa –, elhatároztad, megígérted, és teljesítetted. Nem a félévi nem túl jó jegyeken keseregtél, hanem komolyan nekifeküdtél és bíztál magadban, meg Isten segítségében. Meg a tietekben – tette hozzá a fiú –, örömkönnyekkel a szemében. Köszönöm nektek, köszönöm a jó bizonyítványomat és ígérem, hogy a következő még jobb lesz.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150601

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Huszonhat évi házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak. Mindhárom gyermekük már önálló családot alapított, úgy látják, hogy nincs többé szükség rájuk. Eddig fontosnak tartották, hogy a gyerekek úgy számolhassanak velük, mint családi hátérrel. Kötelességüknek érezték, hogy együtt maradva biztosítsák számukra ezt a hátteret. Most, hogy már nyilvánvalóvá vált, hogy mindegyik gyerek nélkülük is megáll a lábán, itt az ideje – gondolták –, hogy úgy alakítsák életüket, ahogy az nekik jónak, kellemesnek ígérkezik. Mivel már régóta nem sok örömet okoztak egymásnak, nem is várták ezt el egymástól, közös megegyezéssel beadták a válókeresetet. A szomszédok, ismerősök megdöbbenten hallották a hírt. Találgatni kezdtek: „Soha nem hallottuk őket veszekedni, azt hittük, jól megvannak. Társaságba, szórakozni nem jártak, úgy látszott, hogy egymásnak, meg a gyerekeiknek élnek. Talán eddig a gyerekeik kedvéért a szőnyeg alá söpörték problémáikat, most meg hirtelen előtörtek a gondok. Érthetetlen, csak nem tűnt fel valamelyiküknél egy új kapcsolat lehetősége?”
Korunkban a házasságot egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. A posztmodern és globalizált individualizmus kedvez annak az életstílusnak, mely elgyöngíti a személyek közötti kötelékek kifejlődését és stabilitását, és eltorzítja a családi kapcsolatokat. Ezért van az, hogy sokan elutasítják a házasságot, vagy legalábbis csak addig tarják fontosnak, amíg érzelmileg azonosulni tudnak vele. Ezzel szemben a házasságnak a társadalom számára nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és csupán a párra tartozó szükségletek szintjét. A házasság lényege szerint nem a szerelem mulandó érzéséből születik, hanem a jegyesek kölcsönös egymásnak ajándékozottságából, abból az önként vállalt elkötelezettségből, hogy teljes életközösségre lépnek (vö. EG 66, 67). [...]
Milyen érveket hoznak fel legtöbbször a házasság ellen azok, akik elutasítják? Milyen lenne a posztmodern, házasság nélküli társadalom?
A férfit és a nőt a házasságban Isten köti össze, hogy "egy testet" alkossanak (l. Ter 2,24), vagyis ketten egy emberként éljenek, alkossanak, örüljenek és sírjanak, szeressenek és szolgálják az Ő akaratát. Az egység azonban nem jön létre a házasságkötés pillanatában, csak a házasfelek hosszú és tudatos munkálkodása révén. Ennek a munkálkodásnak az egyik legfontosabb eszköze a kommunikáció. Szavakkal, gesztusokkal, mozdulatokkal, telefonon, levélben vagy SMS-ben adjuk egymás tudtára véleményünket, gondolatainkat, érzelmeinket, kívánságainkat. Már akkor, amikor két fiatal először találkozik, önkénytelenül vagy szándékosan jelét adják a találkozás által kiváltott érzelmeiknek. Megkezdődhet közöttük a kommunikáció, így kerülhetnek egymással kapcsolatba. Jórészt a kommunikáción múlik, hogy kapcsolatuk a továbbiakban mivé fejlődik. Fontos tehát, hogy már kora gyermekségünkben megtanuljunk jól kommunikálni.
„A családban tanuljuk meg egymást átölelni és támogatni, felfogni, hogy mit jelent a másik arckifejezése, vagy egy beállt pillanatnyi csend, megtanulunk együtt nevetni és sírni olyanokkal, akiket nem mi választottunk, mégis nagyon fontosak számunkra. Mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megértsük a kommunikáció lényegét: fel kell fedeznünk egymás közelségét és közelednünk kell egymáshoz. Amikor csökkentjük a többiektől elválasztó távolságot, elébe megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, akkor hálát és örömöt érzünk. … A család az a hely, ahol az ember az imádságot, mint a kommunikáció alapvető formáját gyermekeinek továbbadja, amikor … a család együtt imádkozik szeretetben megemlékezve más személyekről, nagyszülőkről, rokonokról, betegekről és szenvedőkről” (Ferenc pápa üzenete a 49. Tömegtájékoztatási világnapra).
Hogyan emlékeztek vissza saját gyerekkorotokra: hogyan alakult kommunikációs készségetek? Ki gyakorolt rátok nagy hatást? Idézzétek fel azt a „kommunikációt”, amellyel első találkozásotok alkalmával kapcsolatba kerültetek egymással!
A házastársak közötti kommunikáció lényege is az, hogy napról napra közelebb kerüljenek egymáshoz, egyre mélyebben elfogadják egymást, hogy egységük egyre teljesebb legyen. Az egységre törekvő házastársak közül egyik sem akarja a másikat legyőzni, hanem mindegyik azt szeretné, hogy ugyanazokat a célokat tűzzék maguk elé, és közösen, együtt találják meg a hozzájuk vezető utat. Az ilyen házasoknak nincs saját kasszájuk, nincs „dugi” pénzük, mert az anyagiakban is egyek akarnak lenni. Ha az egyikőjük hobbija a másik számára nem jelent örömet, akkor a másik azért vesz részt benne, mert annak örül, hogy a házastársa milyen felszabadultan örül. Az egység felé haladó házaspárok óvakodnak mindentől, ami éket verhetne közéjük, és ha válaszút elé kerülnek, azt részesítik előnyben, ami közelebb viszi őket egymáshoz. Ha pedig mégis konfliktus támad, készek megbocsátani. „A megbocsátás a kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé, amely megkophat, megszakadhat, ám a kifejezésre juttatott és elfogadott megbánás révén újraalkotható, sőt tökéletesíthető. Az a gyermek, aki a családban megtanulja meghallgatni a többieket, megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a saját nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el, a társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz.” (Ferenc pápa üzenete a 49. Tömegtájékoztatási világnapra) A kommunikáció meghatározza a családi légkört. Amelyik családban az egyetértés és az „egymásért, együtt” szellemisége uralkodik, ott a kommunikációt átjárja a szeretet. Az ilyen családban a család tagjai szívüket kitárva szolgálják egymást, harmónia és öröm uralkodik. Ennek a felszabadult örömnek pedig Isten jelenléte az alapja, az ő befogadásra kész, irgalmas, figyelmes szeretete mindenki iránt. A harmóniában és örömben élő családok küldetése, hogy örömüket továbbsugározzák a többi családnak és a társadalomnak is.
Idézzetek fel rokoni, baráti, ismeretségi körből olyan családokat, amelyek otthona a béke, öröm szigete! Hogyan tudják az ilyen családok örömüket továbbsugározni?
Szociológusok kutatják, hogy mi az oka annak, hogy egyre többen válnak el sokévi házasság után. A vizsgálatok azt mutatják, hogy ha a házasfelek egyszer csak rádöbbennek, hogy ifjúkori vágyaik, elképzeléseik beteljesedésére már nincs remény, akkor a házastársukat okolják kudarcukért, és el akarnak válni. Gyakran a házasság már röviddel a házasságkötés után kisiklik, de a házaspár a gyerekek érdekében, vagy a rokonok, kollégák, ismerősök előtti szégyenérzet miatt évekig halogatja a válást. Sok esetben a házasok egyszerűen nem törődtek a látszólag jelentéktelen sérelmekkel, mígnem a sok felhalmozódott feszültség robbanáshoz vezetett. Nem ritkán a „mindennapok robotjába” belefáradt házaspárok megunják egymást: a szerelem elszállt, az együttlét nem jelent örömet, változatosságot, hát elválnak. Előfordul az is, hogy valamelyik fél – legtöbbször a férj – úgy gondolja: most még lehet néhány jó éve egy mutatós új partnerrel. Az anyagiak miatt is sokszor felbomlik a házasság: nem tudnak megegyezni abban, hogy kit mi illet a házasságba behozott vagyonból és a „közös” szerzeményekből; a válás után pedig előfordulhat, hogy az egyedül maradó, csekély jövedelemmel rendelkező fél (leggyakrabban a feleség) súlyos anyagi körülmények közé kerül.
A legsúlyosabb váláshoz vezető körülmény azonban a valódi egységre, a szeretet növekedésére való törekvés hiánya. Ha a házaspár kommunikációját átjárja a szeretet, és kommunikációjukban Isten szeretetét adják tovább, akkor felül tudnak emelkedni minden nehézségen, együtt maradnak és egységük Istenben válik teljessé.
Amikor a bíróság kimondta a válást, a „volt” házaspár legkisebb fia szomorúan mondta: a szüleim nagyon szerettek minket, mindig a javunkat akarták. Házasságuk szerelmi házasság volt, családot akartak és azt gondolták, hogy ha lesznek gyerekeik, lesz otthonuk, tisztes megélhetésük, akkor boldogok lehetnek. Arra nem gondoltak, hogy egymással és kapcsolatukkal is törődniük kellene, mert a szerelem nem tarthat örökké. Nem értettek ahhoz, hogy érzelmeiket közöljék egymással, hogy egymás kedvében járjanak, és kifejezzék örömüket, bánatukat. A válásuk is korrekt volt, úgy látták, hogy semmi nem köti már őket össze, legyen tehát magányosságuk, függetlenségük törvényes. Azt azonban nem tudom, hogy mi van a lelkük mélyén: megkönnyebbülés vagy kudarcérzés, bánat vagy kilátástalanság, vágy, valami más után vagy beletörődés a megváltoztathatatlanba. Nekem továbbra is édes szüleim maradnak, a családom alapja, szeretem őket és a javukat akarom. Mindig befoglaljuk őket imáinkba, amikor otthon a gyerekeimmel együtt imádkozunk.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150501

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy fővárosi gimnázium harmadik osztályában az osztályfőnöki órán az osztályfőnök-tanár arra kérte tanulóit (16-17 éves fiatalokat), hogy írják fel egy papírlapra: milyen pályára készülnek, és miért; milyen jövőt szeretnének maguknak. A tanár szeretett volna megismerni a tanulók jövőképét és azt, hogy mennyire tudatosan készülnek kilépni az életbe. Ezért azt kérte, mindenki őszintén írja le azt, amit éppen most gondol, a nevét pedig ne írja rá a papírra, nehogy az őszinteségét zavarja a félelem, hogy osztályfőnöke válasza alapján megítéli, vagy beskatulyázza valahová. Amikor a tanár átnézte az összeszedett papírlapokat, ilyen válaszokat talált: „még nem döntöttem, sok minden érdekel, de nem tudom, elég tehetséges vagyok-e;” „nincs határozott elképzelésem, majd kialakul valami;” „nem tudom, ezen még gondolkoznom kell.” A lányok között volt, aki „családanya”, vagy „gyerekekkel foglalkozó” szeretne lenni, de voltak a fiúk és a lányok között is, akik a jó életet, a szórakozást, a társasági életet helyezték előtérbe. Több esetben előjött a jó kereset utáni vágy, általában konkrét megalapozottság nélkül. Akadt olyan is, aki élvonalbeli sportoló volt, és jövőjét csak sport-pályafutásként tudta elképzelni. Tanár ismerősöm csodálkozva mondta, hogy ez az osztály jó tanulmányi eredményeket ér el, több tanuló nyert valamelyik tanulmányi versenyben, mégis ilyen kialakulatlan a jövőképük, jó egy évvel az érettségi előtt még nem tudják, mihez kezdjenek az iskolában szerzett tudásukkal, és határozott célkitűzéseik sincsenek. [...]
Korunkban nem is olyan könnyű egy fiatalnak elhatároznia, hogy merre induljon, mit kezdjen magával. A régi időkben az emberek mozgástere sokkal szűkebb határok között mozgott. A fiatalok általában követték szüleik mesterségét, az iparos gyereke általában iparos lett, a hivatalnok ember gyerekei hivatali pályára mentek, legfeljebb a szülőkénél magasabb hivatali lépcsőfokra vágytak. Az volt a természetes, hogy a fiatal generáció a szülők, nagyszülők lakóhelyén maradt, ott alapított családot és élte le életét. Természetesen mindig voltak vállalkozó szellemű fiatalok. Közülük sokan azért váltottak, mert úgy érezték, hogy többre képesek, mint amit az adott hely nyújtani tud, másokat meg vonzott a távoli, ismeretlen világ és vállalták a kalandot. A többség azonban az elődök által kitaposott úton haladt. Ma más a helyzet, megsokasodtak a lehetőségek, a fiatalnak sok választási lehetősége van. Választhat foglalkozást és hosszabb vagy rövidebb tanulmányi időt, választhat munkahelyet szülőhelyén, vagy attól távol, de külsejét, öltözködését is tetszése szerint alakíthatja. Másrészt az adott lehetőségekért versenyeznie kell, meg kell küzdenie kortársaival. A korunkat jellemző gyors változások miatt is gyakran kell alkalmazkodnia, módosítania az elképzeléseken. A kitartó szorgalomnál sikeresebb a rugalmas ügyesség, a következetesen kötelességtudónál eredményesebb a gyorsan váltani tudó.
Idézzétek fel saját pályaválasztásotokat fiatal korotokban! Milyen tényezők befolyásolták döntéseteket? Ki volt, aki jó tanáccsal, előrelátóan segített?
Ferenc pápa ez év január 18-án a fülöp-szigeteki fiatalokkal találkozva arról beszélt, hogy korunkban, részben a sokféle médiának köszönhetően nagy információgazdagságban élünk. Ezért aztán nagy a veszélye annak, hogy a fiatalok magukban hatalmas mennyiségű információt felhalmozva élő múzeumokká válnak, tudásuk holt tőke lesz, mert nem tudják mire használni. A legfontosabb tantárgy azonban, amely megtanít élni, és amit az egyetemeken sem tanítanak: a szeretet. A fiatalok előtt álló nagy kihívás az, hogy ne csak sok információt, tudást halmozzanak fel magukban, hanem hogy megtanuljanak szeretni, és tudásukat a szeretet által gyümölcsözővé tenni. Három eszköze van ennek: az ész (a tudás), a szív (az érzelem) és a kéz (a cselekedet), e háromnak összhangban kell egymással lennie. „Amit tudsz, azt érzelmeid is igenlik, tehát tettekre váltod; a benned lévő információ, a tudásod megérinti a szívedet, és lendületbe hozza a kezedet; tetteid eszed szerint helyesek és a szívednek örömet okoznak. Teljes összhangban van tudásod, érzelmed és cselekedeted.” (Beszéd a manilai fiatalokhoz, Szt. Tamás Egyetem, 2015. jan. 18.)
Hogyan tudod gyermekeidet segíteni abban, hogy összhangban legyen „eszük, szívük és kezük”? Mi veszélyezteti korunkban ezt az összhangot?
A gyermek a családban eszmél, itt válik az Egyház és a társadalom értékes tagjává. A családban tanul meg szeretni és másokért önzetlenül áldozatot hozni, mások javára lemondani saját vágyairól. A család a találkozások iskolája, itt tanulható meg a közösségben és a közösségért való élet. A fiatalok a családban készülhetnek fel legjobban arra, hogy megtalálják saját kiteljesedésük útját. Nincs olyan egyetemi kurzus, ahol a fiatalt szeretni és szerethetőnek lenni jobban és szebben megtanítanák, mint egy Istent szerető családban.
A családot ma sok és kemény támadás éri, ezek a családokat el akarják téríteni Istentől kapott feladatuk teljesítésétől. Gazdasági nehézségek (szegénység, munkanélküliség, otthontalanság, természeti katasztrófák, stb.), a kábítószerek és az alkoholizmus, a családi életet romboló materialista hedonizmus, a keresztény erkölcsi elvek semmibe vétele, a családot és házasságot újra definiálni akaró törekvések, a relativista életszemlélet, a selejtezés kultúrája, az élet fogadására való nyitottság hiánya mind olyan tényezők, amelyek a családot akadályozzák feladatai teljesítésében. Ha pedig a családok nem tudják a fiatalokat felelős, tetterős emberekké nevelni, akiknek helyén van az „esze, a szíve és a keze”, akkor folytatódik társadalmunk szétesése.
Milyen segítséget tudnak nyújtani a családközösségek a családot érő támadásokkal szembeni ellenálláshoz? Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmutatni a közösség, a közös fellépés erejét?
Szent II. János Pál pápa prófétai üzenete ma is aktuális:
„Az emberi nem jövője a családtól függ!
Elengedhetetlen és fontos feladat tehát, hogy minden jóakaratú ember vállalja a kötelezettséget, hogy őrizze és ápolja a család javait. …
Szeretni a családot azt jelenti: becsülni és állandóan támogatni értékeit és képességeit.
Szeretni a családot ugyanaz, mint fölismerni a reá leselkedő veszélyeket és bajokat, azért, hogy le lehessen azokat győzni.
Szeretni a családot azt jelenti, hogy törekszünk azon feltételek és körülmények megteremtésére, melyek elősegítik a család fejlődését.
A szeretet kiemelkedő módja az is, ha korunk keresztény családjainak – melyeket gyakran megkísért a kislelkűség és a félelem a növekvő nehézségek miatt – újra visszaadjuk az önbizalmat, amely a természet és a kegyelem segítségére és arra a küldetésre támaszkodik, amelyet Isten bízott a családra.
Korunk családjainak vissza kell térniük az eszményhez! Krisztust kell követniük!” (Familiaris Consortio, 86).
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150401

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Most, hogy már a férjem is nyugdíjas, – mondta szomszédasszonyának egy idősödő nő – a gyerekeink is kirepültek, jobb szeretek csak magamban lenni. Nem szeretem a nyüzsgést, a sok embert, legjobb szóba se állni velük. A fiatalabbja elégedetlen, az öregebbje csak panaszkodik. A férjemmel sem sokat beszélgetünk, egy életen át már kibeszélgettük magunkat. Meg különben is, mi jót várhatunk még a mi életünkben? Mi okozhatna nekünk még örömet? Új ismerősökre nem vágyunk, a régiek elmaradoztak, egyik nap olyan, mint a másik, annak örülünk, hogy élünk.
Az embert – az egyetlen teremtményt a földön, akit Isten önmagáért akart – Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette, és ez, – mivel maga Isten egy és háromságos: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége –, viszonyban létet, kapcsolatban létet jelent másik személyekkel. (vö. Mulieris Dignitatem 7.) Isten nem magányosnak, hanem társas lénynek teremtette az embert, és már a teremtéskor megalapította a házasság intézményét (Ter 1, 28), hogy lehetővé tegye a társadalom létrejöttét. A társadalom nem magányos egyedekből áll, hanem házaspárok által alapított családokból. A családokból azonban csak akkor lesz társadalom, ha a családtagok közötti kapcsolat tartós, egyre mélyülő, kölcsönös tiszteletre épülő. A Teremtő szeretetből és szeretetre teremtette az embert, az ember és Isten kapcsolatának alapja tehát Isten szeretete. Erre a szeretetalapra épül fel az emberek, a családok és a közösségek közötti kapcsolat. A Szeretet arra késztet, hogy szolgáljuk mások javát és a közjót. Az ember akkor tölti be hivatását, ha harmonikus szeretet-kapcsolatban van Teremtőjével, a Teremtő többi gyermekével és az egész teremtett világgal.
Az emberi kapcsolatokról Ferenc pápa így ír: „A keresztény eszmény mindig arra hív, hogy győzzük le a mai világ sugallta gyanakvást, az állandó bizalmatlanságot, a megtámadástól való félelmet, a védekező magatartást. Sokan próbálnak mások elől a kényelmes magánszférába vagy a bizalmas barátok szűk körébe menekülni, és lemondanak az evangélium társas természetének realizmusáról. Mert ahogyan egyesek szívesen vennének egy test és kereszt nélküli, tisztán spirituális Krisztust, a személyek közötti kapcsolatokat is csak kifinomult készülékek, képernyők és rendszerek által keresik, melyeket tetszésük szerint ki- és bekapcsolhatnak. Eközben az evangélium mindig arra hív, hogy vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, magával ragadó örömével való találkozás kockázatát, szüntelen testi közelségben. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól, a szolgálattól, a mások testével való kiengesztelődéstől. Isten Fia a maga megtestesülésében a gyöngédség forradalmára hívott meg minket.” (Evangelii Gaudium 88.)
Mi akadályozza ma az embereket őszinte, elmélyült kapcsolatok kialakításában? Segítenek vagy akadályoznak a technikai eszközök az emberi kapcsolatok létrehozásában és ápolásában? Mondjatok példákat a Ferenc pápa által említett „gyengédség forradalmára”!
(a címére kattintva a levél tovább olvasható)...
Korunk embere hajlamos a világot, az életet csak a saját érdeke szempontjából nézni. Az érdekek között első helyen szerepelnek az anyagiak, a maga és családja testi-lelki jóléte, a biztonság, a háboríthatatlanság. Ezeket veszélyeztetve látja, ha másokkal, egyénekkel és közösségekkel kell szorosabb kapcsolatba lépni, kötelezettségeket vállalni, elköteleződni. Ez vezet a családok bezárkózásához, elszigetelődéséhez, és a közösség széteséséhez. Az ilyen elszigetelődött családok arra nem gondolnak, hogy bármi gond, probléma adódik, akkor magukra maradnak, külső segítség híján pedig könnyen széteshet a család is. A családon belüli és a családok közötti kapcsolatok kölcsönhatásban vannak egymással.
Az önközpontú emberek nem feltétlenül ateisták, sőt, gyakran hívőnek, kereszténynek gondolják magukat, vallásosságuk azonban a spirituális fogyasztói szemlélet egy formája. Nem akarnak sem a másik emberrel, sem Istennel személyes kapcsolatba lépni. Sok hívő ezért elrejtőzik és visszavonul a többiek tekintete elől, és finoman egyik helyről a másikra, vagy egyik feladatból a másikba menekül, anélkül hogy mély és tartós kapcsolatokat építene ki. Pedig a menekülés hamis orvosság, mely megbetegíti a szívet, s olykor a testet is. Az egyetlen út a másokkal való találkozás. Legyünk kezdeményezők, segítsünk azoknak, akikkel találkozunk, hogy legyőzve belső ellenállásukat sajátítsák el a találkozás művészetét, hogy tudjanak másokat őszintén becsülni és útitársnak elfogadni. Tanuljuk meg Jézust mások arcán, hangjában, igényeiben felfedezni. És anélkül hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe, meg kell tanulnunk, hogy egy ölelésben együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal, amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér.
Hogyan tudtok iskolai, főiskolai tanulmányaitok alatt, munkahelyeteken magányos társaitokkal kapcsolatba lépni? Milyen veszéllyel jár, ha egy csoport bezárkózik, új tagot nem fogad be, a csoporton kívüliekről pedig nem vesz tudomást?
Sok családban egyhangúan telnek a napok, mindenki végzi a dolgát és esténként arra is fáradt, hogy jó éjszakát kívánjon a másiknak. Találkoznak, meg is beszélik a napi teendőket, kötelességszerűen gondoskodnak egymásról, de nincs közös örömük, nem ismerik egymás vágyait, nem köti össze őket az együtt növekedés igénye. Ha valami nézeteltérés támad, könnyen kitör a vihar, és nehezen csillapodik le, mert kicsi, vagy gyenge a villámhárító: a türelmes szeretetet.
„Az igazi öröm a családban nem felületes, és nem a tárgyaknak, vagy a kellemes környezetnek köszönhető. Az igazi öröm az emberek közötti mélységes, a szívükben érzett harmóniából fakad, és szívüket kitárva mutatják meg együttlétük és egymás kölcsönös szolgálatának szépségét életük útján. A felszabadult öröm magával ragadó érzésének azonban az alapja Isten jelenléte a családban, az ő befogadásra kész, irgalmas, figyelmes szeretete mindenki iránt. Mindenek előtt pedig a türelmes szeretet. A türelem isteni erény, amely arra tanít, hogy legyünk türelmes szeretettel egymás iránt a családban. Csak Isten tudja összhangba hozni a különbözőségeket. Ha Isten szeretete nincs jelen, elenyészik a harmónia, felszínre tör az önzés, és kialszik az öröm. Az a család azonban, amely a hit örömében él továbbsugározza ezt az örömöt, a föld sójává, a világ világosságává, az egész társadalom kovászává válik. (Ferenc pápa 2013. okt. 27-i homíliájából)
A szomszédasszony mosolyogva hallgatta az idősödő nőt. Tudja kedves, mi se sokat nyüzsgünk már – mondta –, de néha olyan jól esik egy jót beszélgetni. Megemlítette egyszer, hogy hova való, hát az én férjem is arról a vidékről jött, biztos találnának közös ismerősöket. Tudja mit? Jöjjenek át hozzánk vacsora után, van a férjemnek egy kis otthonról való bora, azt mondja, hogy az minden gondra, bajra a legjobb orvosság.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



HÚSVÉTI ÜDVÖZLET  A CSALÁDOKNAK, HÁZASPÁROKNAK, JEGYESEKNEK ÉS SZERELMESEKNEK,  A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKNEK, ÉS MINDENKINEK, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!


Krisztus feltámadt, alleluja!
Akik keresztre feszítették a halálát akarták, de Ő győzött. Nem azokat győzte le, akik a halálát okozták, hanem magát a halált. Nem hadakozott hóhéraival, hanem kérte a mennyei Atyát: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« És az életet diadalra jutott a halál felett.
És mi hogyan próbáljuk a halál körülöttünk itt tomboló katonáit legyőzni?
Szinte naponként érkeznek hírek arról, hogy ártatlan emberek között bombát robbantottak, sokan meghaltak, megsebesültek. Sokszor maga a robbantó is meghal a helyszínen. Az ilyen esetek nyomán sok szenvedés, fájdalom támad, családok válnak csonka családdá. A szerencsétlen tettesek jutalma közmegvetés, elítélés, kitaszítás a társadalomból és az értelmetlen halál. Ha le akarjuk győzni a robbantókat, kérjük Krisztussal: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«
Korunk nagy problémája, hogy egyre kevesebb gyermek születik, sokan mégis azért harcolnak – parlamentekben, kórházakban, orvosi laboratóriumokban, gyógyszergyárakban – hogy megakadályozható legyen az új élet foganása, hogy a még meg sem született gyermekeket akadálytalanul meg lehessen ölni, hogy a gyermek még kicsi korában veszítse el életadó képességét. Azok a politikusok, kutatók, orvosok és szociológusok aki ezen fáradnak jutalmul pénzt kaphatnak, de a pénzen nem vásárolhatnak boldogan mosolygó gyerekeket, derűs családi otthont, reményteli jövőt. Ha le akarjuk győzni az élet ellenségeit, kérjük Krisztussal: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«
Az élet megszületésének és a gyermek nevelkedésének természetes helye a család. Mégis hányan vannak – politikusok, jogászok, pszichológusok – akik azon munkálkodnak, hogy a családokat rombolják, a családalapítást megnehezítsék és a meglévő családok életét megkeserítsék. Azt akarják bebizonyítani, hogy a család, amely évezredek óta az élet bölcsője, az ember boldogulásának biztos helye volt, mára elavult, alkalmatlan feladata betöltésére. Ezzel jóvátehetetlen károkat okoznak az egész társadalomnak, szolgálják a halál kultúráját. Ha le akarjuk győzni a család ellenségeit, kérjük Krisztussal: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«
A házasság Isten csodálatos ajándéka az embernek. Mostanában egyre többen vannak, akik felesleges, az ember szabadságát gúzsba kötő intézménynek mondják, és azt hirdetik, hogy az ember csak magára gondoljon, és addig éljen házasságban, ameddig ez jól esik neki. A felbomló házasságok nyomán sok szenvedés jár, a gyerekek elvesztik a biztos otthont, megrendül a családba, házasságba vetett hitük. A hamis próféták legtöbbször saját sikertelen házasságukra hivatkoznak. Azok, akik a házasság intézményét válságba juttatják, válságba sodorják a társadalmat szolgálva a halál kultúráját. Ha le akarjuk győzni a házasság ellenségeit, kérjük Krisztussal: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«
Köszönöm minden jó szándékú embernek mindazt, amit az életért, a családért, a házasságért tesz. A feltámadt Krisztus áldása legyen rajtuk, életükön, munkájukon!
Krisztus feltámadt, alleluja!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150301

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nagyon nehéz elviselnem, hogy amikor végre találunk egy kis időt arra, hogy anyámékkal együtt elmenjünk a nagymamámhoz – panaszolta egy fiatal, háromgyermekes édesanya barátnőjének –, mindig előjönnek régi történetek, olyan rokonokról esik szó, akiket én nem is ismertem. A nagyi előkotor régi, elsárgult fényképeket és mi, akiknek most olyan mindegy, hogy mi volt 40 - 50 évvel ezelőtt, szóhoz se jutunk. A gyerekeink unalmukban rendetlenkedni kezdenek, ha meg azzal csitítjuk őket, hogy meséljenek az iskoláról, a sportegyesületről, vagy bármiről, ami őket foglalkoztatja, a harmadik mondatnál közbeszól valamelyik öreg, hogy tudod, amikor én voltam fiatal, … A férjem ilyenkor tisztelettudóan hallgat, és óvatosan az órájára pillant.
Ferenc pápa szerint „az ifjú és az öreg az élet két pólusa: az előre mutató remény és a visszatekintő emlékezet. Az a mód, ahogy egy társadalom a fiatalokat és az öregeket kezeli, meghatározza a társadalom minőségét. Ha egy nép nem óvja az öregeit és nem törődik a fiatalokkal, jövő és remény nélküli néppé válik, mert az ifjúság – a gyerekek, a fiatalok – és az öregek együtt hordozzák a történelmet. Az ifjúság adja a biológiai életerőt, az öregek a tapasztalatot és emlékezetet. Szomorú látni az olyan társadalmat, azt a kultúrát, amely már emlékeit is elveszíti.” (Beszéd a Szt. Egyed közösséghez, 2014. jún. 15.)
Azoknak a nagyszülőknek, akik megláthatták gyermekeik gyermekeit, egy nagy feladat is osztályrészül jutott: élettapasztalatuk, családjuk, közösségük, népük történetének továbbadása; egyszerűen szólva bölcsességük és hitük tárházának megnyitása. A családnak nagy áldás, ha a nagyszülők mindig kéznél vannak. Nem csak azért, mert szükség esetén rájuk lehet bízni a gyerekvigyázást, vagy, mert besegíthetnek a háztartási munkába, hanem mert átadják unokáiknak azokat az értékeket, amelyekről a társadalom szívesen megfeledkezik. „A hittel és a szeretettel egységben a remény biztos jövő felét irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, és ez új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.” (Lumen Fidei 57) 
Mai társadalmunkban a pénz bálványa áll a középpontban és nem az ember. Az ember csak addig értékes, ameddig termel, produkál, hasznot hajt. Ferenc pápa gyakran mondja, hogy kultúránk a leselejtezés kultúrájává vált: ameddig valamit és valakit hasznosnak tartunk, használjuk, majd amikor már nincs rá szükségünk, eldobjuk. Ha fenntartása terhes számunkra, megsemmisítjük, meg akarunk még a létezéséről is feledkezni.
Idézzetek fel családi, rokoni, baráti körötökből olyan családokat, ahol minden váratlan nehézség ellenére sikerült megőrizniük a reményt, a bizalmat egymásban és a jövőben!
(a címére kattintva a levél tovább olvasható)...
„Az emberi szellem, bár részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben mindig fiatal marad; csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie. Ezt a maradandó fiatalságot elevenebben tapasztalja az, akinél a jó lelkiismeret belső tanúságához szeretett emberek előzékeny, hálás odahajolása kapcsolódik. ... Valamennyien ismerünk csodálatos fiatalsággal és szellemi erővel bíró öreg embereket, a szavuk buzdítás, a példájuk vigasztalás, az emberi és szellemi örökség fölbecsülhetetlen fenntartói. Igaz, hogy fizikailag az öregek általában segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy előrehaladott korukban fékezik a fiatalokat, akik útkeresésükben gyakran túl messzire szaladnak. Az öreg emberekről szólva hadd forduljak a fiatalokhoz is, álljanak ott az öregek mellett szeretettel és nagylelkűen. Az öregek sokkal többet tudnak nektek adni, mint ahogy azt el tudjátok képzelni.” (l. Szent II János Pál pápa: Levél az öregekhez, 12)
Hogyan segíthetnek a fiatalok az öregeknek megőrizni testi-lelki frissességüket, lelki egyensúlyukat?
Bizonyára találkoztatok már magányos öregekkel, akik semmit sem tudnak örömmel fogadni, akik panaszkodnak, ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha borús az idő. Különösen a nagyvárosokban, ahol mindenki siet a dolgára, senki semmire nem ér rá, maradnak magukra az öregek, és érzik értelmetlennek életüket. Az ilyeneknek is nagy áldás, ha életüknek értelmet és célt adhat a fiatalabb generációval való foglalkozás. „A város a találkozás és a szolidaritás kiváltságos helye lehetne, ám gyakran a menekülés és a kölcsönös bizalmatlanság helyévé válik. A házakat és városnegyedeket inkább az elszigetelés és védekezés, mint a kapcsolatok és az integráció céljából építik. Ebben a környezetben az evangélium hirdetése szolgál alapul az emberi élet méltóságának helyreállításához, mert Jézus bőségesen akarja árasztani az életet ezekbe a városokba (vö. Jn 10,10). Az emberi élet egységes és teljes értelme, melyet az evangélium kínál, a legjobb gyógyszer a városok bajaira, jóllehet látnunk kell, hogy az evangelizáció uniformizált, merev programja és stílusa nem megfelelő a helyzet megoldására. Ha a maga mélységeivel együtt megéljük azt, ami emberi, s a tanúságtétel kovászaként lépünk be a kihívások szívébe, bármely kultúrában, bármely városban, akkor az jobbá teszi a keresztényt és megtermékenyíti a várost.” (Evangelii Gaudium 75.)
Az öregek és fiatalok közötti szakadék egyik oka bizonyára az, hogy a fiatalok eltávolodnak a hittől, sokan legfeljebb a bérmálkozásig jutnak el, aztán már úgy élnek, mintha meg sem keresztelkedtek volna. Ferenc pápa szerint „Az ifjúsági lelkipásztorkodás megszokott formája a társadalmi változások zátonyára futott. A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk, felnőttekre tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk őket, értsük meg gondjaikat, igényeiket, és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek. Ugyanezen oknál fogva a nevelési próbálkozások sem hozzák meg a remélt gyümölcsöket.” (EG 105.)
Mindez nem azt jelenti, hogy az Egyháznak alkalmazkodnia kell a változó társadalomhoz. A változások kihívásokat jelentenek, és a kihívásokra kell megtalálnunk a válaszokat. „A kihívások arra szolgálnak, hogy leküzdjük őket. Legyünk realisták, de ne veszítsük el a vidámságot, a bátorságot és a reményteljes odaadást! Valahányszor a jelenben olvasni próbáljuk az idők jeleit, tanácsos meghallgatni a fiatalokat és az időseket. Mindkét csoport a népek reménysége. Az öregek hordozzák annak a tapasztalatnak az emlékezetét és bölcsességét, mely arra hív, hogy ne ismételjük meg ostobán a múlt hibáit. A fiatalok arra hívnak, hogy élesszük újra és növeljük a reményt, hiszen ők az emberiség új irányulásait hordozzák, és utat nyitnak a jövő felé, hogy ne maradjunk olyan struktúrák és megszokások nosztalgiájához horgonyozva, melyek már nem hordozzák az életet a mai világban. Ne engedjük, hogy elragadják tőlünk a missziós erőt!” (EG 108, 109)
Mi segít nektek abban, hogy gyerekeitekben egészséges jövőképet tudjatok kialakítani? Hogyan tudjátok gyökereiket tudatosítani és a jövőjükbe vetett reményüket megalapozni?
Irigyellek ezért a gondodért – válaszolt a barátnő –, a nagyszüleimet nem is ismertem, rég meghaltak, a szüleim elváltak, mindketten új házasságot kötöttek, nagyon ritkán találkozunk, akkor is legfeljebb vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Soha nem volt részem családi összejövetelben, pedig milyen jó lenne hallani valamit anyám gyerekkoráról, a házról, ahol laktak, a nagymamámról, akiről csak annyit tudok, hogy állítólag nagyon szép lány volt, de sohase láttam még a fényképét sem. A férjemnek sincs családja, rokonsága, ő a délvidékről származó árva gyerek volt. A gyerekeink is sokszor mondják, hogy milyen jó egyik vagy másik iskolatársuknak, mert olyan jópofa nagyija van. Abban reménykedem, hogy majd mi is leszünk nagyszülők, és öröm lesz unokáinkkal lenni, és ők is örömmel lesznek velünk.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20150201

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egyre szörnyűbb híreket hallok – panaszolta a férj feleségének –, a világ kezd körülöttünk elviselhetetlenné válni. Hol terrorista támadásokról hallok, hol meg sikkasztó politikusokról, itt az árvíz, ott meg a tűzvész pusztít el egész településeket, újfajta járványok tizedelik a lakosságot, olyan újfajta élelmiszerek jelennek meg, amelyeket bizonytalan hatású eszközökkel kezeltek, közben meg egyre többen éheznek a földön. Hova vezet mindez? A technika soha nem látott lehetőségeket ad a kezünkbe, mégse élünk jobban, sőt, egyre rosszabbul érezzük magunkat. A feleség mélyen elgondolkodott, aztán megszólalt: Tudod, mi már csak valahogy megleszünk, de mi lesz a gyerekeinkkel? Milyen világba nőnek ők bele? Örülünk nekik, szépek, aranyosak, szeretnénk nekik megadni mindent, ami szép és jó, hogy boldog és vidám emberek legyenek, akik örülnek annak, hogy itt és most élhetnek. Aztán látjuk, hogy egyre zavarosabb az a világ, amelybe belenőnek, egyre bizonytalanabb a jövő.
A világ eredendően szép és jó. A Biblia az akkori emberek számára is érthető módon adja ezt tudtunkra: „látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.” (Ter 1, 31) De amióta az ember magának akarja tulajdonítani a Teremtő erejét, tudását, és saját kezébe akarja venni az élő és élettelen világ sorsának irányítását, a harmonikus szépség és az eszményi tökéletesség egyre több sebet kap. A Biblia ezt a bűnbeeséssel és az első emberpár bűnhődésével érzékelteti. Isten megátkozta a földet és az „tövist és bogáncsot” termett, Ádámnak már haláláig „arca verejtékével” kellett ennie kenyerét, Évának „megsokasodtak terhessége kínjai, és fájdalommal szülte gyermekeit”. (vö. Ter 3, 16-19) Mindez azt jelentené, hogy a bűn miatt a világ végérvényesen elromlott? Az ember földi boldogsága csak illúzió?
Mennyiben változott életetek folyamán a világról alkotott képetek? Javult, vagy romlott szerintetek a világon a boldogság esélye? Milyen okokra vezethető ez vissza?
Mai világunk távolról sem a boldogság bolygója. Ferenc pápa egyértelműen beszél világunk boldogtalanságáról Evangelii Gaudium c. apostoli buzdításában. Korunk embereinek nagyobb része mindennapos bizonytalanságban él – írja –, sokak szívében elhatalmasodik a félelem és a reménytelenség, még az úgynevezett gazdag országokban is. Gyakran kialszik az életöröm, növekszik a tisztelet hiánya és az erőszak, betegségek terjednek, egyre nyilvánvalóbbá válik az egyenlőtlenség. Mindez a tudományban és technikában, a természet és az élet különböző területein megvalósuló rendkívül gyors minőségi, mennyiségi és felhalmozódási változások következménye. A tudomány és az információ korában élünk, így aztán igen gyakran egy új, névtelen hatalom veszi kezébe az irányítást. Néptömegek érzik magukat munka, kilátás és kiutak nélkül kirekesztettnek és peremre sodródottnak, árucikknek, amit használni majd eldobni lehet. Már nem a kizsákmányolás és az elnyomás egyszerű jelenségéről, hanem valami újról van szó: a kirekesztés révén gyökerében sérül az ahhoz a társadalomhoz való tartozás, amelyben élünk; emberek élnek már nem csak zátonyra futva, nem csupán a perifériára kerülve vagy megfosztva a közügyekbe való beleszólás lehetőségétől, hanem egyenesen a társadalmon kívülre kerülve. A kirekesztettek nem „kizsákmányoltak”, hanem elutasítottak, „hulladékok”. (vö. EG 52-53).
Szentatyánk szerint ennek a helyzetnek az egyik oka az, hogy a pénz átvette felettünk és társadalmaink felett az uralmat. E mögött egy mély antropológiai válság van: az emberi lét elsőbbségének tagadása, az arctalan és az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája. Másrészt elharapódzott a pénzügyi spekuláció, világméreteket ölt a szerteágazó korrupció, az adóelkerülés. A féktelen hatalom- és birtoklásvágy megfosztja az államokat ellenőrzési joguktól, így nem tudnak őrködni a közjó védelme fölött. Ebben a rendszerben, amely arra törekszik, hogy a nyereség növelése érdekében felfaljon mindent, az, ami törékeny – mint például a környezet –, védtelen marad az istenített piac abszolút szabállyá alakított érdekeivel szemben. (vö. EG 55-56).
A félelem és bizonytalanság egy másik forrása a mindenen eluralkodó erőszak. A kirekesztettség és egyenlőtlenség a társadalomban és a különböző népek és népcsoportok között előbb-utóbb robbanást okoz, nemcsak azért, mert az egyenlőtlenség erőszakos reakciót vált ki, hanem azért is, mert a társadalmi és gazdasági rendszer gyökerében igazságtalan. Az igazságtalanság arra törekszik, hogy kiterjessze a maga ártó erejét, és észrevétlenül kiforgassa bármilyen politikai és társadalmi rendszer alapjait – tűnjenek azok mégoly szilárdnak is. (vö. EG 59)
Idézzetek fel példákat szüleitek, nagyszüleitek életéből: hogyan tudtak nehéz körülmények között is harmonikus, reményteli családi környezetet teremteni? Mi volt a titkuk?
A bűnbeesés előtt Ádám csak „asszonynak” nevezte azt, aki csont az ő csontjából, hús, az ő húsából. saját származékának – mai kifejezéssel önmaga klónjának – tekintette, nem önálló személynek. Most, hogy tudtára adatott, hogy „visszatér a porba,” azaz meg fog halni, nevet adott az asszonynak, „elnevezte Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek”. Ehhez azonban Ádámnak meg kellett ismernie Évát, fel kellett fedeznie, hogy személy, hogy más tulajdonságokkal rendelkezik, mint ő, és éppen ez a másság teszi lehetővé, hogy az ő élete utódaiban folytatódjék annak ellenére, hogy ő maga visszatér a porba. (Ter 3, 20). Ez azt jelenti, hogy Isten ugyan a bűnös embert kiűzi a gondtalan életet biztosító Édenkertből, de megajándékozza az anyasággal, az apasággal, egymásnak ajándékozza őket, lángra lobbantja bennük a szeretet tüzét. Részt ad nekik teremtő tevékenységéből, bevonja őket a teremtés legnagyszerűbb alkotásának, az emberi személynek a megteremtésébe. Isten irgalmas szeretete úgy bünteti őket, hogy a boldogság zálogát jelentő ajándékot ad nekik. A világ gyönyörű és csodálatos, de azért, hogy az élet szép legyen, az embernek meg kell küzdenie. A küzdelmes út vége nem a halál, hanem a boldogság, az elveszett paradicsom.
Milyen szerepet játszott családi, ismerősi, baráti körötökben egy-egy ember kiteljesedésében a szeretet? Hogyan tudjátok a mai fogyasztói társadalomban gyerekeiteknek az igazi, őszinte szeretet légkörét biztosítani? Milyen veszélyhelyzetet teremthet egy-egy a családot ért megrázkódtatás (pl. betegség, munkahelyi gondok, lakás-problémák, stb.)?
„Gyakran találkozunk a kérdéssel: milyen világot hagyunk gyermekeinkre? Talán helyesebb volna azt kérdezni magunktól: milyen gyerekeket hagyunk a világra?” mondta Ferenc Pápa még argentínai érsek korában (2004-ben) egy prédikációjában. De hogyan adhatunk olyan irányt a magunk és gyerekeink életének, hogy a világ sorát jobbra fordíthassuk, hogy olyan gyerekeket hagyjunk a világra, akik majd tovább építik-szépítik a világot? Ferenc pápa válasza: „Ha azt akarod, hogy életed valóban értelmes legyen, tedd hozzá a hitet, és életed új ízt, új irányt kap; tedd hozzá a reményt, és derűs napok köszöntenek rád, a horizontodról eltűnik a sötétség; tedd hozzá a szeretetet, és életed sziklára épített házra fog hasonlítani, utad tele lesz örömmel, mert barátokra találsz, akik útitársaid lesznek. Honnan meríthetsz mindehhez erőt? Tedd hozzá Krisztust, vond be Őt életedbe, és olyan barátra találsz, akire mindig számíthatsz. Krisztussal szárnyakat kap reményed, hogy utadat örömmel járhasd; Krisztussal életed örömtelivé és gyümölcsözővé válik. Vond be életedbe Krisztust, és légy az Ő szeretetének tanúja!” (Ifjúsági Világtalálkozó, Brazília, 2013)
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke