20090116

Már 900-at bizonyosan írtam néked... jegyesegyetlenem



GifsZone.com Tons of Gifs!

20090105

HÍVOM A CSALÁDOKAT 2009 januárjában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!
A család, mint személyes közösség
A házasság és a család személyes ügy, és nem egyének magánügye, hanem része a társadalmi közjónak. Nem romantikus kuckó, ahová a világ zajától és zavaraiból elmenekülhetünk, hanem a személyek kibontakozásának, az egész társadalmat építő emberek formálódásának helye. Benne nem csak a személyek, hanem a társadalom és az Egyház jövője is épül. A család az igazság és a jóakaratú szeretet helye, lehetővé teszi, hogy az ember természetének megfelelően megnyíljon a másik ember számára és ez által "többé váljék".
Kínában, a Kr. e. 4. században Mong Dzi (latinosan Mencius) filozófus azt tanította, hogy a világbirodalom az egyes államokban gyökeredzik, az államok viszont a családokban; a családok pedig a személyekre alapulnak. A birodalom nagysága, ereje és hatalma azon áll vagy bukik, hogy milyenek a birodalom államai, az államok olyanok, amilyenek benne a családok, a családok minősége pedig az azokat alkotó személyeken múlik. A görög filozófusok csoportja úgy látta, a társadalmat a család tartja lendületben, mert a család a férfi és nő tartós kapcsolatára épülő természetes termékeny közösség. Szent Ágoston (354-430) a családot a társadalom "ültetvényének" nevezte. A 19. században azután megjelent az a marxista gondolat, amely szerint a társadalmat az egyedek alkotják, a család csak korlátozza őket a társadalom javára való szabad kibontakozásukban.
Az ember közösségi lény, önmagában, magára hagyatva nem tud boldogulni. Ha a társadalom egyedekből állna, és az egyedek között nem lennének sem személyes kapcsolatok, sem tettekre serkentő különbségek, az élet megállna, a társadalom elvesztené hajtó erejét. Gondoljunk csak egy iskolai osztályra: ha a gyerekek között nem alakulnának ki barátságok, ha nem motiválná őket a többiek teljesítménye, senki sem érezné úgy, hogy érdemes ebbe az osztályba járnia. Az atomizálódott társadalomban nem jó élni.
Mi jellemzi a jó közösséget? Rendkívüli helyzetekben a társadalom működése nem hatékony, ilyenkor segíthetnek a családok. Mondjatok erre példákat!
Minden ember egyedi, önálló, megismételhetetlen. Magát meg akarja ismerni, önmaga kibontakoztatására törekszik. Amikor a gyermek öntudata kezd kialakulni, kisfiúnak, vagy kislánynak ismeri meg magát, majd kezdi felfedezni nemének megfelelő hivatását. Harmonikus fejlődésének legjobb, legbiztonságosabb helye a család. Igaza van Mong Dzi-nek, miszerint a családok olyanok, amilyenek a családtagok, de ennek fordítottja is igaz: a gyermekek fejlődését, személyiségük kialakulását döntő mértékben befolyásolja családjuk. A családban sajátítható el az önzetlen áldozatkészség, az odaadó, másokra figyelő szeretet, ott tapasztalható meg a másoknak való örömszerzés öröme.
Egy kiváló pedagógus mondta, hogy ha egy számára új osztályba belép, és a tanulókkal kezd megismerkedni, anélkül, hogy arról szó esne, ki milyen családból jött, biztonsággal ki tudja választani azokat a gyerekeket, akik stabil, harmonikus családi környezetből érkeztek. Ezek a gyerekek talpraesettebbek, készségesebbek, nyitottabbak, öntudatuk, önismeretük fejlettebb, és határozott elképzeléseik vannak a jövőről. Valószínű, hogy az ilyen gyerekeknek a szülei sohasem mondták, hogy "te Isten képmása vagy, és ezért különleges méltósággal bírsz," de tisztelettel és szeretetettel fogadták, hiszen Isten saját képmásával ajándékozta meg őket.
Kedves szülők! Legyünk tudatában emberi méltóságunknak, hogy Isten mindnyájunkat a maga képére és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter. 1, 27)! Fedezzük fel egymásban és gyermekeinkben az Isten-képmás igazságát és szépségét, segítsük kibontakozni mindazt a jót, amit a Teremtő mindegyikőnkbe beleálmodott!
Gyerekeiteknek, unokáitoknak hogyan tudjátok megmagyarázni, hogy kistestvéreik, óvodástársaik is Isten képmásai?
A társadalmat egyének sokaságának tekintő gondolatnak a folytatása az a korunkban gyakran jelentkező hamis állítás, hogy a család és a házasság a magánszférába tartozik, mindenkinek magánügye, hogy milyen életformát választ. A gazdaság kollektivizálásával és a gyermekek nevelésének állami kézbe helyezésével a Szovjetunió feleslegessé és ez által magánüggyé akarta tenni a házasságot és a családot, a náci Németországban a gyermekeket a szülőktől eltávolítva az állam hűséges kiszolgálóivá akarták nevelni, ugyancsak magánüggyé nyilvánítva a házasságot és családot. A káros és tragikus következményeket ismerjük: a családok társadalomformáló szerepének korlátozása és tagadása magának a társadalomnak a széteséséhez vezet. Hasonló károkat okoz a házasságnak két személy szerződéses viszonyává való degradálása is. Ebben az esetben a szerződő felek határozzák meg, hogy milyen feltételekkel és meddig akarnak együtt maradni; szó sincs hűségről, egymásnak való feltétel nélküli elkötelezettségről, a termékenységre irányultságról.
Másképp, de ugyancsak magánüggyé teszi a házasságot az individualizmus. Ha mindenkinek csak addig terjed a felelőssége, ameddig saját érdekeit szolgálja, ha a családot nem egységként tekintjük, hanem egyének csoportosulásának, akkor megszűnik a családi kapcsolatok értéke, és mindenki csak addig tart a családdal, amíg az neki jó és tetszik. Szokták azt is hangoztatni, hogy a család, az otthon egy menedékhely, ahová a világ zűrzavarai elől elmenekülhetünk, csak magunkkal törődve megnyugodhatunk, elpihenhetünk. Az ilyen család korántsem stabil, hiszen a legkisebb zavar esetén nem nyújtja a kívánt menedéket és nyugalmat, a férj "kénytelen" elhagyni a családot, mert pl. a gyereksírás miatt nincs meg a neki kijáró nyugalom. Akik így tekintenek a családi életre, azok lemondanak arról a szerepről, amit Isten a családnak szánt: "Szaporodjatok, sokasítsátok be a földet, hajtsátok uralmatok alá a természetet!" (vö. Ter 1, 28-30) Vállaljuk társadalmi felelősségünket, nem élhetünk csak a magunk kénye kedve szerint! Vállaljuk az áldozatokat, a küzdelmeket, a boldogság csak önmagunk odaajándékozása árán lesz osztályrészünk!
A család személyes ügy, de nem magánügy sem az társadalom, sem az Egyház nézőpontjából. A pasztoráció nem irányulhat csupán egyesek egyéni evangelizálására, a közösséget, Isten országát kell építenünk. Ez az Ország nem egymástól független egyedekből épül, hanem kapcsolatokkal rendelkező személyekből, a legtermékenyebb kapcsolat pedig a család. Ne feledjük: egyházközségeink olyanok, amilyenek az azt alkotó családok.
Amikor a társadalom magánügyként kezeli a házasságot és családot, felmenti magát és a családokat a szolidaritás elvének tiszteletben tartásától: "Boldoguljon mindenki, ahogy tud és akar, hiszen maga választotta azt az életformát, amelyben él." Másrészt azoknak a feladatoknak az "államosítása", amelyeket a családban lehet leghatékonyabban megoldani, a szubszidiaritás elvének megsértését jelentik. A két elv együttes megsértése sem ritka: ha az állam úgy akar takarékoskodni, hogy megrövidíti a kisgyermekes családoknak járó juttatásokat, az anyákat munkába, a kicsiket meg bölcsödébe kényszeríti, vét mind a szubszidiaritás, mind pedig a szolidaritás elve ellen. Az sem szerencsés, ha szabályozni akarják, hogy a családok hogyan egyeztessék össze a munkahelyi és a családi feladataikat. Hadd döntse ezt el minden család maga a legjobb belátása szerint!
Milyen tényezők sodorják a fiatalokat a mai világban a "szingli" életforma felé? Milyen érvekkel tudjátok helyes irányba terelni gyerekeiteket? Idézzetek fel eseteket, amelyekben a családok nekik nem megfelelő megoldásokat voltak kénytelenek elfogadni?
Levelem kiegészítéseként figyelmetekbe ajánlom a MKPK Boldogabb családokért c. körlevelének 2.2. A család mint személyes közösség c. fejezetét!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke