20170801

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy barátom mesélte: Néhány hónapja történt, hogy felhívott egy volt iskolai osztálytársam. Már olyan régen voltunk együtt horgászni – kezdte mondókáját –, nem volna kedved szombat délután kijönni velem a folyópartra? Olyan szép idő van, és olyan jó veled együtt ott ülni a parton! Meglepődtem. Már régen nem találkoztunk, lehet, hogy osztálytársam egyedül is ki-kiment horgászni, én azonban már azt sem tudom, hogy rendben van-e a felszerelésem. Az ilyen közös horgászások mindig alkalmat adtak arra, hogy valamilyen komoly beszélgetés alakuljon ki közöttünk. Talán most is van valami, amit szeretne velem megbeszélni. Egészen más elképzelésem volt a szombat délutánról, de úgy éreztem, hogy igent kell mondanom. Szívesen veled megyek, válaszoltam. Szombat délután aztán ott ültünk a folyóparton egymás mellett, csendben dobtuk a vízbe az egyik horgot a másik után. Éreztem, hogy valamit mondani szeretne, de csak a kapásról, meg a vízről, a szép délutánról szóltunk általánosságokat. Mintegy háromórai nem túl sikeres horgászás után azt javasoltam, hogy menjünk fel a parti sörözőbe, igyunk meg egy korsó jó sört. A sörözőben is jó darabig szótlanul ültünk egymás mellett, de továbbra is éreztem, hogy osztálytársam nem a horgászásra, vagy a sörre vágyott, valami kikívánkozik belőle.   [...]
Még mielőtt elmegyünk – szólalt meg váratlanul –, hadd mondjam: a múlt héten otthagyott. Egyedül maradtam. Döbbenten hallgattam. Megértettem, hogy a feleségéről van szó, akit jól ismerünk, jónak, stabilnak gondoltuk házasságukat. Zavaromban elkezdtem általános igazságokat mondani, idéztem a katekizmusból a házastársak közötti hűségre vonatkozó gondolatokat. Ezek biztosan nem illettek az esetükre, ő is eléggé türelmetlenül hallgatott. Aztán csend lett. A söröző alapzaját végül ő törte meg: imádkozzál értünk, érte, értem, meg a házasságunkért!
Amikor a fiatalok az oltárnál kimondják egymásra az IGEN-t, vállalják, hogy napjaik együtt telnek be, együtt öregszenek meg, hogy bárhogy is alakuljanak a körülmények, mindhalálig szeretetben hűségesek lesznek egymáshoz. Szilárd elhatározásuk teszi erőssé házassági köteléküket. Aki nem meri vállalni, hogy szeretete örökké fog tartani, az egyetlen napig sem tud igazán szeretni, még ha tudomásul veszi is, hogy a házasság az egész életre szóló kapcsolat. A házaspár naponta újra és újra megújítja az Úr segítségében bízva ezt a hűség-döntést, bármi történjék is velük. A házastárs a párja számára az Úr közelségének jele és eszköze, aki nem hagy bennünket egyedül: "Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,20). (vö. AL 319)
Csak az tudja Isten szemével nézni a másik embert, aki a másik személyi méltóságát feltétel nélkül tiszteletben tartja. Nem azért néz rá tisztelettel és szeretettel, mert viszont-tiszteletet és szeretetet vár, hanem mert felismeri benne az Isten-képmást, az Atya végtelen szeretetének tárgyát. A családban is minden családtag méltó arra, hogy tisztelettel és szeretettel nézzünk rá. Különösen igaz ez az egymás iránti kölcsönös és örök szeretetre elköteleződött házaspár esetében. Azzal, hogy az esküvőn egymásra kölcsönösen kimondták az IGEN-t, egy olyan útra léptek, amelyen haladva sok akadályba ütközhetnek. A házasság szentsége nem csak arra készteti a házaspárt, hogy bátran induljon el ezen a küzdelmes úton, hanem megnyitja számukra a kegyelem bőséges forrását is. Útjukon saját történetüket valósítják meg, ezért le kell számolniuk az illúziókkal, a valóságból kell kiindulniuk, abból, hogy egyikük sem tökéletes, tehát együtt kell növekedniük. A házastársra vetett állandóan kritikus tekintet – még ha az tréfás formában nyilvánul is meg – jelzi, hogy a felek a házasságot nem türelemmel, megértéssel és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként fogták fel. Ilyenkor a szeretet helyére lassan de biztosan mindennek a megkérdőjelezése és bírálata, egymás jó és rossz tulajdonságainak számontartása, majd ultimátumok kiadása, versengő és önigazoló vitákba bonyolódás lép. Ilyen körülmények között sem egyéni, sem közös érlelődésre nincs mód. Ahelyett, hogy a házaspár egysége növekedne, mélyül a közöttük húzódó szakadék. (vö. AL 218)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akiknél gyakori még ünnepi alkalmakkor is a tréfás-gunyoros csipkelődés! Mit tapasztaltok, hogyan hat ez a jelen lévő gyerekekre, a kisebb és nagyobb közösségre? Lehet-e örömet szerezni bírálattal, vitatkozással?  
Újra fel kell fedeznünk az Evangélium tanításának gazdagságát a családról és az emberi létezés végső értelméről. Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra, fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét. Nem követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és koherenciát a személyek közötti kapcsolatoktól, amilyet majd csak az örök hazában találhatunk meg, de nem is mondhatunk kemény ítéletet azok fölött, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Arra vagyunk hivatva, hogy mindannyian fáradhatatlanul haladjunk a magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Tegyük spontán figyelmességünkkel észrevétlenné a másik gyengeségeit, apróbb-nagyobb hibáit. Virágoztassuk ki a házasságunkban a gyengéd szeretetet, amely képes a társunkban felébreszteni az örömet: szeretnek engem! (vö. AL 325)
Mindannyiunknak törekednünk kell a tökéletességre, noha azt itt a földi életben nem érhetjük el. Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy a sikertelenség nem ok a küzdelem feladására? Mi teszi lehetővé, hogy azt kívánjuk magunktól, házastársunktól, gyerekeinktől, hogy egy olyan cél felé haladjunk, a felé irányítsuk őket, amit elképzelni sem tudunk?  
Hetek múlva – folytatta barátom elbeszélését –, meghívót kaptam volt osztálytársamtól, meghívott a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából mondandó hálaadó szentmisére. A meghívónak nagyon megörültem, de kicsit csodálkoztam a dolgon. Kiderült, hogy a feleségnél már régebben egy súlyos idegrendszeri betegség tünetei jelentek meg. Ez a betegség tíz-tizenöt év alatt fokozatosan felőrli a mozgásszervi és szellemi koordinációt. A feleség ezzel tisztában volt, de a férjének nem beszélt róla, mert meg akarta kímélni mindenféle izgalomtól és aggodalomtól. A gyerekeik kirepülése egyébként is olyan helyzetet teremtett, amelyhez nem tudtak alkalmazkodni. Addig nem értek rá, hogy egymás gondjaival foglalkozzanak, most meg nem találták meg az új körülményeknek megfelelő párbeszédmódot és magatartásformákat. Amikor a betegség tünetei fokozódtak, a feleség úgy döntött, hogy megkíméli férjét, ne kelljen végigszenvednie az ő betegségét, és elköltözött özvegyasszony nővéréhez vidékre. A férjnek azonban nem megkönnyebbülést okozott ez a „kímélet”, hanem mély depresszióba esett. Sokat töprengett azon, hogy felesége miért nem él abban a tudatban, hogy férje szereti, és mindenre kész érte. Lassan ráébredt, hogy ennek ő maga az oka, ezért felesége nem hibáztatható. Ő a hibás mindenért, ő nem tudta szeretetét feleségével éreztetni, szeretetéről ő nem beszélt neki már régóta. Ez a felismerés elsöpörte a depresszióját, elhatározta, hogy visszaszerezi mindkettőjük boldogságát. Elutazott felesége nővéréhez egy nagy csokor virággal, és ünnepélyesen újra megkérte felesége kezét. Így került sor, a harmincadik házassági évforduló megünneplésére. Omnia vincit amor! – fejezte be elbeszélését barátom.
Hogyan emlékeztek vissza azokra a szándékokra, amelyekkel szívetekben házasságkötésetek alkalmával az oltár elé álltatok? Mennyiben sikerült ezeket a szándékokat valóra váltani?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170701

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Jó hogy végre hazajöttél – fogadta férjét a feleség --, nem bírok a gyerekekkel! Vacsoráztatás, fürdetés, a két nagy iskolai ügyei, közben egymást piszkálják, már majdnem megőrülök. Annyiszor kértelek, hogy intézd úgy ügyeidet, hogy legalább ebben az esti hajcihőben segítsél egy kicsit, de úgy látom, hiába! Drágám – vette át a szót a férj --, már százszor megbeszéltük, hogy én mindenben segítek, ha tudok, de te is tudod, hogy határidős munkám van, az irodában nincs segítségem, alig győzöm. Most is teljesen kimerült és farkas éhes vagyok, és te vacsora helyett szemrehányással vársz. De majd mindjárt rendet teremtek, ellátom ezeknek a haszontalan gyerekeknek a baját! Jaj, csak azt ne – válaszolt a konyha, a fürdőszoba és a gyerekszoba között rohangáló feleség –, mert akkor itt rögtön sírás és ordibálás lesz, éjfélig sem lesz alvás. Értem – mondta a férj –, te nem bírsz velük, ezért engem hibáztatsz, de azt nem viselnéd el, hogy én vegyem kezembe a dolgokat. A szóváltás közben aztán lassan minden rendbe jött, a gyerekek is kicsit megszeppentek, hiszen nem először hallották szüleiket vitatkozni. Csak azt nem értem – szólalt meg a feleség lezárva az aznap esti csörtét –, hogy a bátyámék hogyan oldják meg mindezt hat gyerekkel, békésen, derűvel, vidáman, mi pedig megszenvedjük mindennapjainkat a mi hármunkkal.   [...]
A barátság szabad elhatározással megvalósított személyes kapcsolat, alapja a kölcsönös rokonszenv és az arra épült értékelő szeretet, amely legtöbbször a nézetek és az értékelés azonosságában is megnyilvánul. Jézus az embert a szolga tudatlanságából kiemelte és mindent megosztva vele, amit az Atyától hozott, a barátjává tette: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15, 15) A bennünket Istennel egyesítő szeretet után a házastársi szeretet a „legnagyobb barátság.” Ez a kapcsolat rendelkezik a jó barátság minden tulajdonságával, a másik javának keresésével, a kölcsönösséggel, a gyengédséggel, a stabilitással és a közösen megélt évek alatt kialakuló egymáshoz való hasonlósággal. A házasság azonban mindehhez hozzáadja a felbonthatatlan kizárólagosságot. A keresztény házaspár ugyanis rendíthetetlenül törekszik arra, hogy egész életüket együtt építsék fel és megosszák egymással. (vö. AL 123.)
Amikor valaki másról beszélünk, szoktuk azt mondani róla: egy jó ismerősöm, vagy azt, hogy egy barátom. Mi különbözeti meg az ismeretséget a barátságtól? Mi teszi a házasságot a „legnagyobb barátsággál”?
A gyönge vagy beteg szeretet, amely nem képes elfogadni a házasságot mint kihívást a mindhalálig tartó küzdelemre, újjászületésre, gyökeres megújulásra és újrakezdésekre, nem lesz képes megőrizni az elköteleződés magas szintjét. Enged az állandó növekedés folyamatát megakadályozó ideiglenesség kultúrájának. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha felfedezzük a saját elgondolásainknál nagyobb tervet, a Teremtőnek a mi örök boldogságunkra irányuló tervét. Ez a felfedezés ébren tartja azt a vágyunkat, hogy a teljes jövőt elajándékozzuk a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet képes legyen kiállni minden próbát, és mindenek ellenére hűséges maradhasson, szüksége van a megerősítő és felemelő kegyelem ajándékára. (vö. AL 124)
Az egy férfi és egy nő közötti különleges, teljességre törekvő barátság csak a házastársi egységben valósul meg. Mindezen túl a házasság olyan barátság, amely magában foglalja a szenvedély sajátosságait, de mindig az egyre stabilabb és intenzívebb egység felé irányul. Mert nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem arra is, hogy a házastársak kölcsönös szerelme fejlődjön és érlelődjön. Ez a szerelem egyedül az emberre jellemző jelenség, az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja; sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, amely ha önzésből fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik. (GS 49)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akik úgy vélik, hogy a véletlen szerencse révén találtak rá későbbi házastársukra. Hogy tudjátok gyerekeiteket hozzásegíteni ahhoz, hogy ne vonzó külsejükben, vagy a szerencséjükben bízzanak, hanem Isten végtelen szeretetében és kegyelmében? Hogyan tudjátok segíteni őket abban, hogy akkor is bízzanak Isten szeretetében, ha nem találkoznak „az igazival”?
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. … Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15, 12-17) Jézus parancsa minden barátjának szól, azoknak, akiknek mindent, amit az Atyától hallott, tudtul adott. A szeretet mértékeként is igen magas mércét állított: „ahogy én szerettelek titeket”. Ő életét adta értünk, akkor szeretünk úgy, ahogy Ő szeretetett minket, ha mi is életünket adjuk barátainkért. Ezért törekednek a „legnagyobb barátságban”, a házasságban élők is az egymás kölcsönös elajándékozására.
A keresztény házastársak különleges ajándékot kapnak Istentől. A házasság szentségének sajátos kegyelme ugyanis arra van rendelve, hogy tökéletesítse szeretetüket és erősítse fölbonthatatlan egységüket. Ezzel a kegyelemmel, amelynek a forrása Krisztus, segítik egymást az életszentségre a házaséletben, a gyermekek elfogadásában és nevelésében. Krisztus életük minden helyzetében velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék Őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, egymás terhét hordozzák, kölcsönösen szeressék egymást természetfölötti, gyengéd és termékeny szeretettel. (l. KEK 1641-1642)
Miért van szüksége a házaspárnak arra, hogy szeretetük tovább tökéletesedjen és felbonthatatlan egységük tovább erősödjön? Mi szükséges ahhoz, hogy a házasok örömmel, és ne keserűséggel hordozzák egymás terhét? Idézzetek fel olyan házasságokat, amelyben a gondok-bajok ellenére a házaspár boldog volt!
Egy este a feleség bátyja felkereste a házaspárt. Elmondta, hogy közeleg szüleik 50. házassági évfordulója, és úgy gondolja, hogy azzal tudnának szüleiknek igazi örömet szerezni, ha együtt szerveznék meg az ünnepet. Csak nem gondolod – szólalt meg meglepetten a férj –, hogy mi álljuk a költségeket, hiszen elég nagy a család, mi pedig igazán nem állunk most jól. Ami pedig engem illet, a munkám túlontúl leköt, egy ilyen ünnep megszervezésére nehezen tudnék időt szakítani. Feleségem meg alig győzi munkája mellett a háztartást és a három gyereket. Ne érts félre – válaszolt a feleség bátyja – nem a pénzről van szó, nem is arról, hogy ki mennyit tud lótni-futni, hanem arról, hogy szüleink azt lássák, hogy mi együtt, közösen akarunk nekik örömet szerezni. Tudom, hogy ők már régóta spórolnak erre az ünnepre, nem is egyeznének bele, hogy mindent mi fizessünk. Senki sem időmilliomos, de ha mindenki vállalja, a gyerekeink is, hogy segít egy kicsit a közös feladatok megoldásában, akkor jut idő és energia az ünnepre is. Ha együtt, egyetértve, szeretetből és szeretettel munkálkodunk, akkor ezzel az egész ünnepnek megadjuk az alaphangulatát. Közben a szomszéd szobából bejött az egyik nagyobb gyerek. Osszatok rám is feladatot – szólalt meg –, ha a nagyiéknak örömet lehet okozni, akkor én kész vagyok mindenre! Takarítok, vagy mosogatok itthon, hogy anyunak legyen több ideje, vagy segítek az öcsit lefektetni, vagy bármit, inkább kevesebbet játszom. Csak mondjátok meg, hogy mit csináljak, és én már csinálom is! A szobában csend lett. A férj és a feleség csodálkozva nézett egymásra. Honnan veszi ez a gyerek ezt a nagy, önfeláldozó szeretetet?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170601

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Isten éltessen drága kislányunk – köszöntötte édesapja tizennyolcadik születésnapján lányát –, ezt is megértük, nagykorú lettél. Néhány hét múlva leérettségizel, papírod is lesz róla, hogy érett ember vagy. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi, a szüleid eleresztjük a kezedet, nem segítünk, és nem is adunk tanácsot neked, mert azért, hogy nagylány lettél, még éppoly teljes szívvel igyekszünk mindenben a javadat szolgálni. Egy kicsit én is meg vagyok illetődve – felelte a nagylány –, furcsa érzés az, hogy felnőttnek érezhetem magam, hogy azt tehetek, amit akarok, és nem kell azt mérlegelnem, hogy kinek mi tetszik. Hálás vagyok nektek mindazért, amit eddig értem tettetek, igyekszem minél előbb a saját lábamra állni, hogy nyugodtan elereszthessétek a kezemet.
Isten az embert szabadnak teremtette: választhat, hogy Isten akarata szerint vagy azzal szembeszállva akar boldogulni. Amikor döntenie kell, először a spontán akarat mozdul meg benne, úgy akar cselekedni, hogy boldogabb lehessen. Az ember azonban rendelkezik a megismerés képességével és értelemmel, ezért döntését ismeretei alapján értelme hozza meg, s végül szabad akarata választja ki a megfelelő eszközöket. Emberi méltóságunk lényeges eleme szabad akaratunk, Isten egyetlen más teremtményét sem ajándékozta meg szabad akarattal. A szabadság azonban felelőssé teszi az embert cselekedeteiért oly mértékben, amennyire szándékoltak a cselekedetek.   [...]
Idézzetek fel olyan eseteket, amikor egy probléma felmerülésekor először egy olyan tetszetős megoldásra gondoltatok, amelyet később, a körülményeket megfontolva elvetettetek! Hogyan tudjátok elérni, hogy akkor, amikor egyikkőtöknek valamilyen okból egyedül kellett döntenie az egész családot érintő ügyben, mindegyikőtök a magáénak vallja a döntést?
Abszolút értelemben csak Isten szabad, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. Az emberi szabadságot ugyanis fenyegetheti külső erőszak és számos belső kényszer, pl. öröklött tulajdonságok, spontán hajlamok, pszichés kötöttségek. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, amit akarunk, hanem azt, hogy szabadon dönthetünk jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúf, valamint szent és profán között. Döntésünk alapján cselekszünk, de külső erőszak és belső kényszerek korlátozhatják cselekedeteink szabadságát.
Hogyan fogadjátok a magát „ideges, indulatos természetűnek” valló ember mentegetődzését, amikor megbántott titeket, vagy családotok valamelyik tagját? Mondjatok példát olyan intézkedésekre, amelyek arra kényszerítettek embereket, hogy vallásos meggyőződésükkel össze nem egyeztethető döntéseket hozzanak! Milyen esetekben ilyenkor „ésszerű kompromisszumokat” kötni?
Isten az embert szabadnak teremtette, de szabadságát könnyen el is veszítheti. Ahhoz, hogy az emberi személy a szabadságát megőrizze, szüksége van erkölcsi nevelésre, hogy jó tanácsokat és motivációkat kapjon, hogy követendő példákra, modellekre és gyakorlati alkalmazásokra hívják fel figyelmét, hogy buzdítsák, bátorítsák és ösztönözzék, adott esetben pedig jutalmazzák. A fiatalok fejlődését szolgálja, ha segítjük cselekedeteiket felülvizsgálni, ha megmutatjuk nekik, hogy milyen gyümölcsöző lehet a veszekedéstől mentes párbeszéd, ha a velük való beszélgetésben az erkölcsi kérdéseket keresztény nézőpontból világítjuk meg. Mindez oda vezet, hogy a fiatalokban kibontakoznak az erények, a belső stabil elvek, melyek arra indítanak, hogy spontán módon tegyék a jót. Az erény olyan meggyőződés, mely a cselekvés belső és állandó elvévé alakult. Ezért az erényes élet építi, erősíti és neveli a szabadságot, elkerülve, hogy a személy elembertelenítő és antiszociális kényszeres hajlamok rabszolgájává legyen. Ugyanis maga az emberi méltóság követeli meg, hogy mindenki tudatos és szabad választás alapján cselekedjék személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani. (vö. AL 267.)
Gyakori eset, hogy a megsebzett családokban élő fiatalokban az erényekről szóló tanítás a magárahagyottság, a csalódás, a szeretethiány tapasztalatából fakadó megvetést vagy helytelen szülőképet vált ki. Az erkölcsi értékekre rávetül az apa és az anya torzképe vagy más felnőttek hibája. Ezért a fiatalokat segíteni kell abban, hogy megértsék: az erkölcsi értékeket tökéletesen csak bizonyos nagyon példás személyek valósítják meg, de tökéletlenül és különböző fokokon is megvalósulhatnak. A fiatalok ellenállása sokszor nagyon kötődik a negatív tapasztalatokhoz, ezért segítenünk kell e megsebzett belső világ gyógyulási folyamatát, hogy szabadságukat negatív tapasztalatok ne korlátozzák, és eljuthassanak az emberek és a társadalom megértésére és a velük való kiengesztelődésre. (vö. AL 272.)
Hogyan tudod segíteni, hogy gyermekeidben szilárd erkölcsi alap alakuljon ki? Milyen szerepe van a családnak az erkölcsi értékek továbbadásában? Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy szabadságukat csak Isten segítő kegyelme által tudják megélni?
A tizennyolcas szám, meg az iskolai fegyelemtől való megszabadulás reménye egy kicsit talán megmámorosított – vette át a szót az édesanya –, de gondold meg, az, hogy eddig fogtuk a kezedet, nem azt jelentette, hogy szabadságodban korlátoztunk, hanem védtünk és vezettünk, mert hiszen gyerekként nem lehettek tapasztalataid, nem igazodhattál el az életben. Szabad voltál mindig, de gyerekként nem tudtál szabadságoddal élni, ezért volt szükséges, hogy fogjuk a kezedet, meg ügyeljünk arra, hogy kikkel érintkezel, nehogy valaki olyan fogja meg a kezedet, aki rossz felé akar vezetni. Nagyon bízom abban, hogy mostanra kialakult benned a szabadságoddal való élni tudás képessége, azaz tudsz különbséget tenni a jó és a rossz között, tudsz a jó mellett dönteni. Tizennyolc év tapasztalata neked soknak tűnhet, valójában elég kevés. Ezért azt mondom, hogy hozzánk, szüleidhez mindig minden ügyben fordulhatsz. És még valami: arra kérlek, te se engedd el a mi kezünket. Az évek múlnak, eljön az idő, amikor mi szorulunk segítségre. Jó lesz tudnunk, hogy fogod a kezünket.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170501

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A főiskolán tartott nagy farsangi bál után a lány sugárzó arccal állt anyja elé. Tudod ugye – mondta –, hogy már idestova két éve együtt járunk évfolyamtársammal, Jocóval. Most a bálon is remekül éreztük magunkat, jó volt együtt lennünk, jókat táncoltunk egymással, sokat beszélgettünk és megállapítottuk, hogy a Jóisten bennünket egymásnak teremtett. Elhatároztuk, hogy még a nyár előtt összeházasodunk. Hűha – szólalt meg az anya meglepődve –, ez aztán elhatározás! De meggondoltátok ezt igazán? Hogyan képzelitek jövőtöket a házasság után? Egyáltalán, tudjátok, hogy mi a házasság? Fel vagytok készülve erre a lépésre? Arról nem is beszélve, hogy mi, apád és én Jocót még nem is ismerjük, hogyan adhatnánk hozzá a lányunkat? Vagy a mi véleményünk nem is számít? Anyukám – vette át a szót a lány –, nagyon is fontos nekem a véleményetek, de a világ a ti házasságotok óta nagyot változott, ma nem úgy élünk, nem úgy gondolkodunk, mint a ti fiatal korotokban. A mai fiatalok szabadabbak, nem köti őket annyi minden, mint a régieket, maguk alakítják sorsukat. Mi bátran építünk a szerelmünkre, két egymást szerető ember pedig együtt meg tudja teremteni a szükséges körülményeket.   [...]
Ferenc pápa arra figyelmeztet, hogy „sem az a társadalom, amelyben élünk, sem az, amely felé úton vagyunk, nem engedi meg a múlt modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli továbbélését. Ugyanakkor az antropológiai-kulturális változások következtében az embereket érzelmi és családi életükben a társadalmi struktúrák manapság sokkal kevésbé támogatják, mint a múltban. (vö. AL 32) Ma könnyen összetévesztik az igazi szabadságot azzal az életmóddal, melyben mindenki úgy alakítja életét, ahogyan neki tetszik, mintha az egyéneken túl nem léteznének igazságok, értékek, eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit meg kellene engedni. Így a család átmeneti szállássá válhat, melybe az ember akkor tér be, amikor jónak látja, és ahol számon kérheti jogait, de kötelességeit a vágyak és a körülmények változandóságára hagyhatja. Így aztán a házasság eszményét, amely magában foglalja a kizárólagosságot és a végleges elköteleződését, a körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei lerombolják. Sokan egyrészt rettegnek a magánytól, keresik az oltalom és hűség helyét, másrészt attól félnek, hogy egy olyan kapcsolat fogságába esnek, amely akadályozhatja személyes törekvéseik kielégítését. (vö. AL 34)
Hogyan változott meg a közfelfogás a házasságról és családról szüleitek, nagyszüleitek korához képest? Mennyiben befolyásolja a gazdasági helyzet a házasodási és gyermekvállalási kedvet?
Öntudatra ébredésünk első perceitől kezdve kihívásokkal találkozunk. Minduntalan meg kell különböztetnünk a jót a rossztól, az igazat a hamistól, fel kell ismernünk a szépet és a csúnyát, az erkölcsöst és a tisztességtelent. Lelkiismeretünk segítségével ítéljük meg a dolgokat, értelmünk lelkiismeretünkre támaszkodik, amikor felismerjük egy konkrét – következő, folyamatban lévő vagy már megtett – cselekedet erkölcsi minőségét. „Az embernek mindenben, amit mond és tesz, hűségesen követnie kell azt, amit igaznak és helyesnek tud. Saját lelkiismeretének ítélete révén fogja fel és ismeri meg az ember az isteni törvény előírásait. A lelkiismeret lelkünk törvénye, de felülmúlja lelkünket, parancsokat ad, jelzi a felelősséget és a kötelességet, a félelmet és a reményt. A lelkiismeret Annak hírnöke, Aki a természet rendjében éppúgy, mint a kegyelem rendjében függönyön keresztül szól hozzánk, tanít és irányít bennünket. A lelkiismeret Krisztus valamennyi helyettese közül az első.” (KEK 1778)
A lelkiismeret nevelése az egész emberi élet föladata. Az okos nevelés már az első évektől, kicsi gyermekkortól kezdve ébresztgeti az erkölcsi lelkiismeret által hordozott belső törvény megismerését és gyakorlatát, erényre tanít; megőriz az emberi gyöngeségből és bűnökből fakadó félelemtől, a vak önszeretettől ("egoizmustól"), a gőgtől, a keserű bűntudattól és az önelégültségtől. A lelkiismeret nevelése szabadságot ad és meghozza a szív békéjét. Minél fogékonyabbak vagyunk a kegyelem indításaira, annál inkább növekszik belső szabadságunk és biztonságunk a próbatételekben és a külvilág kényszereivel és nyomásaival szemben. A kegyelem működésével a Szentlélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk az Egyházban és a világban egyaránt.
A gyermek lelkiismeretének fejlődéséért a szülők az első számú felelősek. A szülők és a nevelők nem helyettesíthetik a rábízottak lelkiismeretét azzal, hogy helyettük döntenek, mert ezzel megsértenék a gyermek személyi méltóságát. Isten minden embert a maga képmására teremtett és mindenkit személyesen hív az üdvösségre. Erre a hívásra mindenkinek magának, saját lelkiismerete szerint kell válaszolnia. A helyesen formált lelkiismeret igaz és igazmondó. Ítéleteit az értelmet követve hozza meg, összhangban a Teremtő bölcsessége által akart igaz jóval. A lelkiismeret nevelése nélkülözhetetlen az emberek számára, mert negatív befolyásoknak és kísértéseknek vannak kitéve. A lelkiismeret nevelésének folyamatában Isten igéje világítja meg utunkat, amit hitben és imádságban kell magunkévá tennünk és gyakorlattá váltanunk. Az Úr keresztjére tekintve vizsgálnunk is kell lelkiismeretünket. A Szentlélek ajándékai serkentenek, mások tanúságtétele és tanácsai segítenek, az Egyház hivatalos tanítása pedig irányít bennünket. (l. KEK 1783 - 1785)
Mondjatok példát arra, amikor társadalmi, politikai nyomás hatására az embereknek lelkiismeretük ellen kellett dönteniük! Hogyan hat a társadalmi közösségre az, ha valaki lelkiismeretlenül végzi munkáját?
Isten mindnyájunkat személyesen hív az üdvösségre, erre a hívó szóra jól formált lelkiismeretünk segítségével találjuk meg minden élethelyzetben a választ. Életünk során kisebb és nagyobb változásokkal találkozunk, ezek többnyire más és más élethelyzeteteket teremtenek, újra és újra válaszolnunk kell Isten hívó szavára. A lelkipásztori kísérés arra törekszik, hogy felkészítse az emberi személyeket a várható új helyzetre, hogy biztosan lássák az igazságot, és hogy mindenben, amit mondanak és tesznek, hűségesen kövessék azt, amit igaznak és helyesnek tudnak. A lelkipásztori tevékenység arra irányul, hogy elősegítse a lelkek üdvösségre jutását.
Az életút egyik legnagyobb változása az, amikor két fiatal összeköti életét, együtt akarnak boldoggá válni. Gyermek- és serdülőkorban, fiatalként útjukon egyedül haladtak, a házasságban azonban „ketten egy testté” válnak, együtt növekednek bölcsességben és szeretetben. A házasságpasztoráció ezért a hangsúlyt nem csupán az élet továbbadásának elkötelezettségére, hittani, bioetikai és erkölcsi kérdésekre teszi, hanem buzdít a kegyelem iránti nyitottságra, rámutat a házasság egyesítő céljára, a szeretetben való növekedésre szóló hívásra és a kölcsönös segítségnyújtás eszméjére, figyelembe véve a házaspárok konkrét élethelyzetét és valós lehetőségeit. Az esküvővel a házaspár ugyanis nem valamiféle végállomásra érkezett, nem is életük további évei alatt viselendő terhet vett magára, hanem egy dinamikus növekedési és megvalósulási útra lépett, amelyen most már ketten együtt, egymást támogatva a házasság szentségének különleges kegyelmi ajándékával gazdagodva akarnak Isten felé haladni. (vö. AL 34-39)
Milyen szerepe van a családnak a gyermekekben kialakuló család- és házasságképre? Hogyan alakítható ki a házasulandókban a kegyelem iránti nyitottság és az egységre törekvés szándéka?
Miközben a szülők izgatottan várták a lányuk és Jocó jelentkezését, lányuk viselkedésén látták, hogy valami bántja, zavarja szüleivel és testvéreivel való kapcsolatát. Egy este, amikor kettesben maradtak, édesanyja megkérdezte: Mondd kislányom, hogy van Jocó? Ő jól van – válaszolt a lány –, én vagyok megzavarodva. Amikor elmeséltem neki a múltkori beszélgetésünket, azt, hogy te, anyukám megkérdezted: tudjátok-e, hogy mi a házasság, azt mondta: „Honnan tudhatnám, hiszen még óvodás voltam, amikor szüleim elváltak, én anyámhoz kerültem, aki újra férjhez ment, az új férje hozott két gyereket az előző házasságból, apámmal azóta se találkoztam, de tudom, hogy ő is megnősült újra. Én nem ilyen házasságot szeretnék, szeretném, ha gyerekeimnek felhőtlenebb gyerekkor jutna, mint amilyen az enyém volt. Tudom, hogy a te szüleid házassága más, de te tudod a titkukat? Egyáltalán, ki tudja a titkot?” Anyukám – folytatta a lány –, azóta is azon töprengek, mi a titok? Az, hogy nagyon jól érezzük magunkat együtt? Vagy az, hogy szerintem nincs szebb fiú, Jocó szerint nincs szebb lány? Lehet egy életet a báli mámorban leélni? Azt hiszem, hogy a házasság valami sokkal mélyebb, komolyabb dolog, az egész életre szól, de képesek vagyunk-e felnőni ehhez, ennek megfelelő feleség és férj lenni?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170401

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Az idősödő házaspár egyedül maradt, amikor a lányuk is elköltözött nagy lakásukból, amelyet még szüleiktől örököltek, és amelyben házasságkötésük óta – immár több mint ötven éve – éltek. Másik gyermekük, elsőszülött fiúk, már régebben családot alapított és elköltözött vidékre. A lány elköltözése eleinte bizonyos megkönnyebbülést jelentett, mert ugyan a háztartás költségeihez hozzájárult, a viszony a szülők és lányuk között nem volt felhőtlen. A lány nem szívesen beszélt saját dolgairól, munkájáról, barátairól, gondjairól és örömeiről, mert ezeket az ügyeket „magánügynek” minősítette, ha kérdezték, válasza általában az volt, hogy ez magánügy. A szülők meg hiába mondták el neki saját gondjaikat, ő arra csak annyit szólt, hogy mindenkinek meg vannak a maga problémái. A szülők tudták lányukról, hogy szereti őket, hálás nekik azért a sok áldozatért, amit érte hoztak. A lány is tudta, hogy szülei szeretik, és mindenben a javát akarják. Mindennapjaik mégis tele voltak feszültséggel, ridegséggel. Az elköltözés után a feszültségek csökkentek ugyan, de a rövid ünnepi együttléteken – amelyeket a családi hagyomány elengedhetetlennek tartott –, továbbra is érezhető volt a szülők és lányuk közötti korrektségre törekvő, de gyengédnek nem mondható kapcsolat.   [...]
A szeretet megélésének, kifejezésének és érlelésének kiváltságos és mellőzhetetlen módja a házas és családi életben a párbeszéd. Ez azonban hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel. A férfiaknak és nőknek, öregeknek és fiataloknak más és más a közlési módja, különböző nyelvezetet használnak, más „kódrendszerben” mozognak. A kérdésfeltevés és a válaszolás módja, a hangnem, az alkalom és sok más tényező befolyásolja a kommunikációt. A gyerekekre hatnak az iskolatársak, a felnőttekre a munkatársak, akiknek a beszéd-modora akarva-akaratlanul befolyásolja a kommunikációjukat. Nem mindenki tud hangulatain uralkodni, sokan otthon adják ki magukból munkahelyükön felgyülemlett mérgüket. Vannak zárkózott emberek, ők nehezen tudják kifejezni érzéseiket, és vannak olyanok, akik rögtön kiöntik a szívüket. Könnyen „elbeszélnek” egymás mellett azok, akik nem tudják, vagy nem akarják figyelembe venni a másik kommunikációja mögött az emberi személyt.
A párbeszédhez időre, mégpedig minőségi időre van szükség, türelmes és figyelmes odahallgatásra, hogy a másik kifejezhesse mindazt, amit ki kell fejeznie. Meg kell becsülnünk személyiségét elismerve, hogy joga van a létezéshez, az önálló gondolkodáshoz és a boldogsághoz. Figyelmes gesztusokkal mutassuk ki szeretetünket a másik felé. A szeretet legyőzi a legveszedelmesebb akadályokat is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Nagyon fontos, hogy mondandónkat jól megfontolt döntésekre, mély meggyőződésre és igaz értékekre alapozzuk, és ne arra törekedjünk, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy, hogy nekünk adjanak igazat. (vö. AL 136-141)
Családotokban, baráti, ismeretségi körben milyen kommunikációs nehézségekkel találkoztok? Hol és mikor tanulták meg a párbeszéd művészetét azok, akik szerintetek mesterien tudják mondanivalójukat elmondani és nagyon jól megértik partnerüket?
Szeretetre vagyunk teremtve, nincs nagyobb öröm, mint megosztani valami jót. "Adj, s fogadj el magad is; élvezd az életet" (Sir 14,16). Az élet legintenzívebb örömei akkor születnek, amikor a mennyország elővételezéseként sikerül elősegítenünk mások boldogságát. Édes és vigasztaló a mások megörvendeztetéséből fakadó öröm, amikor örülni látjuk őket. Ez az öröm a testvéri szeretet gyümölcse, nem a csak magára tekintő hiábavalóságé, hanem annak öröme, aki szeret és kedvét leli a szeretett ember javában, amely átárad a másikba és termékennyé válik benne. (vö. AL 129)
A fogyasztói társadalomban az elsőrendű szempont a hasznosság, ezért kialszik az öröm. Minden csak azért van, hogy megszerezzük, birtokba vegyük és elfogyasszuk, még a személyek is. A keresztény ember ellenben megszabadulva az önző birtoklás csak önmagára tekintő vágyától, tisztelettel és bizonyos félelemmel áll meg a másik személy előtt, nehogy megbántsa, vagy megfossza szabadságától. Gyengéd szeretettel szemléli és értékeli azt, ami a másik személyiségében szép és szent, ami túl van saját szükségletein. A javát keresi akkor is, ha tudja, hogy nem lehet az övé, vagy amikor testileg nem vonzó, agresszív, beteg, vagy a terhére van. A gyengéd szeretetből – amely miatt valaki kedves a másik számára – fakad a tett, amellyel valamit ajándékba ad neki. (vö. AL 127)
Milyen alkalmakat kínál a családi élet a családtagok megörvendeztetésére? Hogyan tudják az unokák a nagyszülők boldogságát elősegíteni?
Sohase fukarkodjunk a szeretetet kifejező gesztusokkal, éljünk velük nagylelkűen, gazdagon. A családban használjunk gyakran három szót: kérem, köszönöm, bocsáss meg. Ha egy családban nem erőszakosak, és kérnek akkor is, ha úgy gondolják, hogy az, amit kérnek, nekik jár; ha egy családban nem önzők és bármit kapnak, azt őszintén megköszönik, és ha egy családban valaki észreveszi, hogy rosszat tett, és ki tudja mondani: bocsáss meg, akkor abban a családban békesség van és öröm. Ne legyünk fukarak e szavak használatában, nagylelkűen ismételgessük őket napról napra, mert a családokban beálló csöndek megterhelik a férj és feleség, a szülők és gyermekek, valamint a testvérek kapcsolatát. A kellő pillanatban kimondott megfelelő szavak azonban naponta oltalmazzák és táplálják a szeretetet. (vö. AL 133)
Hogyan őrizhető meg és növelhető a családból kirepült gyerekek és szüleik közötti szeretet? Mondhatják-e a szülők, hogy ők már mindent megtettek a gyermekükért, most már a gyermeken van a sor; vagy mondhatják-e a gyerekek, hogy nekik most már a saját családjukkal kell törődniük, elegendő, ha szüleiknek hálásak?
Aquinói Szent Tamás mondta: A szeretet növekedésének természetéből fakadóan nincs határa, mert részesedés a végtelen szeretetből, aki a Szentlélek. Szent Pál is határozottan buzdít: Titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket! (1Tessz 3,12) A házassági szeretet elsősorban nem azzal őrizhető meg, hogy kötelességszerűen beszélünk a felbonthatatlanságról, vagy, hogy az Egyház tanítását ismételgetjük, hanem azzal, hogy a kegyelem ösztönzésére bekövetkező folyamatos növekedés által megerősítjük a szeretetet. Ha a szeretet nem növekszik, veszélybe sodródik. Csak úgy növelhetjük, ha a szeretet még több tettével, a gyöngéd érzelem gyakoribb, intenzívebb, nagylelkűbb, gyengédebb, vidámabb tetteivel válaszolunk az isteni kegyelemre. A megtévesztő fogyasztói reklámok tökéletes családjai nem léteznek. Ezekben a családokban nem múlnak az évek, nincsenek betegségek, fájdalmak, halál. A reklám olyan illúziót állít elénk, amelynek semmi köze ahhoz a valósághoz, amellyel a családapák és családanyák naponta szembesülnek. Egészséges realizmussal fogadjuk el a korlátokat, a kihívásokat és tökéletlenségeket, és kövessük a közös növekedésre szóló meghívást, érleljük a szeretetet és ápoljuk az egység szilárdságát! (vö. AL 135)
Milyen lehetőségeket láttok a családi élet mindennapjaiban a szeretet növelésére és megerősítésére? Mi különbözteti meg mézes-mázosságot az őszinte gyengédségtől?
A téli csúszós utcán elesett a lány édesanyja és kórházba került. A lány és bátyja mindent megtettek, amit tehettek édesanyjukért, látogatták, segítettek az ügyintézésben. A körülmények azonban kevés lehetőséget adtak a beszélgetésre, csak a tények és teendők tárgyilagos megbeszélésére volt lehetőség. A lány hirtelen szembesült azzal, hogy most ha akarja, sem tudja „magánügyeit” édesanyjával megosztani, tanácsát kikérni, pedig baráti és rokoni kapcsolatai egyre lazábbá, formálisabbá váltak, kezdte magát nagyon egyedül érezni. Legnagyobb meglepetésére azonban anyja a kórházból való hazatérése előtt váratlanul így szólt: No, majd ha otthon leszek, eljössz, és végre megint egy jót beszélgetünk. Az anyák ugyanis értik gyermekeik metakommunikációját, gesztusait és ki sem mondott szavait, mert a szívükkel is látnak és hallanak, nem csak a szemükkel és a fülükkel.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170301

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A fiatalok a főiskolán találtak egymásra és még mielőtt megkapták volna tanári oklevelüket egyházilag és polgárilag is összeházasodtak. Azt remélték, hogy mint házaspár egy azon helységben fognak állást és lakást kapni, és családot alapíthatnak. Tévedtek, a fiú a városban, a lány pedig a megye túlsó végében egy kis faluban kapott állást, így nem költözhettek össze. Három évig éltek így távházasságban, aztán szép csendben közös megegyezéssel elváltak. Rövidesen mind a ketten találtak maguknak partnert, akivel hosszabb-rövidebb ideig élettársként, vagy „csak úgy” együtt éltek, de érezték, hogy életük megoldatlan, családra vágytak. Még nem voltak tíz éve a pályán, amikor váratlanul mindketten a városban, ugyanabba az iskolába kaptak kinevezést. Kölcsönösen megörültek egymásnak. Közöttük nem volt harag, nem azért váltak el, mert valamelyikük csalódott a másikban. Nem is a házasságban, mint intézményben csalódtak, csak kilátástalannak látták, hogy a távházasságból valódi, családalapításra alkalmas házasság lehet. Most váratlanul felcsillant a remény: ha újra összeházasodnának, mint házaspár, boldogan élhetnének együtt, talán még lakáshoz is jutnának, és végre családot alapíthatnának. De hogyan befolyásolják mindezt az elmúlt majd’ tíz év csetlései-botlásai? Vajon tényleg és tiszta szívből meg tudják egymásnak bocsájtani azt, hogy akármint-akárhogyan, de mégiscsak megszegték a „holtomiglan-holtodiglan” esküt? Lehet-e úgy újrakezdeni, mintha mi sem történt volna? Lehet-e Isten áldását kérni az egyszer már felrúgott frigyre?  [...]
Az emberi kapcsolatok változatosak és törékenyek. Sokféleképpen jöhetnek létre, és nagyon sokféle módon szakadhatnak meg. Annak is sokféle oka lehet, hogy két fiatal miért határoz úgy, hogy házasságot köt. A megkötött házasságot aztán százféle veszély fenyegeti. A család történetét barázdáló sokféle válság azonban hozzájárul a családi élet drámai szépségéhez. A családoknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy felfedezzék: a legyőzött válság a kapcsolatot nem gyengíti, hanem jobbítja, leülepíti, és az egységet érleli. Minden válság lehetőséget nyújt a házaspárnak arra, hogy megtanulják: hogyan lehet egységüket szorosabbra fűzni, és hogy mit is jelent házasságban élni. Semmiképpen nem szabad a hanyatlásba, a kényszerű romlásba, az elviselhető középszerűségbe belenyugodni. Épp ellenkezőleg, a házasságot akadályok legyőzését is magába foglaló feladatnak tekintve minden válság előre lendíthet a jobb, a szebb, az örömtelibb felé. Jó, ha a válságba került házastársakat kísérjük, hogy a válságot és az ezzel járó kihívást el tudják fogadni, hogy a válságot a családi életükben megfelelő helyre tudják tenni. A tapasztalt és képzett házaspárok legyenek készségesek másokat kísérni ennek felfedezésében, oly módon, hogy a válságok ne rémisszék meg őket, és ne késztessék elsietett döntések meghozatalára. Minden válságban rejlik egy jó hír, melyet tudnunk kell a szív fülével meghallani. (vö. AL 232)
Idézzetek fel ismeretségi körötökből zátonyra futott házasságokat! Mi vezetett a házasságok felbomlásához? Mit gondoltok: meg lehetett volna menteni ezeket a házasságokat szakszerű krízisintervencióval?
A sokféle válság között egyaránt vannak személyes, érzelmi és lelki válságok, de gyakoriak a gazdasági, munkahelyi, társadalmi nehézségekhez kötődő válságok is. Ezekhez társulnak azok a váratlan körülmények, amelyek megváltoztathatják a család életét. A megbocsátás és a kiengesztelődés útján fontos, hogy mindkét fél szelíd alázattal tegye fel magának a kérdést: vajon nem ő teremtett-e olyan körülményeket, amelyek a másikat bizonyos tévedések elkövetésére indították? A válságba került házastársakat segíteni kell abban, hogy felfedezzék válságuk legmélyebb, rejtett okát is, és így a gyökerénél ragadva meg a problémát megújíthassák kapcsolatukat. Szerencsés helyzet az, ha a házaspár nyugodt időben – még házasságkötésük előtt –, elsajátítja a párbeszéd művészetét, mert így könnyebb felszámolniuk a nézeteltéréseket. A válságban és azon kívül is, a párbeszéd, a dialógus nélkülözhetetlen eleme minden házasságnak.
Gyakori eset: az egyik fél úgy érzi, hogy nem kapja meg azt, amire vágyott, vagy nem valósul meg az, amiről álmodott, és ezt elegendőnek tartja ahhoz, hogy véget vessen a házasságnak. Néha egy ilyen döntéshez, miszerint mindennek vége, elég egy csalódás, egy megsértett büszkeség, egy távolmaradás olyan helyzetben, amikor szükség lett volna a másikra, egy megfogalmazhatatlan félelem. Vannak az elkerülhetetlen emberi törékenységnek olyan helyzetei, amelyeknek túl nagy érzelmi súlyt tulajdonítanak. Ilyen például annak érzése, hogy nem értettek meg teljesen, a féltékenység, a két fél között fölmerülő különbségek, egy más személy iránti vonzódás, új érdeklődések, melyek birtokba akarják venni a szívet, Mindez aláássa a házasság tartósságát.
Milyen lehetőségeket, módszereket ismersz a rendszeres és hatékony házaspári dialógus megvalósítására? Hogy lehet a nyílt és őszinte beszélgetéseket a családon belül elmaradhatatlan alkalmakká tenni?
Különösen fájdalmas, ha egy szentségi házasság látszik zátonyra futni. A házassági kötelék, amelyet a házastársak szabad emberi cselekedete hoz létre, visszavonhatatlan valóság, olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Ezért a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasságot semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bontja fel, kivéve a halált. A válságba jutott szentségi házasságok esetében a kibékülés fáradságos művészete – rászorulva a kegyelem támogatására – igényli a rokonok és barátok nagylelkű közreműködését, s olykor külső, szakmai segítséget is. A tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő segítséggel és a Szentlélek kegyelmének kiengesztelődést hozó működésével a házaspárok a házassági válságok nagy hányadán kielégítő módon túljutnak. Fontos, hogy minden közösség tudatosítsa felelősségét a hozzá tartozó házaspárokért és támogassa a válságba jutottakat. Ugyanakkor szükséges, hogy a házasulandók megfelelő képzést kapjanak a házasság szentségének lényegéről, hogy az oltár elé lépve tudják és érezzék e lépésük súlyát és az egymásért vállalt felelősséget. Sürgős feladat, hogy a lelkipásztori prédikáció, a katekézis és a keresztény oktatás beszéljen a házasság szentségének objektív jelentéséről. (lásd AL 235-238; 291-292)
„Az Úr a valóságos és konkrét családban lakik, annak minden szenvedésével, küzdelmével, örömével és mindennapos gondjaival együtt. Ha a családban a mindennapokat a szeretet élteti, akkor az Úr uralkodik ott a maga örömével és békéjével.” (AL 315)
Milyen segítséget tudtok családotokban, közösségetekben, plébániátokon a házasság szentségére való felkészítéshez nyújtani? Hogyan tudjátok megakadályozni, hogy a válságba került házaspárok elszigetelődjenek? Hogyan tudjátok gyermekeitekben tudatosítani, hogy a ti családotokban az Úr uralkodik?
A főiskola igazgatóhelyettese, aki annak idején az egyházi és a polgári szertartáson is a fiatalok házassági tanúja volt, egy napon meglátogatta a fiatalokat most már közös munkahelyükön, az iskolában. Örömmel üdvözölték egymást és a beszélgetésből hamar kiderült, hogy az, hogy most egy városban, sőt egy iskolában tanítanak, nem egészen véletlen. Nagyon elszomorított – mondta az igazgató –, amikor megtudtam, hogy elváltatok. Sajnáltalak benneteket, mert tudtam, hogy az éppen rátok szakadt látszólagos sikertelenség késztetett erre a lépésre, de abban is biztos voltam, hogy a Jóisten titeket egymásnak teremtett. Bíztam bennetek, gondoltam, hogy visszataláltok a helyes útra. Hát, ami igaz, az igaz – vette át a szót a fiú –, nem éreztem magamat jól a távházasságban. Volt feleségem, és mégis egyedül voltam, és arra sem láttam esélyt, hogy valaha is összeköltözhetünk. Alkalmi kalandokkal vigasztalódtam, ezek meg arról győztek meg, hogy nekem igazán senki nem kell, csak ez a lány, akitől meg elváltam. Közös megegyezéssel váltunk el – jegyezte meg a lány –, mert én hallva annak hírét, hogy a férjem más lányokkal tart kapcsolatot nem akartam az útjába állni, szabaddá akartam tenni. Igazán sohasem mondtam le róla. Gratulálok – jelentette ki az igazgatóhelyettes –, most itt mind a ketten újra kimondtátok az „Igent”! Egyházi házasságotok szerencsére még fennáll, hozzátok rendbe a polgárit is! Tudok egy jámbor özvegyasszonyról, aki nagy házában egyedül maradt és keres egy rendes, megbízható fiatal párt, akikkel eltartási szerződést köthetne. Szerintem rátok gondolt, pedig még nem is ismer titeket.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170201

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A tanári szobában arról folyt a beszélgetés, hogy milyen különböző válaszokat kaptak az érettségire készülő fiú- és lánytanulóktól a legutóbbi felmérés kérdéseire. A felmérés arra kereste a választ, hogy milyen pályán és hogyan képzelik el a tanulók felnőtt életüket. Az én osztályomban – mondta a fizika tanár –, a fiúk általában célul tűzték maguk elé, hogy valamilyen kreatív foglalkozásban vezetők legyenek, azaz építsenek, tervezzenek, üzemet szervezzenek, sikeres, jól kereső emberek legyenek. Néhányan megemlítik, hogy szép feleséget, jó autót, nagy házat és életrevaló gyerekeket is szeretnének. Van, aki politikai pályára készül, elég határozatlan elképzelései vannak arról, hogy mi tesz sikeressé egy politikust. A lányok ellenben első helyre a családot teszik, gyerekeket szeretnének nevelni, ugyan mellesleg egyetemet is végeznének, és munkát is vállalnának, esetleg tanítanának, ezért fontos számukra, hogy a férjük támogassa őket a házi munkában, a gyerekekkel való foglalkozásban. Érdekes – vette át a szót a másik érettségiző osztály főnöke, a magyar tanárnő –, nálunk sokan humán irányba indulnának, van, aki arról álmodik, hogy ásatásokat vezet, más meg szeretne irodalmi kutatásokat végezni. Míg a fiúk elképzelései szakmaiak, konkrétabbak, a lányoké inkább érzelmi indíttatásúak, többen az egészségügyben, szociális téren a szenvedőkön akarnak segíteni. Számukra nem csak az a siker, ha jól keresnek, hanem ha másokat boldogabbá tudnak tenni. Ugyanakkor benn élnek a mai világban, tudják, hogy ma nem elég a jó szándék, kell tudás, jogosítvány, azaz diploma is, ezért meg kell dolgozniuk. Mondjátok – szólt közbe az igazgatóhelyettes –, mi oltjuk beléjük ezeket az elképzeléseket? Tudunk nekik támpontokat adni? Vagy döntően tőlünk függetlenül alakítják ki jövőképüket? Vajon jó irányba tereljük a gyerekeket? Ismerjük-e azt a közeget, amelyből jönnek, és amelybe felnőve be kell kapcsolódniuk?  [...]
Az emberek elképzelése a saját jövőjükről és a társadalom jövőjéről állandóan változik. Vajon lehet-e állandó, minden korban érvényes célkitűzésekről beszélni? Minden változik, a változások üteme pedig egyre gyorsul. Mire megjelennek a társadalomkutatók vizsgálati eredményei, a valóság már továbblépett. Ha mások sorsáért vagyunk felelősek, állandóan figyelnünk kell a fejlődési tendenciákat, nehogy egy már túlhaladott jövőkép felé irányítsuk a ránk bízottakat. Nyomasztó érzés tapasztalni, hogy amíg válaszunkat a társadalmi változásokra megfogalmazzuk, addig az emberek már más mértékkel mérnek, megváltozott körülmények között élnek. Ragaszkodhatunk-e saját elgondolásunkhoz, eléggé szilárdan meg vagyunk-e győződve annak helyességéről ahhoz, hogy szemébe tudjunk nézni a változások vonzásában mellettünk rohanóknak, akik tőlünk pedig azt várják, hogy támogassuk őket, hogy megerősítsük őket száguldásukban?
Soroljatok fel néhányat az utóbbi évtizedekben végbement olyan társadalmi változásokból, amelyek pozitív változások, mert az ember javát szolgálták! Melyek azok a keresztény értékek, amelyeket ma nem vesznek figyelembe?
Amikor Isten az embert a semmiből a létbe hívja, arra is meghívja, hogy váljon az Ő örök boldogságának részesévé azáltal, hogy szolgálja a világot és törekszik a szentségre. Az ember tehát arra hivatott, hogy válaszoljon Teremtője hívására. A meghívott a maga korlátainak tudatában halad a meghívó és azok felé, akiknek szolgálatára kapta a meghívást. A meghívás tehát nem csupán a magányos meghívottnak szól, hanem szól azoknak is, akiket a meghívottnak szolgálnia kell. Aki „test szerint” él, Isten törvényét súlyos tehernek, szabadsága megkötésének, tagadásának érzi. Aki „lélek szerint jár” (vö. Gal 5,16) és szeretetből szolgálni kíván másoknak, Isten törvényében megtalálja az alapvető és szükséges utat a szabadon választott és megélt szeretet gyakorlásához. Az ember hivatása a tökéletes szeretetben teljesedik be. Amikor Jézus Krisztus felszólít, hogy kövessük Őt, meghív és új parancsot is ad: „szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket”. (1Jn 13, 34) Az ember hivatása megmutatja az emberi lét értelmét. Mivel minden ember Isten egyedi teremtménye, önálló személy, mindenkinek saját hivatása van, mindenkinek magának kell válaszolnia Isten hívására.
„Az ember – mind a férfi, mind az asszony – az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart: személy és önmagáról döntő alany. Ugyanakkor teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát. Márpedig a személynek ez a leírása, sőt bizonyos értelemben meghatározása megfelel a Szentírás alapigazságának az ember – a férfi és a nő – Isten képére és hasonlatosságára teremtettségéről.” (MD 18)
Idézzetek fel élményeket azzal kapcsolatban, hogy gyerekeitek Isten törvényét súlyos tehernek, szabadságuk megkötésének, vagy éppen elvonásának érezték, és nem látták meg az ezekben a törvényekben megjelenő korlátok védő, vezető és nehéz helyzetekben dönteni segítő szerepét!
Minden embernek előbb-utóbb döntenie kell: milyen utat választ hivatása gyakorlásához. Korunkban az emberek előtt egyre több, egyre változatosabb lehetőség nyílik meg. Nem csupán a társadalmi helyzettől, vagy a nemzeti hovatartozástól függetlenül lehet valakiből csaknem bármi, hanem attól is többé-kevésbé függetlenül, hogy férfi-e, vagy nő. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a férfi és női mivolt kezdettől fogva több, mint biológiai és anatómiai adottság és különbség. Az ember csak a férfi és nő nemileg meghatározott formájában létezik. A mélypszichológia szerint a férfiasság és a nőiesség mint polaritás minden egyes ember belső, lelki alkata, s mindkét nemnek meg kell tanulnia az egész, teljes emberré válást, az ellentétes nemi rész elfogadását és integrálását. E feladatban a nőiességé a kiigazító és kiegyenlítő tevékenység (megőrzés, megtartás, megszentelés), a férfiasságé a racionálisan megalapozott rendre törekvés, az új lehetőségek, a valóság rejtett részleteinek felfedezése. De mindezekben nem merül ki férfi mivolta és hivatása. Mind a férfiaknak, mind a nőknek saját természetes teljességük megélésére kell törekedniük.
Egy kiváló kultúrtörténész szerint minden kimagasló férfi-teljesítmény mögött ott áll egy nő: egy múzsa, egy anya, egy igaz barát. A férfi tervez, kutat, épít, rendszerez, a nő pedig megteremti körülötte azt a légkört, amelyben a férfi alkotó géniusza ki tud teljesedni. „A női géniusz a mindennapi életben való önelajándékozásában találja meg életének mély elhivatottságát. Ő jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül látja az embert. Látja nagyságát és korlátait, és megpróbál elébe menni és segítségére lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő alapvető terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan megnyilvánul az a – nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki – szépség, mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt.” (Szent II. János Pál pápa: Levél a nőknek a Nők IV. Világkonferenciája alkalmából, Peking, 1995. szeptember 9.)
Idézzetek fel környezetetekben olyan nőket, akik maguk őszinte elajándékozásában örömmel találták meg élethivatásukat!
Engem legjobban az érdekelne, ami ebből a felmérésből nem derül ki – szólalt meg egy idősebb tanár –, hogy miért választják gyerekeink azt a pályát, amit választanak. Azért, mert egy szakterület különösen érdekli, szívesen elmélyedne benne, vagy azért, mert találkozott egy szakma olyan képviselőjével, aki imponált neki? Néhány éve egy tanítványom azt mondta, hogy azért szeretne orvosnő lenni, mert az orvosok mindig fehér köpenyben dolgoznak. Mindannyiunk szerencséjére nem lett belőle orvos. Úgy látom, hogy minden gyerek tarisznyájában ott van a marsallbot, csak ki kell azt onnan bányászni. Nekünk, pedagógusoknak a szülőkkel együtt ebben kell segítenünk: ráébreszteni a gyerekeket arra, hogy van marsallbotjuk, hogy milyen az a bot, és segíteni a kibányászásban. Azt merem mondani, hogy azokból a tanítványaimból lett boldog, megelégedett ember, akiknek sikerült azzá lenniük, amire elhivatottak voltak. Bármilyen jól tud Michelangelo széklábat faragni, ha nem készíthet szobrot, nem festheti ki a Sixtus-kápolnát, boldogtalan lesz. Egy műegyetemi professzor mondta gyémántdiplomája átvételekor: boldog életem volt, mert gépészmérnök lehettem. Igaz, hogy hosszú pályám során sok olyan munkát kellett elvégeznem, ami nem volt kedvemre való, amiről tudtam, hogy nem jó célt szolgál, de volt 10 százaléknyi olyan munkám, amit öröm volt elvégezni, és ezért a 10 százalékért érdemes lenne újra megszületnem. És hadd mondjam el nektek, én azért vagyok boldog, mert rájöttem, hogy az a hivatásom, hogy segítsem a gyerekeket hivatásuk megtalálásában. Nagyon nagy öröm látni az érettségi találkozókon, hogy mennyien lettek önmagukkal harmóniában élő sikeres emberek, apák és anyák.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke