20180122

A nők káros viselkedési szokásai a családokban, közösségekben és a társadalomban



„Ne akard megérteni a nőket.
Az egyik nő megérti a másikat… gyűlölik is egymást.”

Egy olyan káros viselkedési mintára szeretném felhívni a férfiak figyelmét, amivel a nők a közösségeket teljesen felbomlasztják és viszályt keltenek. Legyen ez a közösség egy család, egy munkahely, vagy éppen egy társadalom.
A nők figyelmét is felhívhatnám ezekre a dolgokra, de teljesen fölösleges és hiábavaló. Zsigerből ilyen a viselkedésük és maguktól nem tudnak és nem is hajlandóak változtatni rajta. Tudatosan, vagy tudattalanul jelentős százalékban ez a minta jellemzi megnyilvánulásukat, mind a párkapcsolatokban, mind a különböző emberi csoportokban. Hiába tudnak erről a dologról, ők akkor is nyíltan tagadják ezt, vagy felháborodnak az itt leírt szokásuk miatt. Talán ezzel szeretnék leplezi azt a manipulációt, amivel a hatalmat szeretnék maguk számára minden áron megszerezni. És nagyon sok esetben meg is szerzik maguknak. Hatalmas károkat okozva az emberek, családok és a közösségek életében. Mert nincs béke és nem is hagyják, hogy legyen. Ezzel atomizálva a csoportokat és a folyamatos háborúságot fenntartva. A háború pedig mit szül? Boldogtalanságot és szenvedést. Nem csak a férfiak számára, hanem a nők számára is.
Szintén ennek a káros tevékenységnek a felerősödését hozta el az emancipáció. A nők a jogaikkal nem élnek ezen a téren, hanem egyre inkább visszaélnek. Azért, hogy a hatalmat megszerezzék a férjüktől. Azért, hogy az irányítást megszerezzék egy közösségen belül.
A nők ezen szokása a történelem során talán azért alakult ki, mert a férfiak mellet másodrangú szerepben másképpen nem tudták érdekeiket érvényesíteni. Teljesen mindegy. Ezek a tevékenységeik odáig fajultak, hogy napjainkra már alig látni értékelhető családi mintát. A válások száma megnőtt, a gyerekek pedig sínylődnek a káros minta közvetlen és közvetett hatásai miatt. Azokban a társadalmakban, ahol ez bekövetkezett, látványosan csökken a népesedés. Míg azok a közösségek, amelyek ragaszkodnak a régi családi felálláshoz, ott a népességszaporulat folyamatos megújulását eredményezi a társadalmuknak.
Nincsenek jól ezek a dolgok. Mert ami kicsiben, az játszódik le nagyban is. Ahogy a családok tönkre mennek, úgy mennek tönkre a közösségek is a nők ilyen jellegű magaviselete miatt.
És, hogy miről is van szó?
Az intrikával, a hisztivel és az érzelmi manipulációkkal való uralkodás művészetéről. Mely hatalmat ad a nőnek, de ez a hatalom a családok és a társadalom felbomlását hozza magával. Hosszú távon káros és nem maradhat így. Ez mellett a férfiak elnőiesedését és a nők elférfiasodását is kiváltja. Amely természetellenes, és létrehozza a népesség fogyását és az életképtelen utódok megjelenését. A szokásos liberális szennyet, amiért minden héten tartanak egy parádét…, egy tüntetéssel felváltva.
Hogy hogyan néz ez ki gyakorlatban?
Dolgoztál már női munkaközösségben? Vagy iskolás korodban az osztályban megfigyelted, hogy hogyan viselkednek egymással a lányok és hogyan a fiúk?
Az egész életen keresztül végzett megfigyelés arra a megállapításra ösztönzött, hogy a nők egymással nem tudnak békében élni egy csoporton belül. Majdhogynem azt mondhatnánk, hogy ahány nő, annyi klikk alakul ki közöttük. A csapatszellemet csak hírből ismerik és nem is hajlandóak igazán egységet alkotni egymással… pár fős barátnői csoportok ideiglenes kivételéve.
Míg a férfiak a történelem során jobban megtanulták azt, hogy a közösség, amihez tartoznak, sokkal nagyobb eséllyel jelenti számukra a túlélést, ha abban egység uralkodik. Megértés, összetartozás és csapatszellem, amire szükség van. Akkor a vadászat jobban sikerül. Akkor a harcot nagyobb százalékban élik túl, ha jól szervezett csoportot alkotnak. Akkor a munkákat könnyebb elvégezni, ha egymást segítik a tagok. A férfiak közti rivalizálás is addig tart, míg az erőviszonyok és a hierarchia létre nem jön.
A nőknél ez a megértés viszont nem alakult ki. Lehet, mert a saját családjaikban nem kellett nekik összedolgozniuk nagyon a saját hozzátartozóikon kívül senkivel. Így nem tanulták meg, hogy a közösséget éltetni kell és nem szétbomlasztani. A nők bár a felszínen nagyon édesek és tündériek tudnak lenni egymással, de az csak színjáték a legtöbb esetben egymás között. Mert mikor elfordul a másik, abban a pillanatban már kígyót, békát kiabál rá. A pletykálkodás, az állandó intrika az, ami élteti őket egy közösségen belül. Tisztelet a kivételnek. Nyíltan ritkán szállnak egymással szembe, mint a férfiaknál szokás. A nők inkább kibeszélik, megszégyenítik, gúnyolják a másikat a háta mögött. Ezzel próbálnak maguk mellé szövetségeseket, az ellenségüknek pedig rosszakarókat támasztani. Így kialakítva a hierarchiát egy undorító és visszataszító bájolgásba bújtatva. A csavar az egészben, hogy ezt egyaránt csinálják legtöbbször mindenkivel. Még azzal is, akit az egyik percben a mézes-mázasságukkal a szövetségesség illúziójába ringatnak. Vagy is már nem ringatnak, mert a nők kiismerik egymás ilyen jellegű tevékenységét, és oda-vissza megy náluk a másik mocskolása, mikor nincs ott az illető. A férfiak pedig csak azt veszik észre, hogy állandóan belső harcok uralkodnak. Mindenki utál már mindenkit és rossz érzés arra a munkahelyre, vagy közösségbe bemenni. Azonban nem látják meg a lényeget, hogy sokszor mi is van a háttérben. Nem más, mint ami fentebb vázolva lett. A nők folyamatos intrikus és kibeszélő, uszító viselkedése.
Ennek pedig van egy rettentően káros hatása a közösségre nézve. Ha van egy jó barátod, akkor azzal általában jól megértitek egymást. Egészen addig, amíg nem jön egy harmadik fél és azt hazudja neked, hogy a jó barátod becsmérelt a hátad mögött. Majd ezután oda megy a társadhoz is, és neki szintén azt hazudja, hogy te rosszat mondtál róla. Párszor eljátssza ezt valaki, akkor szerinted meddig fog tartani a barátság? Meddig fog tartani egy közösség? Meddig fog tartani egy társadalom együttműködése, mikor ilyen erők munkálkodnak a bomlasztásán? Persze nem mindig hazugságról van szó. Elég néha csak állandóan szajkózni a másik hibáit és kellő mértékben felnagyítani a legapróbb dolgokat… Pont, mint egy lejárató kampányban.
Itt nagy általánosságokról beszélünk. A férfiak között is vannak ilyen jellegű negatív tevékenységek. De nem olyan borzalmas arányban, mint, ahogy a nők művelik. 10-ből 7-8 minimum. Mert még a kulturált és tanult nők is teljes odaadással végzik a társadalom ilyen jellegű rombolását. De még a családokon belül is ezt folytatják. Főleg akkor, ha új női tag kerül be hozzájuk és mondjuk nem tetszik nekik vele kapcsolatban valami. Ilyenkor szokott például kialakulni az anyós probléma. A felszínen tündérien elbeszélgetnek, de megtudnák fojtani egymást egy kanál vízben.
Nagyon gyakran fordul elő az, hogy a különböző vérvonalból származó nők nem tudnak békében élni egymással. Két dudás nem fér meg egy csárdában? Vagy két királynő egy kaptárban? Teljesen mindegy. Az állandó harcaik miatt tönkre teszik a család békéjét. Míg a férfiak legtöbbször jól megértik egymást, segítik egymást, addig a nők állandóan a viszálykodást éltetik. A férfiak is csak addig jönnek ki, míg a kedves hölgyek nem kezdik el a hatalmi játszmáikban az urakat is az egyik-másik nő érdeke szerint hangolni. Ezzel pedig általában kész a válás, a boldogtalan élet, az állandó utálkozás. Mi lehet a nők ezen káros viselkedésére a megoldás? Azon érdemes lesz elgondolkoznunk, amíg nem késő.
Azok a munkaközösségek, ahol nagy létszámban dolgoznak nők, hatalmas mértékben vannak kitéve ennek a káros tevékenységnek. Lásd óvoda, iskola, bölcsőde. Ilyen helyeken sokszor nincs jó légkör, csak a felszínen megy a bájmosolygás. Általában mindenki utál mindenkit. Kisebb klikkek alakulnak ki, gyakran tucatszám, amelyek folyamatosan harcban állnak egymással az álnokság és az intrika harcmezején. Kegyetlenek egymással, még ha úgy is tűnik, hogy szép gesztusokat tesznek egymás iránt. Ajándékozzák a másikat, felköszöntik, érdeklődnek, hogy jól van-e? Közben pedig irgalmatlanok a háttérben, mint a nőstényhiénák, akik már születésüktől fogva ölik az azonos nemű társaikat, hogy övéké legyen a hatalom. Az ilyen helyek nem is tudnak 100%-os hatásfokkal működni az állandó viszályok miatt, mert energiáik jelentős részét egymás mocskolására fordítják, és ez hátráltatja az együttműködést, az egymás segítését.
A nők megsértődnek, mikor azt mondják nekik, hogy a konyhában a helyük. Azonban ha elgondolkoznak a fent leírt kártevésük nyomán, akkor rájöhetnek, hogy nem ok nélkül mondják ezt. Akik ilyen károkat okoznak a közösségekben, vajon ugyan azokat a jogokat érdemlik, mint akik nem viselkednek így?
Természetesen azok is rájátszottak a társadalom ilyen jellegű bomlasztására, akik a pénzelt mozgalmaikkal az emancipációt erősítették és a kétkeresős családmodellel a nőket elszakították az anyaságtól és a családtól, ami a feladatuk lenne. Lehet ismerték ezt az intrikus női tulajdonságot és ezt is a nemzeti társadalmak bomlasztására használták fel tudatosan? Könnyen előfordulhat!
Valamint megszűntek a férfi és a női szerepek. Az asszony is és a férj is ugyan azt a munkát végzi. Ugyan abban a ruhában. Ugyan abban az időpontban. Régen meg voltak a férfiak és a nők feladatai. Mára ezek összemosódtak. Ennek következménye, hogy a jellegzetes férfi és a női viselkedésminták is kezdenek egymásba mosódni. A nő elkezd férfiként élni. A férfi pedig nőként. Ez természetellenes és nagyon káros.
Maga a divat is egy szándékos manipulálás alatt áll. Ahol a férfiakra nőies ruhákat, a nőkre pedig férfiasakat adnak. Ezért tűnt el a szoknya és lépett a helyére a nadrág a nők öltözködésében. Lassan már öltönyt is hordani fognak. A férfiak pedig passzos nadrágokban, rózsaszín pulcsikban virítanak. Ez is elősegíti a nemekre jellemző jegyek elmosódását. Felgyorsítva a társadalmi káosz kialakulását. A végidők jelei ezek.
Azonban a kedves hölgyek fentebb vázolt negatív tevékenysége nem áll meg csak a közösségek terén, hanem hisztérikus és intrikus természetüket kiterjesztik a családjukra és legtöbbször a férjükre is. Itt sincs másról szó, hogy ki irányít kit. Ki birtokolja a hatalmat. A férj kell, hogy a család feje legyen, de a nők különböző érzelmi és lelki terrorral ügyesen megfosztják az urakat a férfiakat megillető szereptől.
Gyakran mondják a férjek, hogy a nőket nem lehet megérteni. Ha sapka van rajtuk az a baj. Ha meg nincs az is baj. Mindenből képesek cirkuszt kerekíteni. Még szóra sem érdemes ügyekből is. Ezt pedig nem tudják nyomon követni a kedves urak, hogy ami 10 perce még jó volt, az most miért nem jó nekik.
Nem is kell megérteni ezt. A lényeget kell meglátni benne. A hisztériázás és az állandó lelki terror az, amit a nők arra akarnak használni, hogy a férfi megtörjön és bele unjon az állandó szóbeli és érzelmi zaklatásba. Amikor ez bekövetkezik, akkor a férfi inkább már mindent megcsinál a nőnek, csak, hogy egy kis nyugalma legyen a hisztériázástól. Jó szolgaként teljesít minden parancsot. Úgy ugrik a feleségének, ahogy fütyül, mert tudja, ha nem teszi, akkor nagy veszekedés lesz. A csavar pedig a történetben ott van, hogy a férfi hiába teszi ki szívét lelkét a családért ilyen esetben. A nő akkor is mindig találni fog valami hibát, amivel ezt a lelki zaklatást fenn tudja tartani, hogy uralma alatt tartsa a férfit. A rabszolgásítás trükkös módja ez, ha ideálisan alakulnak a dolgok a nő szemszögéből nézve. Jó papucs lesz a kedves párja. Elveszíti a család fejét megillető vezetői tisztséget az ura, és a férfi szerepébe lép a nő. Kardos kis menyecske lesz belőle. A férfi pedig meghunyászkodva felveszi a szelíd, mindent elfogadó női szerepet. A rend felbomlik és ezzel együtt a nemi szerepek is visszataszító módon helyet cserélnek.
A jogvédők és az emancipációs mozgalmak torzult lelkű szószólói teli torokból üvöltenek, ha családon belüli erőszak történik. Arról viszont már senki sem beszél, hogy a családon belüli lelki erőszakot pedig a nők végzik kifinomult és alattomos módon. Sokszor ennek a következménye az, hogy a férfi besokall és végső kétségbeesésében a fizikai erőszakhoz fordul. Nem védem az ok nélkül erőszakos férfiakat, de legtöbbször a fentebb vázolt női tevékenység váltja ki azt, hogy a feleséget tettleg is bántalmazás éri.
Hogyan reagálhat még a férfi a női hisztériázás hatására? Például az alkoholizmusba menekül. Igyekszik minél kevesebbet otthon lenni, hogy ne kelljen az állandó zaklatást hallgatnia. Inkább a haverokkal eljár kocsmázni, eltávolodik a családjától és elzüllik testileg-lelkileg. Utána persze anyuci mutogathatja a gyerekeknek, hogy nézzétek meg mi lett apátokból… Persze azt nem teszi hozzá, hogy ha ő a női szerepkörénél maradt volna és élteti a kapcsolatukat, nem pedig csak kizsigereli testileg és lelkileg a férjét, akkor akár még jó apjuk is lehetett volna a gyerekeiknek.
Ahogy egy valóban megtörtént vicces, de elszomorító párbeszéd jól alátámasztja ezt:
Feleség: Egész életedben csak a kocsmába jártál és ittál!
Férj: Persze, mert máshogy nem bírtalak volna elviselni.
Vagy reagálhat még úgy a férfi, hogy csak fogja magát és az állandó lelki zaklatás miatt elhagyja családját. Nem véletlenül láthatjuk azt, hogy annyi anyuka neveli napjainkban egyedül a gyerekét. Azt hitték, hogy a gyerekkel már megfogták maradandóan maguknak a férfit és a kezdeti bájolgási időszakot (ami minden kapcsolatot eleinte jellemez) felváltották a zsarnoki viselkedésre. Persze, hogy vannak férfiak, akik besokallnak, és inkább elmenekülnek. Itt pedig nem azokról a semmirekellő urakról van szó, akik trehányság, nemtörődömség és felelőtlenség miatt hagyják el családjukat. Hanem azon apák tömegeiről, akik besokallnak, és nem bírják már tovább, hogy egy házisárkánnyal kelljen együtt élniük. Így keletkezik annyi csonka család. Így lesznek a zabigyerekek, akiket a mostoháik nem fogadnak el és egyéb lelki sérüléseket okoznak az anyuka utódjának. Ezért van az, hogy minden második házasság válással végződik, megnyomorítva mind a két felet, és még az utódok életét és lelki világát is. Nincs, aki kordában tudná tartani ezt a káros női természetet. A férfiakat és a nőket pedig már nem tartja vissza az, mint ami a régi időben volt, hogy szégyen volt elválni. Az erkölcsök felbomlásával a családok is bomlásnak indultak emiatt.
Ahogy a Biblia írja a Példabeszédek 21:19-ben:
„Jobb lakozni a pusztának földén, mint a feddődő és haragos asszonnyal.”
És nem arról van szó, hogy a nő nem lehet mérges, ha például a férje elkártyázza a pénzüket, vagy egyéb veszélynek teszi ki a családot. Hanem arról, hogy mikor az ura mindent meg tesz a családért, de ő még akkor is minden napra kitalál valami cirkuszra való okot, hogy zaklassa a párját. Ilyen esetben nem is annyira a férfival, mint inkább a nővel van a probléma. Mivel tönkre teszi a párja, a családja és a saját maga családi békéjét. Az igazi tűzijáték pedig akkor van, amikor anyuka is segít valamelyik oldalról az egyik-másik félnek.
Még, ha álmai férfiját is kapnák meg a kedves hölgyek, előbb-utóbb annál is elkezdenék alkalmazni ezt a káros, hisztérikus módszert, hogy az irányítást megkaparintsák maguknak. Teljesen mindegy, a lényeg a lelki zaklatáson van, hogy a férfi bele unjon a bántalmazásba és azt csinálja, amit a felesége mond.
Borzasztó káros ez a tevékenység a családokra és a társadalomra nézve. A női jogok kiterjesztése pedig csak olaj volt a tűzre. A férfiaknak semmilyen eszköz nem maradt a kezében, amivel ezt az állandó mocskolódást leállíthatnák. Így veszett ki a női és a férfi szerep szép lassan a társadalmunkból és már csak nyomokban található meg. Nem úgy, mint például a keleti kultúrákban, ahol a Korán egyenesen kimondja, hogy a nők intrikus természetét a férjnek kötelessége megnevelni a család és a társadalom egységének megtartása érdekében. Az már más kérdés, hogy vannak olyan iszlám esküvők, ahol a szertartás jelképesen úgy kezdődik, hogy a férj felemeli a fátylat és pofon vágja az asszonyt, hogy tudja már a kezdeteknél, hogy meddig mehet el… A násznép pedig tapssal és üdvrivalgással fogadja az eseményt.
Régen Európában is úgy tartották, hogy az asszony és az állat verve jó. Napjainkra ez a hozzáállás azért erősen változott. Viszont mi lehet a helyes megoldás ezekre a „női bajokra”? Mivel tisztelet a kivételnek a nők nagyon nagy százaléka él ezzel a családromboló és nemi szerepeket romboló tulajdonságával.
Valljuk meg őszintén. A nőkre az ész érvek nem hatnak. A színtiszta logikai magyarázatok sem. Mikor még maguk is elismerik, hogy káros, amit csinálnak, akkor sincs megoldás. Mivel két nap múlva újra kezdenek mindent…
A fizikai erőszak erre nem a legszentebb és legjobb megoldás. De az sem, hogy a férfiak hagyják magukat, hagyják a családjaik tönkretételét, hagyják, hogy a nők állandó viszályokat és megosztást hozzanak létre. Az ész érvek a nők viselkedésén nem segítenek! DE akkor mégis mi?
Azt sem mondhatják a nők, hogy ha ezt nem csinálnák, akkor a gyerekeknek sokkal rosszabb lenne a sora. Mivel mikor a férfiak voltak vezető szerepben a családokon belül, akkor is mindent igyekeztek a korszakoknak megfelelő körülmények szerint megteremteni a példamutató családapák. Semmi másról nem szól ez, mint a hatalom birtoklásáról. Hogy az legyen, amit a nő akar és bármi áron a férjére kényszerítse. Feltéve, ha a férfi nem bolondul meg és irtja ki a családot, vagy nem menekül el otthonról…
A kapcsolatok kezdetén a nők tudják, hogy hogy kell viselkedni, ami a férfiakat boldoggá teszi. Azonban ez csak a megnyerésüknek szóló színjáték, mert utána váltanak. Sokkal bölcsebb lenne a részükről, ha továbbra is normálisak maradnának a férjeikkel, párjukkal, mert akkor a jóravaló urak sokkal nagyobb lelkesedéssel segítik nem csak a családjuk, de a nő életének boldogulását is. A mostani módszerükkel pedig csak a viszályt éltetik… Végső soron magukat is boldogtalanná téve.
Számtalan férfival és ismerőssel beszéltünk erről. A férfiak 99%-a beszámolt a párkapcsolatokban zajló állandó túlkapásairól a nőknek. Még akkor is, amikor szívüket, lelküket kitették a párjukért, a családjukért. Akkor is mindig kapták a szidalmakat és az ártó szándékú megjegyzéseket.
Egy hölgy ismerősnek meséltem ezekről a dolgokról. Ő nem hitt nekem. Elment egy másik férfihoz, hogy megkérdezze, hogy tényleg hisztisek-e a nők? A férfi pedig csak annyit mondott neki, hogy borzasztóan! Alig lehet elviselni!
Ekkor azért már ő is meglepődött…
20 percnyi gondolkozás után alig tud az ember olyan családot mondani, ahol ne ezt művelnék a hölgyek. Nagyon nagy tisztelet ezeknek a kivételeknek, ha vannak, mert ők az igazi nők, akik tudják, hogy meddig tart a hölgy és meddig tart a férfi szerepe. Sok közülük pedig nincs tisztában ezzel és műveli a viszálykodást a saját családja ellen. Van férj, aki eltűri ezt a családra való tekintettel. Van, aki nem. Van, akinek meg nincs más választása.
Szokták hangoztatni, hogy az nem férfi, aki megüt egy nőt. Én erre azt mondom, hogy nem nő az, aki a családja és kapcsolata békéjét a hisztériázással állandóan tönkreteszi! És ezt nagyon komolyan mondom! Mélységesen szánalmasak és visszataszítóak az ilyen nők. Nem feleség és nem hitves az ilyen. Nem méltó a megbecsülésre, mert ő sem becsüli a férjét, párját semmire. Vajon hány igazi nő van?
Ugyan jól van-e ez így? Vajon helyénvaló-e az, hogy a nők ilyen károkat okoznak a családoknak és a közösségeknek, és a nemi szerepeket erőszakosan felcserélik? Biztos, hogy nem, de akkor mi lenne a megoldás. Régen a fizikai erőszak barbár módszere hellyel-közzel működött, de vajon napjainkban, mikor az ész érvek nem segítenek a nőkön, akkor mi lehetne ennek a káros hatásnak a gyógyszere? Mivel oda vezet ez az egész a férfi lélekben, hogy még ha istennőkként is tiszteli a hölgyeket és hős lovagként mindent meg is tenne választott párjáért, egy idő után az állandó lelkiterror és a szidalmak olyan elidegenedést hoznak létre a házassághoz és a családhoz való hozzáállásban a társadalom berkein belül, hogy a férfiak a családalapítás helyett már csak a nők testének használatában fognak egyre tömegesebben gondolkozni. Aztán meg a nők sírhatnak, hogy ennek a férfinak is csak arra kellett.
A férfiak elkezdtek rosszabbul teljesíteni az iskolában és az életben is. Ennek köze van ahhoz, hogy az oktatás a lányok fejlett nyelvi készségeinek kedveznek. Nem pedig a fiúk vizuális fejlettségének.
Az életben pedig felbomlott a régi rend és a férfiak már nincsenek ösztönözve arra, hogy kiválóak legyenek valamiben és ezzel hívják fel a figyelmét az ellenkező nemnek, mivel a nő is ugyan azt csinálja, mint a férfi, közben pedig a női feladatokat elhanyagolják. Ez a kiábrándulás és a családokban látott viszály keltette boldogtalanság arra ösztönzi az urakat, hogy ne is tegyenek a nőkért erőfeszítéseket. Minek védjék meg a családjukat, amikor a félárva gyerekeket az anyjuk úgy is az apjuk ellen fogja nevelni? Egyáltalán minek házasodjanak meg? Hogy a nő rapliját kelljen állandóan hallgatni? Inkább, csak élvezkednek a férfiak a hölgyeken, meg az életen. Minek játsszák az igazi férfit? A nők úgy is megteszik helyettük…, az éltben meg a családban is.
Így előnybe kerül a pornó, az egyéjszakás kalandok, a fizetős lehetőségek. Minek küzdeni azért, hogy aztán csak a szidalom legyen a jutalma?
Mert szépek a lovagi erények, hogy tiszteljük, becsüljük és életünk árán is védjük a hölgyeket, de hova-tova, mikor a szende, szelíd szüzek, már 15 éves kor felett nem nagyon találhatóak. És ismét tisztelet a kivételeknek…
Mert már nem a sárkánnyal kell megküzdeni. Mivel maguk a nők váltak a kapcsolatokon belül sárkányokká. Mert megtehetik, mert nincs, ami gátat szabjon természetüknek.
A média is szándékosan káros képet vetít, mind a fiúk, és mind a lányok elé, női és férfi minta gyanánt. A szajhák lettek a példaképek. A nyegle, nyarvogó férfiak pedig a fiúk útmutatói. Elég megnézni egy gyerekcsatorna műsorait. Normális családot egyik alkotásban sem látni. Viszont kötelezően van legalább egy meleg a filmben elrejtve.
Sok jóhiszemű férfi egyenrangúként viszonyul partneréhez, akivel közösen építik majd a jövőt. Azonban a nők jelentős része, csak látszólag gondolkozik így. A kezdeti bájolgási időszak után előveszik számító és befolyásoló természetüket, amivel az irányítást akarják kieszközölni jóhiszemű párjaikon. Ekkor kezdődik a már fentebb vázolt tevékenységük… Mi lenne a megoldás?
Ahogy a Bibliában 1Kor 11,3-ban található:
„Szeretném, azonban, hogy tudnátok, hogy minden férfinak feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten.”
Ez napjainkra azzá változott, hogy a férfi a fej, de a nő a nyak, aki mozgatja. Rossz hírem van, mert a nyakaskodásukkal mindent felborítanak. Hiába érvényesül az akaratuk…
A fenti idézetre még a vallásos nők is felhördülnek, pedig az égi törvényekről van szó. Aki pedig ellene megy, az ne sok jóra számítson.
A régi időkben a társadalom, az erkölcsi normák és a férfiak betartatták a Bibliából idézett isteni rendet. Nem volt emancipáció, nem volt karriermániás nő, nem volt ennyi nyíltan erkölcstelen ember. Nem volt pár évtized alatt 6 millió abortusz. Nem végződött minden második házasság válással. Nem élt a gyerekek fele csonka családban. Mivel szégyen volt a társadalom szemében az ilyen káros viselkedés.
A nőknek elsősorban anyáknak és feleségeknek kell lenniük. Magát a társadalmat is vissza kell formálni a különböző törvények és intézkedések segítségével. Ismét meg kell, hogy legyen a férfi és a női minták között a nemekre jellemző különbségek. Maga az oktatás is káros, mivel ugyan azt a nevelést kapják a fiúk is, mint a lányok. Pedig a fiúkat férfiaknak, apáknak és családfőknek kell nevelnünk. A lányokat pedig anyáknak, hitveseknek.
A nők kierőszakolták maguknak a családfő tisztségét. Ennek következményeként a gyerekek el is lettek kényeztetve. A széltől is óvták őket. Ez pedig túlzásba víve károsan hat arra, hogy az utódok rendesen fel tudjanak készülni az élet kihívásaira, mert a gyermekkori gondtalan évek elkényelmesítették őket. Hiányzott az atyai szigor, ami megtanítja nekik a határaikat és nem volt, ami felkészítse őket a próbatételekre. Szintén a társadalom betegeskedéséhez vezet ez is…
Nagyra tisztelem, hogy általában az anyák szívüket-lelküket kiteszik gyermekeikért. Közvetlenül nagyon sokat segítenek az utódoknak a fejlődésében, felnevelésében. Hatalmas áldozatokra képesek és ezt nagyon becsülöm bennük. Azonban közvetetten hatalmas károkat is okoznak nekik. Felborítják a férfi és a női mintaképet és a gyerekek is már egy torz mintát kapnak. Így a lányok fiúsan, a fiúk pedig lányosan viselkednek, mivel anyuka és apuka egymás szerepét felcserélte. Így lesznek a pöcsös csajok és az anyámasszony katonái, mire felnőnek. Ők azok, akik nem tudnak már normális anyák, és normális apák lenni. Nem mernek a férfiak udvarolni. Az anyákat meg mindenféle szülési depresszió gyötri majd, mert gyerekkorukban a Barbi Baba a rúdtáncra és nem az anyaságra készítette fel őket. Sőt már viszolyognak a gyermekvállalástól és összeroppannak, ha idejekorán jön a gyerek, mert ők még nem élték ki magukat és még bulizni akarnak. Inkább elvetetik… Ez lett a divat.
Eljutva olyan helyekre, ahol a nők még jobban őrzik a hagyományos szerepüket, ott egészen más kisugárzás tapasztalható náluk, mint a modern, felvilágosult, elvadult nőknél. Szelídséget, lágyságot érez az ember velük kapcsolatban. Míg a modern nőknél ez nem igazán mondható el.
Az Istenhez való visszatérés is elengedhetetlenül fontos a társadalom szempontjából, mert a kommunizmus ateizmusa az erkölcsök felbomlását hozta magával. A családok tönkretételét, mert a szerepeket megengedte, sőt támogatta, hogy felcserélődjenek. Így a társadalmat elindították egy bomlási irányba.
A férfi férfi legyen! A nő pedig nő! Mindenki tudja, hogy hol a helye! Annál jobban erre törekedjetek, minél jobban terjesztenék a liberálisok a gender, nemtelen, korcs felfogást. A liberalizmus pedig nem más, mint, hogy mindent szabad, csak normálisnak lenni nem… Az emancipáció is csak szétrombolta a család szentségét és szerepeit, egy két pozitív eredményt leszámítva. Remek, hogy a nők is lehetnek gyári munkások, meg PR managerek. Csak akkor kik lesznek az igazi régi típusú anyák? Kik lesznek, akik a családokat éltetik? Több kárt csinált a feminizmus, és csinál még ma is, mint hasznot. Dupla munkát kell végezni a nőknek, mint előtte. Akik kitalálták és támogatták, azok a társadalom bomlasztásán dolgoztak és ezért áldoztak rá annyi energiát és pénzt, különböző gazdasági érdekkörök.
A nők tudatosan változtassanak az itt felvázolt káros szokásaikon. A férfiak álljanak a sarkaikra és húzzák meg a vonalat, hogy meddig mehet el a nő a kapcsolaton, társadalmon belül. Mert az út pusztulásba visz, ahol most járunk. A fiúk előtt nincs férfi minta, csak szakállas nők képében a családokon belül. A lányok pedig férfiviselkedést tanulnak. A tünetek szemmel láthatóak és ettől nem csak a férfiak, hanem a nők is szenvednek. Amikor egyedül nevelik gyerekeiket, amikor az abortuszok száma az egekbe szökött, amikor már a férjeik nem tisztelik őket nőkként, hanem csak sakkoznak, hogy ne kelljen a sárkánnyal találkozni…
Felejtsék el a hölgyek a pletykálkodást, az intrikát, az aljas érzelmi zsarolásokat, a hisztériázást. Fogadják meg a vallási tanításokat, hogy hogyan érdemes élni és viselkedni, mind egy férfinak, mind pedig egy nőnek. Vagy maguktól változtatnak, vagy az Isteni törvények megszegéséből fakadó visszahatások romlásba juttatják társadalmunkat. Mint Róma végnapjaiban. Mint Szodoma és Gomorra esetében.
A férfi férfi legyen. A nő pedig nő. Minden más szenvedést szül a törvényeknek való ellentmondás miatt. Mindenki a maga helyén tevékenykedjen, a maga szerepének megfelelően.  Vagy magunktól változunk, vagy a világ okozta szenvedések okoznak majd nekünk fájdalmas változást.
A jelenlegi felállás nem működik, mert Európa népessége fogy. Az iszlám párhuzamos társadalmak már megjelentek sok nyugati országban. A nők vagy maguktól találják fel magukat, hogy hogy érdemes viselkedni egy kapcsolatban, egy közösségben, vagy az iszlám társadalom majd megtanítja újra nekik, csak egy kicsit durvábban. Mivel az ő lélekszámuk nő, mert helyén van a férfi és a nő. Míg a mi lélekszámunk csökken, mert a férfi nőt játszik, a nő meg férfit. Az igazságtétel előbb, vagy utóbb végbemegy. Sok múlik a nőkön, hogy melyiket választják. Valamint a férfiakon is, hogy meddig hagyják az intrikus női természetet pusztítani…
Félreértés ne essék. Ez az írás nem csak a nőket akarta szidni. Mivel a férfiaknál is sok aljas és rosszindulatú ember található. Az ilyen embereket egyáltalán nem szeretném védeni. Sőt az ilyet is nagyon károsnak tartom a társadalomra nézve. Azonban sok férfi azért viselkedik már így a nőkkel, mert a hölgyek mocskolódása miatt váltak mocskossá. Pedig kezdetben jóhiszeműen és igaz szándékokkal viszonyultak a gyengébbik nemhez.
Aki azt mondaná, hogy ez egy rágalom, annak csak megemlíteném, hogy külön könyvek foglalkoznak ezzel a témával. Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról című írást ajánlom mindenkinek.
Valamint Tesla gondolatait. Ő egy igazi lángelme volt, aki olyan logikai meglátásokra volt képes, amire egy hétköznapi ember nem igazán. Ő azt mondta, hogy azért nem házasodott meg, mert a drága idejét, amit a munkásságára fordított, nem akarta akadályoztatni a nők állandó játszmáival.
Vannak a hölgyek között is kivételek, akikre az itt leírtak nem vonatkoznak. Minden tiszteletem és megbecsülésem az övéké. Ők az igazi nők! Nem pedig csak utánzatai a szent és nemes nőiségnek. Akinek nem inge ne vegye magára az itt olvasottakat. Viszont akire ráillik, az duplán is felruházhatja magát ezzel a zakóval…
Terjeszd ezeket az információkat a többi férfitársaidnak is. A szem felnyílásával hátha lesz egy olyan irányzat, ami a hagyományos család felé fordítja vissza ezt a szándékosan elkorcsosított társadalmat.
Férfiak! Legyetek férfiak! Minden más langyos irányzat tévedés!
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/magyarsag/3784-a-nk-karos-viselkedesi-szokasai-a-csaladokban-koezoessegekben-es-a-tarsadalomban

20171102

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Folytatjuk azoknak a gondolatoknak ismertetését, amelyek Ferenc pápa tanításából alapul szolgáltak a Családok 9. Világtalálkozójára felkészítő lelkipásztori útmutató összeállításánál.
    A teremtés egységes egész. A világon mindent, ami létezik, Isten teremtett, magán viseli a Teremtő keze nyomát. Minden létező ezért összefüggő egységet alkot, minden összefügg mindennel. Isten szeretetével mindent és mindenkit magához vonz, szeretete mindent felemel. Emberi méltóságunk eredete az, hogy Isten-képmásai vagyunk, forduljunk tehát az Ő szeretetével mindenhez és mindenkihez. Ennek a szeretetnek az eltorzítása ugyanakkor mindent megront, – saját belső életünket, családi életünket, a földkerekség minden népének életét, de magának a Földnek a jólétét is. Elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással a természet és a létező javak elosztásának igazságossága, a társadalom jóléte és a béke ügye.   [...]
Nagy megrázkódtatást okoz, ha a családban fogyatékos gyermek születik. Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten az ilyen gyerekeket is, és szüleiket is maradéktalanul szereti? Idézzetek fel saját életetekből, vagy rokoni, ismerősi körből eseteket, amelyekben az segített egy családi probléma megoldásában, hogy az érintettek nem saját – vélt, vagy valóságos – érdekeiket akarták érvényre juttatni, hanem a másik fél javát keresték!
A teremtett világ maga figyelmeztet: egyre több zavar keletkezik működésében olyan károk miatt, amelyeket az Isten teremtette javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel az ember okozott. Az ember magát a természet urának és birtokosának képzelve felelőtlenül visszaél erejével és kizsákmányolja a földet. A bűn által megsebzett emberi szívben lakozó erőszak beteggé teszi a talajt, a vizet, a levegőt és az élőlényeket. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és beteggé vált Földünket (vö. LS 2.). Boldog VI. Pál pápa már 1970-ben hangsúlyozta, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget, az emberiség magatartásának gyökeresen és sürgősen meg kell változnia. Ha a legrendkívülibb tudományos eredmények, a leglenyűgözőbb technikai vívmányok és a legcsodálatosabb gazdasági növekedés nem járnak együtt valódi szociális és erkölcsi fejlődéssel, akkor ezek végül az ember ellen fordulnak.
Hogyan tudjátok a családban tudatosítani, hogy környezetünkért mi is éppen annyira felelősek vagyunk, mint a szomszédunk? Mi segít gyerekeiteket környezetbarát, a közjóért felelősen dolgozó emberekké nevelni?
Assisi Szent Ferenc még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette. Ezt a meggyőződést nem szabad észellenes romanticizmusként lebecsülni, mert hatással van szabad választásainkra, amelyek meghatározzák viselkedésünket. Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek. Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik. Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem gyökeres lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárgyként kezelje, amely felett az ember korlátlanul rendelkezhet. (vö. LS 11)
A Teremtő Isten az általa teremtett világot az emberre bízta (l. Ter 1,28), az ember ezzel felelős gazdájává vált a világnak, de nem teljhatalmú tulajdonosává. A saját magatok által létrehozott családi otthonotoknak tulajdonosai, vagy gazdái vagytok?
    Remény. Isten ma is közöttünk munkálkodik. Noha a világon sok a szenvedés és az egyenlőtlenség, Isten ma is tevékenyen építi a szeretet társadalmát. Az a feladatunk, hogy bekapcsolódjunk ebbe a tevékenységbe, bárhol is találkozunk vele. Ferenc pápa nagyon szomorúan látja az igazságtalanságokat, de nem esik kétségbe. Hiszi, hogy bármit is próbálunk összetákolni, Isten mindig előttünk jár.
Sokan úgy vélik: úgy sem változik meg semmi, minden fáradozás hiábavaló. Miért fosztanám meg magamat a kényelmemtől és a kedvteléseimtől, amikor nem várhatok semmiféle jelentős eredményt? – mondják. Bezárkóznak önző ürességükbe, elégedetlen szomorúságukba, tehetetlenségükbe. Önpusztító magatartás ez, mert az ember nem élhet remény nélkül, a tartalmatlanságra ítélt élet elviselhetetlenné válik.
Jézus Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, valóságosan él, és erővel teli. A feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk kiapadhatatlan forrása, az Ő segítsége nem marad el. Így teljesíthetjük a küldetést, amelyet ránk bízott. Az evangélium elmondja, hogy amikor az első tanítványok elindultak prédikálni, „az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Mk 16,20). Krisztus hűséges követői ma is felfedezik és megélik, hogy az Úr velük munkálkodik.
Az Ő feltámadása nem a múlthoz tartozik, benne életerő van, amely átjárja a világot. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: mindenütt igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Bizonyos azonban, hogy a sötétség közepette mindig feltűnik valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. A világban a történelem viharai által átformált szépség naponta újjászületik, az igazi értékek állandóan megújulnak. Hányszor született már újjá visszafordíthatatlanul reménytelennek látszó helyzetekből az ember! Ez a feltámadás ereje, és Krisztus követője ennek a dinamizmusnak az eszköze.
A hit azt jelenti, hogy hiszünk Őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával a rosszból is képes jót kihozni. Higgyünk az evangéliumnak, amely azt mondja, hogy Isten országa már jelen van a világban, s különféle módokon itt is, ott is bontakozik, mint a kicsinyke mag, amely nagy fává tud nőni (vö. Mt 13,31-32), mint egy maroknyi kovász, amely sok lisztet meg tud keleszteni (vö. Mt 13,33), s mint a jó mag, amely a konkoly között is felnő (vö. Mt 13,24-30.). Krisztus feltámadása ennek az új világnak a hajtásait hozza mindenütt; s még ha le is nyesik, újra kihajt, mert Jézus nem hiába támadt fel, feltámadása már áthatotta a történelem rejtett szövedékét. Ne maradjunk az eleven remény ezen útjának a szélén! (vö. EG 275, 276, 278)
Idézzetek fel saját családotokban, vagy rokoni, baráti körben történt eseteket, amelyekben a látszólagos rossz jóra fordult! Minek volt ez köszönhető?
    Nyugalom. Nagy kihívás számunkra Isten Lelke működésének nyomait felfedezni, majd nyomába lépni és követni őt. Ez azt jelenti, hogy ki kell magunkban alakítani a lelki nyugalmat és a reményben gyökeredző imádságot úgy, hogy mai világunk sok kihívása és nehézsége ellenére sohase feledkezzünk meg Isten jelenlétéről. A missziós buzgóság életben tartásához nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet” (Róm 8,26). Nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezért nagylelkű bizalommal szüntelenül hívnunk kell őt. (vö. EG 280)
Bíró László tábori püspök             
az MKPK Családbizottságának elnöke   
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20171001

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

„A család evangéliuma boldoggá teszi a világot” – ezt a mottót adta Ferenc pápa az Írország fővárosában, Dublinban 2018. aug. 21-25. között megrendezendő Családok 9. Világtalálkozójának. Akárcsak az eddigi Világtalálkozók alkalmával a helyi szervezők a Világiak, Család és Élet dikasztériumával együttműködve a találkozóra felkészítő lelkipásztori anyagokat tettek közzé. Most következő havi leveleimben ezekből a Ferenc pápa tanító dokumentumaira, főként az Evangelii Gaudium, Laudato Si’ és Amoris Laetita címűekre épülő lelkipásztori anyagokból fogok idézni.
Ferenc pápa legtöbb tanításában három gondolat közös:
Isten a Szeretet
A Szeretet Istene, akit Jézus nyilatkoztatott ki nekünk, velünk van és a szeretet társadalmát építi. A Szeretet Istene a gyengédség és kegyelem Istene is, látja törékenységünket, de nem ítél el bennünket.   [...]
Sokan vannak, akik tagadják Isten létét, és azt az igazságot, hogy Isten a Szeretet. Világunk sok tekintetben arra rendezkedett be, hogy Isten nem létezik, tehát az ember sem lehet az Ő képmása, és így emberi méltósága is csak emberi eredetű. Amikor egy férfi és egy nő egymásnak kiszolgáltatja a házasság szentségét, Isten »tükröződik« bennük, beléjük vési a maga vonásait és szeretetének eltörölhetetlen karakterét. A házasság Isten irántunk való szeretetének ikonja. ... Isten a két házastársat egy valósággá teszi.
Ennek konkrét és mindennapos következményei vannak, mert a házastársakat a szentség igazi és sajátos küldetéssel ruházza fel arra, hogy a mindennapos, egyszerű dolgokból kiindulva láthatóvá tudják tenni azt a szeretetet, amellyel Krisztus szereti az Egyházát, folyamatosan életét adva érte. (vö. AL 121)
Hogyan tudjátok házasságotokban megjeleníteni Isten gyengéd szeretetét? Hogyan tudjátok gyerekeitek számára is „láthatóvá tenni” Krisztus szeretetét?
Az emberek fontosabbak, mint a dolgok
Noha a világban Isten szüntelen munkálkodásának gyümölcseként sok jó dolog található, sok olyan dologgal is találkozunk, amelyek ellentmondanak Isten szeretetének. Ferenc pápa beszél az anyagi javak megszállottairól, akiknek szíve távol van a saját belső világuktól, és minden ember méltóságától. Úgy látja, hogy ez a gyökere a globális, igazságtalan gazdasági világ kialakulásának. A nyersanyagokért folytatott hajszában pusztítjuk bolygónkat. A belső élet nélküli tárgyak fontosabbak lettek, mint az emberek. Ha a tárgyak megszállottaivá válunk, nem bízunk többé belső világunkban, ahol pedig megtapasztalhatnánk Istent, és megszűnünk tisztelni azt, ami megkülönbözteti az embert a tárgyaktól. Az Evangelii Gaudium megmutatja, hogy ez a gondolkodásmód milyen hatalmas egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat hozott létre világunkban és világunk számára: embertömegeket zárt ki az emberi méltósághoz illő emberi életből. A Laudato Si’-ben bemutatja, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy bolygónk most már egy súlyosan megkárosodott égitest. Az Amoris Laetitia-ban arról szól, hogy ugyanaz a mentalitás, amely globális egyenlőtlenségeket és környezet rombolást okozott, romboló hatású az emberi kapcsolatokra egyéni és családi szinten is.
Mondjatok példákat olyan fejlesztési tervekre, építési, vagy gazdasági intézkedésekre, amelyek nem az emberek javát szolgálták, arra nem voltak tekintettel, csak az anyagi hasznot és a gazdaság fellendülését tűzték ki célul! Miért veszélyes, ha egy család saját boldogulását az anyagiakban való gyarapodással akarja megalapozni?
Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdításában áttekinti a családi életet. Teszi ezt a mai világ valóságának és keresztény hitünknek tágabb nézőpontjából. Rámutat azokra a dolgokra, amelyek a világban rosszak, de nem éri be puszta panaszkodással. Az evangélium örömhírére összpontosít, és arra, hogy ezt az örömhírt tovább kell adnunk. Nem panaszkodik, inkább bátorít bennünket: tegyük a világot jobbá. A Világiak, Család és Élet pápai dikasztériumának prefektusa, Farrell bíboros mondta: „Attól tartok, hogy ha csak kritizálunk, az Úr majd megismétli nekünk azt, amit az evangélium szerint Mártának és Máriának mondott: Sok minden miatt aggódtok, pedig csak egy a szükséges, de azzal nem törődtök. Úgy gondolom, hogy ez számunkra igen fontos üzenet. Hagyjuk abba a panaszkodást, összpontosítsunk a pozitív dolgokra, összpontosítsunk a hitre.”
Hogyan tudjátok rokoni, baráti, vagy ismerősi körben a pozitív dolgokra irányítani a figyelmet, ha a rossz dolgok, a helytelen intézkedések, a nem megfelelő vezetők miatti panaszkodás válik a legfontosabb beszédtémává?
Küldetésünk a szeretet
Közös megállapítás a három dokumentumban: közösségünk küldetése hitünk megerősítése Istenben, a Szeretetben. Arra vagyunk hivatva, hogy osszuk meg az örömhírt Isten szeretetéről és működjünk együtt Istennel a dolgokat az emberek fölé helyező mentalitás legyőzéséért. Ferenc pápa minduntalan arra hív minket, hogy menjünk ki világunk perifériáira. Üzenetünk Isten szeretetéről aktuális és sürgős mai világunknak. Ferenc pápa arra kér minket, hogy küldetésünket irgalommal teljesítsük. Feladatunk nem a világ elítélése, hanem a szeretet civilizációjának felépítése.
Milyen jeleit látjátok annak, hogy Isten velünk van, és támogatja a szeretet társadalmának építését? Hogyan tudtok ebbe az építő munkába bekapcsolódni?
Isten szeretetére válaszolnunk kell, mondja Ferenc pápa az Amoris Laetitia-ban, együttérzésre és segítségnyújtásra szólít fel azok iránt, akik bármi okból nem tudják megközelíteni a Jézus által elénk állított eszményt. Isten megértő törékenységünkkel szemben, és gyengéd választ ad rá.
A Szeretet Istene tőlünk is azt várja el, hogy világosan és egyértelműen különböztessük meg a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Felebarátjainkhoz azonban, még a legtörékenyebbekhez is, mindig irgalommal és gyengéd szeretettel közeledjünk.

Bíró László tábori püspök              
az MKPK Családbizottságának elnöke    
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170901

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A tízéves érettségi találkozóra a többség házastársával együtt jött el. Voltak egyedülállók is, és voltak, akik férjüket, vagy feleségüket osztály-, vagy iskolatársaik közül választották. Mindnyájan nagy örömmel jöttek feleleveníteni a közös élményeket, elbeszélni az elmúlt tíz évben történteket. Osztályfőnökük úgy köszöntötte őket, mintha még most is az „ő osztálya” volnának. Meséljétek el – mondta –, hogy hogyan éltek. Sokatokról tudom, hogy mi történt veletek, hol dolgoztok, kinek hány gyereke van, de most legjobban az érdekelne, hogy hogyan érzitek magatokat, hogyan értékelitek az érettségi óta eltelt éveiteket. Szeretném, ha nem panaszkodnátok, inkább azt mondjátok el, hogy min munkálkodtok, mit tesztek azért, hogy vágyaitok teljesüljenek, hogy életetek jobb és szebb legyen, hogy azok az esetleges gondok, nehézségek, amelyek miatt panaszkodhatnátok, elháruljanak. A fiúk-lányok sorra beszámoltak dolgaikról, egyesek kicsit visszafogottan, mások őszintén és az osztályfőnök kérését komolyan véve. Egy lány azonban, aki még egyedül élt, és az osztályban a legmagasabb, közel két méter magas volt, kicsit keserűen beszélt. Könnyű volt nektek – mondta –, nekem folyton kosárlabdáznom kellett, naponta edzés, heti két-három meccs, vidéken és külföldön. Én nem értem rá randevúzni, folyton csak a kosárlabdáztam. Most, hogy már kezdek kiöregedni, a kosarazást is be kell fejeznem. A korban hozzám illő fiúk már mind elkeltek, szóval alig remélhetek egy komoly találkozást. Te szép sport-karriert futottál be – szólt közbe az egyik osztálytárs –, a sikereidnek csak örülsz? Túl nagy ára van ezeknek a „sikereknek” – válaszolt a kosaras lány –, és mire megyek vele? Az biztos, hogy ha újra kezdhetném, nem ezt az utat választanám.   [...]
Keresztényként arra vagyunk hivatva, hogy meghaladva önmagunkat és korlátainkat fáradhatatlanul törekedjünk a szeretet és az egység teljessége felé. Ne csüggedjünk tökéletlenségeink láttán, és ne ítéljük keményszívűen el azokat, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Annak tudatában éljünk, hogy az a teljesség, amire ígéretet kaptunk, minden képzeletet meghalad, de csak odaát lehet benne részünk. (vö. AL 325)
Hogyan tudjátok gyerekeiteket arra tanítani, hogy kellő önismerettel fáradhatatlanul törekedjenek a szeretet és az egység teljessége felé? Mi segít az esetleges kudarcok után az újrakezdésben?
Manapság az életben sok minden aggaszthat minket, gyakran úgy érezzük, hogy ebben a mai világban nem is lehet keresztényként boldogulni. Bármibe akarunk belefogni, nehézségek jelentkeznek, és máris okot látunk a panaszkodásra. Ferenc pápa 2013-ban egy homíliájában elítélte a panaszkodást, mondván, hogy az elveszi előlünk a reményt. Dr. Salvo Noè olasz pszichológus, akinek PANASZKODNI TILOS tábláját a Szentatya kifüggesztette irodája ajtajára, egy interjúban rámutatott, hogy ha a panaszkodásra összpontosítunk, akkor nem tudunk a problémáink megoldására figyelni. Így tehát a panaszkodás időpocsékolás. Arra kell koncentrálnunk, amivel javíthatjuk életminőségünket. Hozzuk működésbe a pozitív, keresztény erényeket, a szolidaritást, a másokkal való osztozást, a másik ember meghallgatását, a testvéri kommunikációt és segítségnyújtást, erősítsük a reményt. Sohase feledjük Jézus tanítását: „Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12, 6-7)
Hogyan tudtok a súlyos beteg, a kilátástalan helyzetbe került barát, a látszólag véglegesen megromlott kapcsolatban élő házaspár panaszkodására úgy reagálni, hogy az ne érezze szavaitokat a „szerencsés” ember fölényes kioktatásának?
Aki rászokott a panaszkodásra, az már automatikusan csinálja. Panaszkodik, ha szépen süt a nap, mert akkor túl meleg van, panaszkodik, ha felhős az idő, mert az olyan nyomasztó, panaszkodik, ha esik az eső, mert akkor ő megázik. Hamar eljut oda, hogy bármi történik, vagy éppen nem történik, az azért történik, vagy nem történik, hogy neki ártson. A dolgokat csak a saját szempontjából értékeli, az, hogy az általa nehezményezett esemény vagy körülmény másokra, akár legközelebbi hozzátartozóira, házastársára, gyerekeire milyen hatással van, fel sem merül benne. Minden ellene van, mindent negatívan lát, mindennek ő az áldozata, a többiek meg nem törődnek vele, még csak nem is értenek egyet vele. Így aztán kapcsolatai másokkal, családjával, barátaival, munkatársaival is megromlanak. Jól indult házasságok mehetnek tönkre, ha a férj, vagy a feleség belekerül a viktimizmus, az áldozatérzés hálójába.
Az önző, sikertelen ember könnyen válik „áldozattá”. Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyanokat, akik az áldozat érzés hálójába kerültek? Hogyan sikerülhet az ilyenek kigyógyítása?
Sok keresztény családban is gyakori a panaszkodás. Okkal-ok nélkül panaszkodunk, a családtagok meg maguk is inkább megtoldják a panaszt, mintsem megnyugtatnák a panaszkodót. Lássuk Isten szemével családunk minden tagját és ismerjük föl bennük Krisztust. Csak akkor lehetünk teljesen jelen a másik számára, ha minden körülményről, saját érdekeinkről megfeledkezve adjuk oda önmagunkat. Erre Jézus a minta, mert amikor valaki közeledett hozzá, hogy beszéljen vele, rátekintett, szeretettel nézett rá (vö. Mk 10,21). Az ő jelenlétében senki nem érezte mellőzve magát, mert Jézus szavai és gesztusai ezt a kérdést fejezték ki: "Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?" (Mk 10,51). (vö. AL 323)
Tud-e segíteni a családcsoport azon a házaspáron, akikről kiderült, hogy magukat mindenben sikertelennek érzik, úgy látják, hogy ők mindig áldozatok? Hogyan lehet a csoport egységét az ilyen házaspárok panaszkodása és negatív állásfoglalásai ellenére megőrizni?
Mondd csak – fordult az osztályfőnök a kosaras lányhoz –, jól emlékszem arra, hogy a kosárlabdázás mellett testnevelő tanári képesítést is szereztél? Tanár úr jól emlékszik – válaszolt a lány –, csak van egy kis baj ezzel a képesítéssel: nem sikerült letennem a kötelező nyelvvizsgát, így nem kaptam meg a diplomámat. Hiába küszködtem, hiába gyötörtem magam a tanulással, nincs használható képesítésem. Kicsit sötéten látod a helyzetet – vette át a szót az osztályfőnök –, ha beadsz egy kérvényt a tanulmányi osztályra, engedélyezik a pótvizsgát. Aztán amíg ezt intézik, itt az iskolában feleleveníted a nyelvtudásodat, ebben tudok segíteni, majd sikerrel levizsgázol. Nálunk itt most az egyik tornatanár épp nyugdíjba készül. Szívesen alkalmaznánk egy friss diplomást helyette. A kosaras lány meg sem bírt szólalni. Tanár úr – motyogta, és elpityeredett –, ez fantasztikus! Jó, jó – csitította az osztályfőnök –, csak egy kikötésem van: ha valami nem tetszik, ha valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne panaszkodj, hanem azt találd ki, hogy hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk azért, hogy jobb legyen!


Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170801

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy barátom mesélte: Néhány hónapja történt, hogy felhívott egy volt iskolai osztálytársam. Már olyan régen voltunk együtt horgászni – kezdte mondókáját –, nem volna kedved szombat délután kijönni velem a folyópartra? Olyan szép idő van, és olyan jó veled együtt ott ülni a parton! Meglepődtem. Már régen nem találkoztunk, lehet, hogy osztálytársam egyedül is ki-kiment horgászni, én azonban már azt sem tudom, hogy rendben van-e a felszerelésem. Az ilyen közös horgászások mindig alkalmat adtak arra, hogy valamilyen komoly beszélgetés alakuljon ki közöttünk. Talán most is van valami, amit szeretne velem megbeszélni. Egészen más elképzelésem volt a szombat délutánról, de úgy éreztem, hogy igent kell mondanom. Szívesen veled megyek, válaszoltam. Szombat délután aztán ott ültünk a folyóparton egymás mellett, csendben dobtuk a vízbe az egyik horgot a másik után. Éreztem, hogy valamit mondani szeretne, de csak a kapásról, meg a vízről, a szép délutánról szóltunk általánosságokat. Mintegy háromórai nem túl sikeres horgászás után azt javasoltam, hogy menjünk fel a parti sörözőbe, igyunk meg egy korsó jó sört. A sörözőben is jó darabig szótlanul ültünk egymás mellett, de továbbra is éreztem, hogy osztálytársam nem a horgászásra, vagy a sörre vágyott, valami kikívánkozik belőle.   [...]
Még mielőtt elmegyünk – szólalt meg váratlanul –, hadd mondjam: a múlt héten otthagyott. Egyedül maradtam. Döbbenten hallgattam. Megértettem, hogy a feleségéről van szó, akit jól ismerünk, jónak, stabilnak gondoltuk házasságukat. Zavaromban elkezdtem általános igazságokat mondani, idéztem a katekizmusból a házastársak közötti hűségre vonatkozó gondolatokat. Ezek biztosan nem illettek az esetükre, ő is eléggé türelmetlenül hallgatott. Aztán csend lett. A söröző alapzaját végül ő törte meg: imádkozzál értünk, érte, értem, meg a házasságunkért!
Amikor a fiatalok az oltárnál kimondják egymásra az IGEN-t, vállalják, hogy napjaik együtt telnek be, együtt öregszenek meg, hogy bárhogy is alakuljanak a körülmények, mindhalálig szeretetben hűségesek lesznek egymáshoz. Szilárd elhatározásuk teszi erőssé házassági köteléküket. Aki nem meri vállalni, hogy szeretete örökké fog tartani, az egyetlen napig sem tud igazán szeretni, még ha tudomásul veszi is, hogy a házasság az egész életre szóló kapcsolat. A házaspár naponta újra és újra megújítja az Úr segítségében bízva ezt a hűség-döntést, bármi történjék is velük. A házastárs a párja számára az Úr közelségének jele és eszköze, aki nem hagy bennünket egyedül: "Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,20). (vö. AL 319)
Csak az tudja Isten szemével nézni a másik embert, aki a másik személyi méltóságát feltétel nélkül tiszteletben tartja. Nem azért néz rá tisztelettel és szeretettel, mert viszont-tiszteletet és szeretetet vár, hanem mert felismeri benne az Isten-képmást, az Atya végtelen szeretetének tárgyát. A családban is minden családtag méltó arra, hogy tisztelettel és szeretettel nézzünk rá. Különösen igaz ez az egymás iránti kölcsönös és örök szeretetre elköteleződött házaspár esetében. Azzal, hogy az esküvőn egymásra kölcsönösen kimondták az IGEN-t, egy olyan útra léptek, amelyen haladva sok akadályba ütközhetnek. A házasság szentsége nem csak arra készteti a házaspárt, hogy bátran induljon el ezen a küzdelmes úton, hanem megnyitja számukra a kegyelem bőséges forrását is. Útjukon saját történetüket valósítják meg, ezért le kell számolniuk az illúziókkal, a valóságból kell kiindulniuk, abból, hogy egyikük sem tökéletes, tehát együtt kell növekedniük. A házastársra vetett állandóan kritikus tekintet – még ha az tréfás formában nyilvánul is meg – jelzi, hogy a felek a házasságot nem türelemmel, megértéssel és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként fogták fel. Ilyenkor a szeretet helyére lassan de biztosan mindennek a megkérdőjelezése és bírálata, egymás jó és rossz tulajdonságainak számontartása, majd ultimátumok kiadása, versengő és önigazoló vitákba bonyolódás lép. Ilyen körülmények között sem egyéni, sem közös érlelődésre nincs mód. Ahelyett, hogy a házaspár egysége növekedne, mélyül a közöttük húzódó szakadék. (vö. AL 218)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akiknél gyakori még ünnepi alkalmakkor is a tréfás-gunyoros csipkelődés! Mit tapasztaltok, hogyan hat ez a jelen lévő gyerekekre, a kisebb és nagyobb közösségre? Lehet-e örömet szerezni bírálattal, vitatkozással?  
Újra fel kell fedeznünk az Evangélium tanításának gazdagságát a családról és az emberi létezés végső értelméről. Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra, fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét. Nem követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és koherenciát a személyek közötti kapcsolatoktól, amilyet majd csak az örök hazában találhatunk meg, de nem is mondhatunk kemény ítéletet azok fölött, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Arra vagyunk hivatva, hogy mindannyian fáradhatatlanul haladjunk a magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Tegyük spontán figyelmességünkkel észrevétlenné a másik gyengeségeit, apróbb-nagyobb hibáit. Virágoztassuk ki a házasságunkban a gyengéd szeretetet, amely képes a társunkban felébreszteni az örömet: szeretnek engem! (vö. AL 325)
Mindannyiunknak törekednünk kell a tökéletességre, noha azt itt a földi életben nem érhetjük el. Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy a sikertelenség nem ok a küzdelem feladására? Mi teszi lehetővé, hogy azt kívánjuk magunktól, házastársunktól, gyerekeinktől, hogy egy olyan cél felé haladjunk, a felé irányítsuk őket, amit elképzelni sem tudunk?  
Hetek múlva – folytatta barátom elbeszélését –, meghívót kaptam volt osztálytársamtól, meghívott a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából mondandó hálaadó szentmisére. A meghívónak nagyon megörültem, de kicsit csodálkoztam a dolgon. Kiderült, hogy a feleségnél már régebben egy súlyos idegrendszeri betegség tünetei jelentek meg. Ez a betegség tíz-tizenöt év alatt fokozatosan felőrli a mozgásszervi és szellemi koordinációt. A feleség ezzel tisztában volt, de a férjének nem beszélt róla, mert meg akarta kímélni mindenféle izgalomtól és aggodalomtól. A gyerekeik kirepülése egyébként is olyan helyzetet teremtett, amelyhez nem tudtak alkalmazkodni. Addig nem értek rá, hogy egymás gondjaival foglalkozzanak, most meg nem találták meg az új körülményeknek megfelelő párbeszédmódot és magatartásformákat. Amikor a betegség tünetei fokozódtak, a feleség úgy döntött, hogy megkíméli férjét, ne kelljen végigszenvednie az ő betegségét, és elköltözött özvegyasszony nővéréhez vidékre. A férjnek azonban nem megkönnyebbülést okozott ez a „kímélet”, hanem mély depresszióba esett. Sokat töprengett azon, hogy felesége miért nem él abban a tudatban, hogy férje szereti, és mindenre kész érte. Lassan ráébredt, hogy ennek ő maga az oka, ezért felesége nem hibáztatható. Ő a hibás mindenért, ő nem tudta szeretetét feleségével éreztetni, szeretetéről ő nem beszélt neki már régóta. Ez a felismerés elsöpörte a depresszióját, elhatározta, hogy visszaszerezi mindkettőjük boldogságát. Elutazott felesége nővéréhez egy nagy csokor virággal, és ünnepélyesen újra megkérte felesége kezét. Így került sor, a harmincadik házassági évforduló megünneplésére. Omnia vincit amor! – fejezte be elbeszélését barátom.
Hogyan emlékeztek vissza azokra a szándékokra, amelyekkel szívetekben házasságkötésetek alkalmával az oltár elé álltatok? Mennyiben sikerült ezeket a szándékokat valóra váltani?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170701

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Jó hogy végre hazajöttél – fogadta férjét a feleség --, nem bírok a gyerekekkel! Vacsoráztatás, fürdetés, a két nagy iskolai ügyei, közben egymást piszkálják, már majdnem megőrülök. Annyiszor kértelek, hogy intézd úgy ügyeidet, hogy legalább ebben az esti hajcihőben segítsél egy kicsit, de úgy látom, hiába! Drágám – vette át a szót a férj --, már százszor megbeszéltük, hogy én mindenben segítek, ha tudok, de te is tudod, hogy határidős munkám van, az irodában nincs segítségem, alig győzöm. Most is teljesen kimerült és farkas éhes vagyok, és te vacsora helyett szemrehányással vársz. De majd mindjárt rendet teremtek, ellátom ezeknek a haszontalan gyerekeknek a baját! Jaj, csak azt ne – válaszolt a konyha, a fürdőszoba és a gyerekszoba között rohangáló feleség –, mert akkor itt rögtön sírás és ordibálás lesz, éjfélig sem lesz alvás. Értem – mondta a férj –, te nem bírsz velük, ezért engem hibáztatsz, de azt nem viselnéd el, hogy én vegyem kezembe a dolgokat. A szóváltás közben aztán lassan minden rendbe jött, a gyerekek is kicsit megszeppentek, hiszen nem először hallották szüleiket vitatkozni. Csak azt nem értem – szólalt meg a feleség lezárva az aznap esti csörtét –, hogy a bátyámék hogyan oldják meg mindezt hat gyerekkel, békésen, derűvel, vidáman, mi pedig megszenvedjük mindennapjainkat a mi hármunkkal.   [...]
A barátság szabad elhatározással megvalósított személyes kapcsolat, alapja a kölcsönös rokonszenv és az arra épült értékelő szeretet, amely legtöbbször a nézetek és az értékelés azonosságában is megnyilvánul. Jézus az embert a szolga tudatlanságából kiemelte és mindent megosztva vele, amit az Atyától hozott, a barátjává tette: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15, 15) A bennünket Istennel egyesítő szeretet után a házastársi szeretet a „legnagyobb barátság.” Ez a kapcsolat rendelkezik a jó barátság minden tulajdonságával, a másik javának keresésével, a kölcsönösséggel, a gyengédséggel, a stabilitással és a közösen megélt évek alatt kialakuló egymáshoz való hasonlósággal. A házasság azonban mindehhez hozzáadja a felbonthatatlan kizárólagosságot. A keresztény házaspár ugyanis rendíthetetlenül törekszik arra, hogy egész életüket együtt építsék fel és megosszák egymással. (vö. AL 123.)
Amikor valaki másról beszélünk, szoktuk azt mondani róla: egy jó ismerősöm, vagy azt, hogy egy barátom. Mi különbözeti meg az ismeretséget a barátságtól? Mi teszi a házasságot a „legnagyobb barátsággál”?
A gyönge vagy beteg szeretet, amely nem képes elfogadni a házasságot mint kihívást a mindhalálig tartó küzdelemre, újjászületésre, gyökeres megújulásra és újrakezdésekre, nem lesz képes megőrizni az elköteleződés magas szintjét. Enged az állandó növekedés folyamatát megakadályozó ideiglenesség kultúrájának. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha felfedezzük a saját elgondolásainknál nagyobb tervet, a Teremtőnek a mi örök boldogságunkra irányuló tervét. Ez a felfedezés ébren tartja azt a vágyunkat, hogy a teljes jövőt elajándékozzuk a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet képes legyen kiállni minden próbát, és mindenek ellenére hűséges maradhasson, szüksége van a megerősítő és felemelő kegyelem ajándékára. (vö. AL 124)
Az egy férfi és egy nő közötti különleges, teljességre törekvő barátság csak a házastársi egységben valósul meg. Mindezen túl a házasság olyan barátság, amely magában foglalja a szenvedély sajátosságait, de mindig az egyre stabilabb és intenzívebb egység felé irányul. Mert nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem arra is, hogy a házastársak kölcsönös szerelme fejlődjön és érlelődjön. Ez a szerelem egyedül az emberre jellemző jelenség, az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja; sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, amely ha önzésből fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik. (GS 49)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akik úgy vélik, hogy a véletlen szerencse révén találtak rá későbbi házastársukra. Hogy tudjátok gyerekeiteket hozzásegíteni ahhoz, hogy ne vonzó külsejükben, vagy a szerencséjükben bízzanak, hanem Isten végtelen szeretetében és kegyelmében? Hogyan tudjátok segíteni őket abban, hogy akkor is bízzanak Isten szeretetében, ha nem találkoznak „az igazival”?
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. … Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15, 12-17) Jézus parancsa minden barátjának szól, azoknak, akiknek mindent, amit az Atyától hallott, tudtul adott. A szeretet mértékeként is igen magas mércét állított: „ahogy én szerettelek titeket”. Ő életét adta értünk, akkor szeretünk úgy, ahogy Ő szeretetett minket, ha mi is életünket adjuk barátainkért. Ezért törekednek a „legnagyobb barátságban”, a házasságban élők is az egymás kölcsönös elajándékozására.
A keresztény házastársak különleges ajándékot kapnak Istentől. A házasság szentségének sajátos kegyelme ugyanis arra van rendelve, hogy tökéletesítse szeretetüket és erősítse fölbonthatatlan egységüket. Ezzel a kegyelemmel, amelynek a forrása Krisztus, segítik egymást az életszentségre a házaséletben, a gyermekek elfogadásában és nevelésében. Krisztus életük minden helyzetében velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék Őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, egymás terhét hordozzák, kölcsönösen szeressék egymást természetfölötti, gyengéd és termékeny szeretettel. (l. KEK 1641-1642)
Miért van szüksége a házaspárnak arra, hogy szeretetük tovább tökéletesedjen és felbonthatatlan egységük tovább erősödjön? Mi szükséges ahhoz, hogy a házasok örömmel, és ne keserűséggel hordozzák egymás terhét? Idézzetek fel olyan házasságokat, amelyben a gondok-bajok ellenére a házaspár boldog volt!
Egy este a feleség bátyja felkereste a házaspárt. Elmondta, hogy közeleg szüleik 50. házassági évfordulója, és úgy gondolja, hogy azzal tudnának szüleiknek igazi örömet szerezni, ha együtt szerveznék meg az ünnepet. Csak nem gondolod – szólalt meg meglepetten a férj –, hogy mi álljuk a költségeket, hiszen elég nagy a család, mi pedig igazán nem állunk most jól. Ami pedig engem illet, a munkám túlontúl leköt, egy ilyen ünnep megszervezésére nehezen tudnék időt szakítani. Feleségem meg alig győzi munkája mellett a háztartást és a három gyereket. Ne érts félre – válaszolt a feleség bátyja – nem a pénzről van szó, nem is arról, hogy ki mennyit tud lótni-futni, hanem arról, hogy szüleink azt lássák, hogy mi együtt, közösen akarunk nekik örömet szerezni. Tudom, hogy ők már régóta spórolnak erre az ünnepre, nem is egyeznének bele, hogy mindent mi fizessünk. Senki sem időmilliomos, de ha mindenki vállalja, a gyerekeink is, hogy segít egy kicsit a közös feladatok megoldásában, akkor jut idő és energia az ünnepre is. Ha együtt, egyetértve, szeretetből és szeretettel munkálkodunk, akkor ezzel az egész ünnepnek megadjuk az alaphangulatát. Közben a szomszéd szobából bejött az egyik nagyobb gyerek. Osszatok rám is feladatot – szólalt meg –, ha a nagyiéknak örömet lehet okozni, akkor én kész vagyok mindenre! Takarítok, vagy mosogatok itthon, hogy anyunak legyen több ideje, vagy segítek az öcsit lefektetni, vagy bármit, inkább kevesebbet játszom. Csak mondjátok meg, hogy mit csináljak, és én már csinálom is! A szobában csend lett. A férj és a feleség csodálkozva nézett egymásra. Honnan veszi ez a gyerek ezt a nagy, önfeláldozó szeretetet?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20170601

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Isten éltessen drága kislányunk – köszöntötte édesapja tizennyolcadik születésnapján lányát –, ezt is megértük, nagykorú lettél. Néhány hét múlva leérettségizel, papírod is lesz róla, hogy érett ember vagy. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi, a szüleid eleresztjük a kezedet, nem segítünk, és nem is adunk tanácsot neked, mert azért, hogy nagylány lettél, még éppoly teljes szívvel igyekszünk mindenben a javadat szolgálni. Egy kicsit én is meg vagyok illetődve – felelte a nagylány –, furcsa érzés az, hogy felnőttnek érezhetem magam, hogy azt tehetek, amit akarok, és nem kell azt mérlegelnem, hogy kinek mi tetszik. Hálás vagyok nektek mindazért, amit eddig értem tettetek, igyekszem minél előbb a saját lábamra állni, hogy nyugodtan elereszthessétek a kezemet.
Isten az embert szabadnak teremtette: választhat, hogy Isten akarata szerint vagy azzal szembeszállva akar boldogulni. Amikor döntenie kell, először a spontán akarat mozdul meg benne, úgy akar cselekedni, hogy boldogabb lehessen. Az ember azonban rendelkezik a megismerés képességével és értelemmel, ezért döntését ismeretei alapján értelme hozza meg, s végül szabad akarata választja ki a megfelelő eszközöket. Emberi méltóságunk lényeges eleme szabad akaratunk, Isten egyetlen más teremtményét sem ajándékozta meg szabad akarattal. A szabadság azonban felelőssé teszi az embert cselekedeteiért oly mértékben, amennyire szándékoltak a cselekedetek.   [...]
Idézzetek fel olyan eseteket, amikor egy probléma felmerülésekor először egy olyan tetszetős megoldásra gondoltatok, amelyet később, a körülményeket megfontolva elvetettetek! Hogyan tudjátok elérni, hogy akkor, amikor egyikkőtöknek valamilyen okból egyedül kellett döntenie az egész családot érintő ügyben, mindegyikőtök a magáénak vallja a döntést?
Abszolút értelemben csak Isten szabad, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. Az emberi szabadságot ugyanis fenyegetheti külső erőszak és számos belső kényszer, pl. öröklött tulajdonságok, spontán hajlamok, pszichés kötöttségek. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, amit akarunk, hanem azt, hogy szabadon dönthetünk jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúf, valamint szent és profán között. Döntésünk alapján cselekszünk, de külső erőszak és belső kényszerek korlátozhatják cselekedeteink szabadságát.
Hogyan fogadjátok a magát „ideges, indulatos természetűnek” valló ember mentegetődzését, amikor megbántott titeket, vagy családotok valamelyik tagját? Mondjatok példát olyan intézkedésekre, amelyek arra kényszerítettek embereket, hogy vallásos meggyőződésükkel össze nem egyeztethető döntéseket hozzanak! Milyen esetekben ilyenkor „ésszerű kompromisszumokat” kötni?
Isten az embert szabadnak teremtette, de szabadságát könnyen el is veszítheti. Ahhoz, hogy az emberi személy a szabadságát megőrizze, szüksége van erkölcsi nevelésre, hogy jó tanácsokat és motivációkat kapjon, hogy követendő példákra, modellekre és gyakorlati alkalmazásokra hívják fel figyelmét, hogy buzdítsák, bátorítsák és ösztönözzék, adott esetben pedig jutalmazzák. A fiatalok fejlődését szolgálja, ha segítjük cselekedeteiket felülvizsgálni, ha megmutatjuk nekik, hogy milyen gyümölcsöző lehet a veszekedéstől mentes párbeszéd, ha a velük való beszélgetésben az erkölcsi kérdéseket keresztény nézőpontból világítjuk meg. Mindez oda vezet, hogy a fiatalokban kibontakoznak az erények, a belső stabil elvek, melyek arra indítanak, hogy spontán módon tegyék a jót. Az erény olyan meggyőződés, mely a cselekvés belső és állandó elvévé alakult. Ezért az erényes élet építi, erősíti és neveli a szabadságot, elkerülve, hogy a személy elembertelenítő és antiszociális kényszeres hajlamok rabszolgájává legyen. Ugyanis maga az emberi méltóság követeli meg, hogy mindenki tudatos és szabad választás alapján cselekedjék személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani. (vö. AL 267.)
Gyakori eset, hogy a megsebzett családokban élő fiatalokban az erényekről szóló tanítás a magárahagyottság, a csalódás, a szeretethiány tapasztalatából fakadó megvetést vagy helytelen szülőképet vált ki. Az erkölcsi értékekre rávetül az apa és az anya torzképe vagy más felnőttek hibája. Ezért a fiatalokat segíteni kell abban, hogy megértsék: az erkölcsi értékeket tökéletesen csak bizonyos nagyon példás személyek valósítják meg, de tökéletlenül és különböző fokokon is megvalósulhatnak. A fiatalok ellenállása sokszor nagyon kötődik a negatív tapasztalatokhoz, ezért segítenünk kell e megsebzett belső világ gyógyulási folyamatát, hogy szabadságukat negatív tapasztalatok ne korlátozzák, és eljuthassanak az emberek és a társadalom megértésére és a velük való kiengesztelődésre. (vö. AL 272.)
Hogyan tudod segíteni, hogy gyermekeidben szilárd erkölcsi alap alakuljon ki? Milyen szerepe van a családnak az erkölcsi értékek továbbadásában? Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy szabadságukat csak Isten segítő kegyelme által tudják megélni?
A tizennyolcas szám, meg az iskolai fegyelemtől való megszabadulás reménye egy kicsit talán megmámorosított – vette át a szót az édesanya –, de gondold meg, az, hogy eddig fogtuk a kezedet, nem azt jelentette, hogy szabadságodban korlátoztunk, hanem védtünk és vezettünk, mert hiszen gyerekként nem lehettek tapasztalataid, nem igazodhattál el az életben. Szabad voltál mindig, de gyerekként nem tudtál szabadságoddal élni, ezért volt szükséges, hogy fogjuk a kezedet, meg ügyeljünk arra, hogy kikkel érintkezel, nehogy valaki olyan fogja meg a kezedet, aki rossz felé akar vezetni. Nagyon bízom abban, hogy mostanra kialakult benned a szabadságoddal való élni tudás képessége, azaz tudsz különbséget tenni a jó és a rossz között, tudsz a jó mellett dönteni. Tizennyolc év tapasztalata neked soknak tűnhet, valójában elég kevés. Ezért azt mondom, hogy hozzánk, szüleidhez mindig minden ügyben fordulhatsz. És még valami: arra kérlek, te se engedd el a mi kezünket. Az évek múlnak, eljön az idő, amikor mi szorulunk segítségre. Jó lesz tudnunk, hogy fogod a kezünket.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke