20130710

A hétköznapok érzései

Nagyon szívesen elvonulnék a társadalomból egy kis időre, talán csak néhány napra. Felgyűltek bennem a gondolatok, a megérzések, és szeretném őket papírra vetni, mielőtt újabb gondolatok felé fordulok; most éppen azzal küszködök, hogy a fejemben és a szívemben fellelhető gondolatdugóval boldoguljak, hogy újra beindítsam a forgalmat.
Néha nagyon terhes az emberek között élni, érezni az elégedetlenséget, hogy tele van a hócipőjük; egyesek némán tűrik a vállukon cipelt hegyeket, mások hangosan szót és helyet követelnek maguknak egy képzelt pódiumon. Szeretem az embereket, gyakran lenyűgöznek, tegyenek akármit, mégis, tisztán érzem, hogy a problémák olyan tisztán és súlyosan magasodnak fölénk, hogy a Napot már nem is láthatjuk. Az emberek hülyék, mondják körülöttem sokan, főleg az ismerőseim, akikkel néhanapján legurítok egy-egy korsó sört, vagy fröccsöt; bizonyos értelemben egyet is értek velük, csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet.
   A hülyeség némely esetben áldásos is lehet, mivel az ember vakká válhat, és akkor a nem tudom, nem fáj elvén akár látszatboldogságban le is élheti az életét, közben gyermekeket nemzhet, dolgozhat, ilyen vagy olyan fizetésért, ha szerencséje van, még gazdaggá is válhat, a tisztesség már megint másik lapra tartozik. Nem a butaság a legnagyobb probléma a mai emberekkel. Az igaz, hogy a butaság gyakran rosszindulatot szül, képesek vagyunk egymásra károgni, mint a vetési varjú, néha a tettlegességig is fajulhat egy-egy konfliktus. Az igazi probléma az, hogy az eszünkkel próbálunk mindent megoldani, a szívünket pedig igyekszünk elhallgattatni, márpedig ez meddő és dőre próbálkozás, mivel sosem fog sikerülni.
   Az ember érző lény, nekem ez a megállapítás sokkal jobban tetszik, mint az, hogy gondolkodó ember, ugyanis ésszel lehet gondolkodni, de érezni nem, viszont a szív mindkettőre képes. Meg lehet érezni a dolgokat, a jövendő szelét a szívben fel lehet fogni, meg lehet érteni, a kérdés pusztán az, hogy hajlandó-e odafigyelni az ember.
   Önként és dalolva száműzném magam a vidéki telekre, írnék akár egész nap, valamiért mégsem teszem meg; vagy az idő hiányzik, vagy a kivitelezés elbagatellizálása, de elégedetlenségemért csak és kizárólag én vagyok a felelős. Íróként komoly feladatot vettem a nyakamba, ha úgy tetszik, egy hegyet próbálok medálként viselni. Ezzel nem hősként próbálom feltűntetni magamat, csupán ki szeretném hangsúlyozni, hogy az íróknak rendkívül fontos feladatuk van az életben, egy ország, egy nemzet életében. Egy író csak igazat írhat, ha nem ezt teszi, menthetetlenül bekövetkezik a halála, és itt nem a fizikai halálról beszélünk. Aki íróként kíván érvényesülni a világban, regényeken, novellákon, esszéken keresztül kívánja megosztani érzéseit, gondolatait a világgal, mindenképpen igazat kell írnia, úgy is mondhatnám, kötelessége az igazságra törekvés, ha ezt nem teszi, hiteltelenné válik, és a Sors a margóra száműzi.
   Wass Albert egy interjújában kifejtette, hogy egy író nem jó politikusnak, mivel csak azt képes leírni, amit érez, márpedig a politikában nem az érzések diktálnak, az egy nagyon komoly észjáték; viszont egy írónak kötelessége politizálnia, hogy előrébb hajtsa nemzetét. Ez egy elég komoly paradoxon, mégis meghajlok Wass Albert bölcsessége előtt! Ildomosnak tartanám, ha minden művész így gondolkodna, függetlenül attól, melyik nemzet szülötte: a művészek saját nemzetüket hajtsák előbbre, de ne úgy, hogy egy másik országban élnek, és azokat alázzák, akiknek az az ország a hazájuk.
   Fiatal íróként azt tudom tanácsolni az utánam következő íróknak, hogy zászlójukra a becsületesség és az igazság szavait tűzzék, és akkor művészetük aranyként fog ragyogni a legnagyobb sötétségben is, akkor melegséget érezhetnek belőle az olvasók. Én hiszem, hogy vannak most is, és lesznek is a későbbiekben olyan nagyszerű alkotók, akikre büszkék lehetünk, illetve büszkék leszünk még egyszer, csak adjunk nekik teret, hagyjuk kibontakozni őket, hagyjuk, hogy művészileg önzők legyenek.
   Hála Istennek, hogy az érzéseinket nem képesek irányítani földi hatalmak! Képzeljük csak el, még ennél is rokkantabb világban élnénk, ha az érzéseinket irányíthatnák azok az emberek, akik saját magukon kívül nem szeretnek senkit. Tiszták lehetünk és fényesek, én ezt bizton állíthatom, adjunk magunknak időt, hogy leszállhassunk önmagunk mélységébe, hogy onnan egy szökkenéssel feljuthassunk az isteni magasságokba. Emberek vagyunk, magyarok, az isteni bölcsesség hordozói, lássunk, ne csak nézzünk, és halljuk meg a szavak mögött megbújó utalásokat. Minél inkább ismerjük önmagunkat, annál jobban kiismerjük a környezetünket, végső soron az egész emberiséget.
   Legyünk éberek!
   Éljünk az erőnkkel, legyünk igaz emberek és magyarok, a hit lehet a legnagyobb erőnk azon az úton, amely az ésszel élőknek pokoljárás, a szívvel szeretőknek diadalmenet! Árpád fejedelem, István király itt él ma is bennünk, csak találja meg mindenki magában, hogy élete királyává válhasson minden egyes ember, és akkor el fog jönni a boldogság, ebben biztos vagyok.
   És ha megpróbálnak elgáncsolni? Az éber embert sohasem fogja tudni senki elgáncsolni, mert minden csapdát, minden kifeszített zsinórt, minden hátulról nyúló lábat észrevesz.
   A becsületesség, az őszinteség, a szeretet lehet a mi fegyverünk az önzés, az elme, a gonoszság ellen, és én úgy hiszem, már most látható, mi állunk győzelemre, mi, akik merünk harcolni, elsősorban önmagunkkal, mert aki önmagával meg tud harcolni, annak az egész világ már semmiség!
                                                                                     Sz. Kovács Péter