20130710

A hétköznapok érzései

Nagyon szívesen elvonulnék a társadalomból egy kis időre, talán csak néhány napra. Felgyűltek bennem a gondolatok, a megérzések, és szeretném őket papírra vetni, mielőtt újabb gondolatok felé fordulok; most éppen azzal küszködök, hogy a fejemben és a szívemben fellelhető gondolatdugóval boldoguljak, hogy újra beindítsam a forgalmat.
Néha nagyon terhes az emberek között élni, érezni az elégedetlenséget, hogy tele van a hócipőjük; egyesek némán tűrik a vállukon cipelt hegyeket, mások hangosan szót és helyet követelnek maguknak egy képzelt pódiumon. Szeretem az embereket, gyakran lenyűgöznek, tegyenek akármit, mégis, tisztán érzem, hogy a problémák olyan tisztán és súlyosan magasodnak fölénk, hogy a Napot már nem is láthatjuk. Az emberek hülyék, mondják körülöttem sokan, főleg az ismerőseim, akikkel néhanapján legurítok egy-egy korsó sört, vagy fröccsöt; bizonyos értelemben egyet is értek velük, csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet.
   A hülyeség némely esetben áldásos is lehet, mivel az ember vakká válhat, és akkor a nem tudom, nem fáj elvén akár látszatboldogságban le is élheti az életét, közben gyermekeket nemzhet, dolgozhat, ilyen vagy olyan fizetésért, ha szerencséje van, még gazdaggá is válhat, a tisztesség már megint másik lapra tartozik. Nem a butaság a legnagyobb probléma a mai emberekkel. Az igaz, hogy a butaság gyakran rosszindulatot szül, képesek vagyunk egymásra károgni, mint a vetési varjú, néha a tettlegességig is fajulhat egy-egy konfliktus. Az igazi probléma az, hogy az eszünkkel próbálunk mindent megoldani, a szívünket pedig igyekszünk elhallgattatni, márpedig ez meddő és dőre próbálkozás, mivel sosem fog sikerülni.
   Az ember érző lény, nekem ez a megállapítás sokkal jobban tetszik, mint az, hogy gondolkodó ember, ugyanis ésszel lehet gondolkodni, de érezni nem, viszont a szív mindkettőre képes. Meg lehet érezni a dolgokat, a jövendő szelét a szívben fel lehet fogni, meg lehet érteni, a kérdés pusztán az, hogy hajlandó-e odafigyelni az ember.
   Önként és dalolva száműzném magam a vidéki telekre, írnék akár egész nap, valamiért mégsem teszem meg; vagy az idő hiányzik, vagy a kivitelezés elbagatellizálása, de elégedetlenségemért csak és kizárólag én vagyok a felelős. Íróként komoly feladatot vettem a nyakamba, ha úgy tetszik, egy hegyet próbálok medálként viselni. Ezzel nem hősként próbálom feltűntetni magamat, csupán ki szeretném hangsúlyozni, hogy az íróknak rendkívül fontos feladatuk van az életben, egy ország, egy nemzet életében. Egy író csak igazat írhat, ha nem ezt teszi, menthetetlenül bekövetkezik a halála, és itt nem a fizikai halálról beszélünk. Aki íróként kíván érvényesülni a világban, regényeken, novellákon, esszéken keresztül kívánja megosztani érzéseit, gondolatait a világgal, mindenképpen igazat kell írnia, úgy is mondhatnám, kötelessége az igazságra törekvés, ha ezt nem teszi, hiteltelenné válik, és a Sors a margóra száműzi.
   Wass Albert egy interjújában kifejtette, hogy egy író nem jó politikusnak, mivel csak azt képes leírni, amit érez, márpedig a politikában nem az érzések diktálnak, az egy nagyon komoly észjáték; viszont egy írónak kötelessége politizálnia, hogy előrébb hajtsa nemzetét. Ez egy elég komoly paradoxon, mégis meghajlok Wass Albert bölcsessége előtt! Ildomosnak tartanám, ha minden művész így gondolkodna, függetlenül attól, melyik nemzet szülötte: a művészek saját nemzetüket hajtsák előbbre, de ne úgy, hogy egy másik országban élnek, és azokat alázzák, akiknek az az ország a hazájuk.
   Fiatal íróként azt tudom tanácsolni az utánam következő íróknak, hogy zászlójukra a becsületesség és az igazság szavait tűzzék, és akkor művészetük aranyként fog ragyogni a legnagyobb sötétségben is, akkor melegséget érezhetnek belőle az olvasók. Én hiszem, hogy vannak most is, és lesznek is a későbbiekben olyan nagyszerű alkotók, akikre büszkék lehetünk, illetve büszkék leszünk még egyszer, csak adjunk nekik teret, hagyjuk kibontakozni őket, hagyjuk, hogy művészileg önzők legyenek.
   Hála Istennek, hogy az érzéseinket nem képesek irányítani földi hatalmak! Képzeljük csak el, még ennél is rokkantabb világban élnénk, ha az érzéseinket irányíthatnák azok az emberek, akik saját magukon kívül nem szeretnek senkit. Tiszták lehetünk és fényesek, én ezt bizton állíthatom, adjunk magunknak időt, hogy leszállhassunk önmagunk mélységébe, hogy onnan egy szökkenéssel feljuthassunk az isteni magasságokba. Emberek vagyunk, magyarok, az isteni bölcsesség hordozói, lássunk, ne csak nézzünk, és halljuk meg a szavak mögött megbújó utalásokat. Minél inkább ismerjük önmagunkat, annál jobban kiismerjük a környezetünket, végső soron az egész emberiséget.
   Legyünk éberek!
   Éljünk az erőnkkel, legyünk igaz emberek és magyarok, a hit lehet a legnagyobb erőnk azon az úton, amely az ésszel élőknek pokoljárás, a szívvel szeretőknek diadalmenet! Árpád fejedelem, István király itt él ma is bennünk, csak találja meg mindenki magában, hogy élete királyává válhasson minden egyes ember, és akkor el fog jönni a boldogság, ebben biztos vagyok.
   És ha megpróbálnak elgáncsolni? Az éber embert sohasem fogja tudni senki elgáncsolni, mert minden csapdát, minden kifeszített zsinórt, minden hátulról nyúló lábat észrevesz.
   A becsületesség, az őszinteség, a szeretet lehet a mi fegyverünk az önzés, az elme, a gonoszság ellen, és én úgy hiszem, már most látható, mi állunk győzelemre, mi, akik merünk harcolni, elsősorban önmagunkkal, mert aki önmagával meg tud harcolni, annak az egész világ már semmiség!
                                                                                     Sz. Kovács Péter

20130701

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Globalizálódó világunkban egyre kevesebb olyan hely van, ahol az élet nyugodt és békés, ahol a gazdaság növekedése az embereket szolgálja, és ahol bíznak a jövőben. "Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!" Egyre távolibbnak látszik ez a Petőfi Sándor által megálmodott Kánaán. Nagyon kevés helyen van már a bőségnek kosara; hiába ülhet mindenki a jog asztalához, ha ezerféle jogot ezerféleképpen lehet félremagyarázni; noha sokfelé világít a szellem napvilága, az áltudományok és a tudományos mezbe bujtatott sarlatánságok elárasztják a médiát. Hiányzik a bizalom, a szabályok tisztelete, a polgári kultúra, nem növekszik a gazdaság, sőt, világszerte válságban van. A gazdasági válságból ott sem látszik a kiút, ahol van elég pénz, nyersanyag és jól képzett munkaerő, mert együttműködés helyett általános a versengés, a többiek háttérbeszorításának szándéka, és hiányzik egy nagyon fontos tőke-tipus, a kapcsolati tőke. A jelenkor individualista társadalmában csak az "én" számít, a "te" legyőzendő ellenfél, a "mi" pedig ismeretlen foglom.
A mai posztmodern irányzatok megkérdőjelezik a hagyományos család társadalomépítő szerepét és jelentőségét. Azt állítják, hogy a család elavult, válságba jutott intézmény, a neki tulajdonított feladatokat nem tudja megoldani, a társadalomnak több gondot okoz, mint amennyi hasznot hajt. Hangoztatják, hogy sem a társadalomnak, sem az egyes embereknek nem érdeke a hagyományos család támogatása, az új, szabadon alakítható együttélési formák jobban szolgálják a versenyt az egyének és a társadalom különböző csoportjai között, ezáltal pedig a legfőbb célt, a gazdasági növekedést. Szerintük azok a funkciók, amelyeket valaha a családok láttak el, olcsóbban, egyszerűbben és magasabb színvonalon oldhatók meg más intézményekkel. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy minél távolabb kerül egy "modern" együttélési forma a hagyományos családtól, annál kevésbé sikerül a gyerekeket a társadalom hasznos, szorgalmas építőivé nevelni. Egyre több a versengő, a másikat legyőzni akaró, együttmunkálkodni képtelen ember. A társadalmi kohézió hiánya pedig élhetetlen társadalmat eredményez, azaz a társadalmat sodorja válságba.
Milyen körülmények között szolgálhatja a verseny az emberi személy javát? Mondjatok példát arra, amikor a vetélytársak félretették a versengést és együttműködni kezdtek!
A társadalom az emberi összefogás eredménye. Azok, akik megértették, hogy életük feltételeiről közös erővel gondoskodva könnyebben boldogulnak és többre mennek, ha segítik egymást, megállapodtak a közösség "játékszabályaiban". Tudatosították a közösség tagjaiban kötelességeiket és jogaikat, és azt, hogy mit nyújt a közösség, hogy miért érdemes feladni a magányos küzdelmet és elfogadni a közösséghez tartozás kötelékeit. A "játékszabályok" sokszor � különösen a történelem hajnalán � íratlanok voltak, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és folyamatosan igazodtak a kor követelményeihez. A fejlődés és sikeres gyarapodás, a nyugodt, békés élet záloga a "játékszabályok" általános elfogadása, a közösség és az egyén szempontjainak összeegyeztetése, valamint a versengés, a mások rovására szerzett előnyök kizárása volt. Lényegében egy társadalmi szerződés jött létre a közösség és az egyes emberek között. Ilyen szerződés kereteit adja a Tízparancsolat, megadja a legfőbb hatalommal, Istennel szemben a kötelességeket, és lefekteti a közös életvitelben követendő szabályokat. Jézus is a szabályok tiszteletére int: "Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené" (Mk 12, 17), kimondja továbbá, hogy az együttműködést megtagadó, a termést eltulajdonító szőlőműveseknek nincs helye a társadalomban (vö. Mk 12, 1-9).
Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmutatni, hogy a társadalmi együttélés szabályai nem akadályozzák, hanem segítik kibontakozásukat?
Rend a lelke mindennek � tartja a közmondás. Fontos, hogy a társadalom életét szabályzó elvek világosak és egyértelműek legyenek, hogy mindenki tudja, mikor cselekszik helyesen, és mikor nem. Ha azonban ezek a szabályok nem a közösség, hanem egyesek érdekeit vannak hivatva szolgálni, akkor a társadalmi közérzet rossz lesz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jó közérzetet szolgálja, ha a szabályok lazák, ha nem támasztanak követelményeket az emberekkel szemben. A jóakaratú, a mások javát szem előtt tartó társadalomban ilyen esetben eluralkodik a rendetlenség, és a zavaros körülmények között a legjobb szándékok sem érvényesülhetnek. Még rosszabb a helyzet, ha a rend hiánya párosul a kíméletlen önérdekhajszolással. Az ilyen társadalomban mélyül a szakadék a szegény és gazdag, a fiatal és öreg, az erős és gyenge között, a társadalmi feszültség állandósul. Természetesen az sem jó, ha az önérdekhajszolók szigorú rendet vezetnek be, mert így megvalósul a diktatúra. Az emberséges rend párosulva az egymás javát önzetlenül szolgálni akaró közszellemmel, és az emberek közötti kölcsönös bizalom és a közjó érdekében összehangolt együttmunkálkodás vezet a társadalmi békéhez, a jóléthez, a nyugodt, boldog emberi élethez. A közjó egyik legfontosabb eleme a család, a társadalom alapsejtje. Ha tehát a társadalmi berendezkedés nem szolgálja a családok javát, nem csak a közjó ellen vét, hanem gyengíti saját magát, megrendíti alapját és az összeomlás felé sodródik.
A családnak kulcsszerepe van a társadalom életében. Nem csupán azért, mert a család a társadalom legkisebb építőeleme, hanem azért is, mert a család szolgáltatja a társadalmi humántőkét: a családban nevelkednek, alakulnak az emberek a társadalom hasznos tagjaivá. Ha a családok nem, vagy rosszul töltik be emberformáló feladatukat, az egész társadalom látja kárát.
A családok belső életét is a családtagok által egységesen elfogadott és követendő szabályok irányítják. Fontos, hogy ezek a szabályok világosak és egyértelműek legyenek, elősegítsék, hogy a családtagok a jó, az igaz és a szép mellett döntsenek. Ha a család jóakaratú, szeretetteljes légkörben él, a szabályok védelmet és iránymutatást jelentenek az egész családnak. A rideg, csak az érdekekre figyelő családban viszont a merev szabályok a szabad kibontakozás akadályozói lesznek, és megnehezítik a helyes döntések meghozatalát. Nem szerencsés azonban, ha a szabályok lazák, túlzottan engedékenyek. Ilyenkor a rideg, érdekorientált családban mindenki azt csinálja, amit akar, tekintet nélkül a többiekre, ez pedig a család szétesését okozhatja. A jóakaratú, szeretetteljes családban pedig a rendezetlenség és esetlegesség zavaros és áttekinthetetlen állapotokat eredményezhet, ezáltal meggyengülhet a tisztelet és megbecsülés, a bizalom és szolidaritás, az erkölcsi normák következetes követése.
Mi segít nektek a keresztény családi normákat betartani a szekularizált világban?
Ha a társadalom ki akar lábalni válságából, ha védekezni akar az újabb válsághullámok ellen, új megoldásokra van szükség. A pénz, a humántőke, a nyersanyag és a technológia nem szolgáltat megoldásokat. A piaci verseny, az egyéni érdekek mindenek fölé helyezése a válságot tovább mélyíti. Új társadalmi szerződésre van szükség, melyben elismerjük, hogy a család a társadalom alapja, tehát minden gazdasági, politikai és kulturális intézkedést a család javát szem előtt tartva kell meghozni.
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke