20070710

Összpontosítsd figyelmedet a mostra, és mondd meg nekem, mi a problémád ebben a pillanatban!

Nem kapok választ, mert nem lehet problémád, ha figyel­med teljes mértékben a mostban van. Helyzeted, amellyel foglalkoznod kell, vagy amelyet el kell fogadnod? Nos igen, az lehet. De miért kreálj abból problémát? Miért csi­nálj bármiből is gondot?
Az elme — tudattalanul — imádja a problémákat, mert azok valamiféle identitást adnak neked. Ez egyszerre szok­ványos és abnormális. A „probléma" azt jelenti, hogy el­méddel egy helyzettel viaskodsz, anélkül hogy valódi szándék vagy lehetőség lenne benned az azonnali cselek­vésre, s hogy mindezt tudattalanul énképed részévé teszed. Élethelyzeted annyira maga alá gyűr, hogy elveszíted ké­pességedet, hogy érzékelni tudd az életedet, a Létedet, vagy elmédben hordozod száz olyan teendőd őrült terhét, amelyet majd biztosan vagy esetleg meg kell tenned a jö­vőben, ahelyett hogy figyelmedet arra az egy dologra összpontosítanád, amelyet most meg tudsz tenni.
Amikor problémát teremtesz, fájdalmat teremtesz! Mindössze egy szimpla választásra, egyszerű elhatá­rozásra van szükséged: „Bármi is történjék, többé nem teremtek magamnak fájdalmat. Nem teremtek több problémát."

Ez ugyan kis döntés, ám radikális! Addig nem szánod rá magad, amíg torkig nem vagy a szenvedéssel, amíg iga­zán eleged nem lett belőle. És addig nem is tudod elhatá­rozásodat keresztülvinni, amíg hozzá nem jutsz a most erejéhez. Ha nem teremtesz több fájdalmat magadnak, akkor már másnak sem fogsz. Továbbá nem szennyezed a problémateremtés negativitásával a gyönyörű Földet, a belső teredet és a kollektív emberi pszichét sem.
Ha olyan helyzet adódik, amelyet azonnal kezelned kell, akkor cselekvésed világos, határozott és valószínűleg ha­tékony lesz, ha az a jelen pillanat tudatosságából fakad. Ugyanis tetted ilyenkor nem az elméd múltbeli beidegző­déseiből eredő reakció lesz, hanem a helyzetre adott, in­tuitív válasz. Akadnak olyan esetek is, amikor az időhöz
láncolt elme reagálna, s így hasznosabbnak találod, ha nem teszel semmit, csak kiegyensúlyozottan a mostban maradsz.

E. TOLLE

20070506

Maharishi a bölcs és a valóságra eszmélt emberről

A bölcsesség alázatossá teszi az embert. A bölcs ember látja, hogy a teremtésben lévő különbözőségek és különbségek csupán időlegesek, egyetlen végső Valóság szolgál mindegyikük alapjául, nem ragaszkodik ahhoz, hogy a dolgok egy bizonyos módon történjenek.
Könnyedén veszi a dolgokat, mert tudja, hogy minden közös véget ér. A Léte e természetes minőségét a bölcsekben alázatosságként értelmezik. Valóban az alázatosság a bölcsesség ismérve, hiszen az élet egységének minden lény alapvető Egységének megnövekedett értékéből származik. Általában akkor tekintenek valakit alázatosnak, ha őszintén felismerte személyes korlátoltságait, tudatlanságát és jelentéktelenségét, azonban az igazi alázatosság a Lét minőségében, és egyáltalán nem az elme szintjén kialakított hozzáállásban rejlik.
A Valóságra eszmélt ember elméje teljesen megtöltődött a Lét állapotával - az élet egységével - és az ilyen elme természetes módon egységben lát mindent függetlenül a szemei elé táruló látványtól. A relatív létezés látszólagos különbözőségei képtelenek megosztottságot teremteni látásmódjában. Ez nem jelenti, hogy az ilyen ember képtelen meglátni a tehenet, vagy hogy nem tudja megkülönböztetni egy kutyától. Természetesen a tehenet tehénnek, a kutyát pedig kutyának látja, azonban a tehén és a kutya alakjának látványa nem rejti el látása elől az Én, Önmaga egységét, mely pedig ugyanaz mindkettőben. Noha látja a tehenet és a kutyát, Énje, Önmaga a tehén és a kutya Létében gyökerezik, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodott ember miközben sokféle természet egészében szemlélődik és tevékenykedik, nem esik ki az élet szilárdan élt, elméjét átitató, és látásmódját kitörölhetetlenül átható Egységből.