20121208

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nem értem, hogy miért szeretnek a gyerekek annyira anyósoméknál vacsorázni, amikor ott mindennek szabott rendje van, szigorúan megkövetelik kissé ódivatú illemszabályaik betartását, sőt, az is természetes, hogy segítenek nekik az asztal körüli feladatok elvégzésében, mondta egy háromgyerekes apa ugyancsak nagycsaládos barátjának. Nálunk otthon sokkal lazább az élet, nincs időnk illendősködni, megköszönni a második tányér levest, vagy kérni még egy szelet kenyeret. A helyzet aztán gyakran zavaros, nem mindenki tudja, hogy hogyan kellene viselkednie, ebből aztán idegesség, kapkodás, sőt feszültség lesz. Anyósoméknál pedig mindig nyugalom van, kedvesen, de határozottan irányítják az estét.
Hogy van ez nálatok? - fordult barátjához az apa. Mi kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedtünk - válaszolta a barát -, hogy "rend a lelke mindennek", megköveteljük, hogy a gyerekek mindig azt és úgy csinálják, ahogy annak lennie kell. Rájuk szólunk, ha kell erélyesen, ha az nem segít, büntetünk. Persze sokszor elfogy a türelmem, mert ha már hatodszor szólok, és a gyerek még mindig az abroszra keni a spenótot, rákiabálok. Ilyenkor feleségem kiborul, és megjegyzi, hogy hagyjam, az abroszt úgyis ő mossa ki. A hangulat csak fokozódik, ha valamelyik elkezd bőgni. De aztán előbb-utóbb csend lesz, mindenki hallgat és intézi a dolgát. A házimunkában egyelőre úgysem tudnak segíteni, de majd ennek is eljön az ideje, pontosan meg fogjuk szabni, kinek mikor mi a dolga. Remélem, hogy ahogy növekednek, majd megtanulják a rendet és fegyelmet, megy majd minden, mint a karikacsapás.
Hogyan tudjátok a fegyelmezett, öntudatos magatartást gyermekeitekben kialakítani anélkül, hogy szabályok követésére kényszerítenétek őket? Hogyan tudjátok a rendet úgy megkövetelni, hogy gyerekeitek érezzék szereteteteket?
Egyszer az anyóséknál töltött vacsora alkalmával az egyik gyerekek arról beszélt, hogy milyen érdekes volt egy osztálytársa születésnapi ünnepsége, ahová hivatalos volt. Az ünnepelt szülei második házasságukban éltek, az osztálytárs apja, aki már nem volt édesanyjának férje, szintén vendég volt. A gyerekek teljesen szabadjára voltak eresztve, a jelszó az volt, hogy most ünnep van, mindenki érezze jól magát, tegye azt, ami neki jól esik. Rengeteg enni-innivaló volt odakészítve, mindenki akkor és azt ehette, amit akart. Így aztán a játék közben, amit senki nem irányított, ettek-ittak, a játék pedig emiatt akadozott. Kiabálás kezdődött, sőt veszekedés tört ki, a szerényebbek pedig nem jutottak hozzá az ennivalókhoz sem. A két "papa" egyike sem avatkozott be, amikor szóltak nekik, azt mondták: ünnepeljetek szépen, nem az iskolában vagytok, érezzétek jól magatokat. Szemmel láthatóan egyik sem akarta a másik apai illetékességét megsérteni. A mama szegény meg csak azzal volt elfoglalva, hogy az ennivalók, a tányérok és poharak rendben legyenek. Senki nem segített neki. Alig vártam, hogy eljöhessek, annyira rosszul éreztem magam, de láttam, hogy osztálytársam is egyre elkeseredettebb -, fejezte be elbeszélését a gyerek.
Hogyan tudjátok gyerekeiteket a házimunkába bevonni anélkül, hogy ezt "rabszolgamunkának" éreznék? Mi tudja örömmé változtatni egy ünnep megszervezésének és előkészítésének fáradságát?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! A család életének meghatározó eleme a munka és az ünnep, ez volt az elmúlt nyáron tartott Családok 7. Világtalálkozójának egyik üzenete. A munka és az ünnep által vesz részt a család a társadalom életében, idejét munkával és ünneppel tölti. A házaspár életstílusát meghatározza az, ahogy a családhoz, a munkához és az ünnephez viszonyul: hogyan kezelik az emberi kapcsolatokat, hogyan élnek a világban, hogyan teszik emberségesebbé az idejüket. Amióta a kétkeresős családmodell általánossá vált, nyilvánvaló, hogy a család életéhez szükséges anyagiakat a családon kívül, a munkahelyen végzett munkával kell előteremteni. Szükség van ezen kívül munkára a családon belül is: a háztartást vezetni kell, a rászorulókat (gyerekeket, betegeket, öregeket) gondozni, az otthont ápolni kell. Noha a munkahelyen végzett munka is akkor méltó az emberhez, ha szívvel-lélekkel végzik, ezt sokszor nehéz elérni. Nem mindig és nem mindenkinek adódik gyorsan változó világunkban olyan munkahely, ahol örömmel és lelkesedéssel végezheti munkáját, az otthoni munkát azonban az teszi értékessé, ha önként, ajándékként végezzük. Az ilyen munkát nem lehet megfizetni, a legelhivatottabb fizetett ápolónőtől sem várható el az a szeretet és odaadás, amellyel egy édesanya ápolja beteg gyermekét, vagy egy gyermek idősödő szüleit. Az ünnep sem jön létre munka nélkül, különösen az édesanyák dolgoznak meg sokszor igen keményen egy-egy jól sikerült családi ünnepért.
Mind az otthoni munkát, mind pedig az otthoni ünneplést meghatározza a családtagok közötti kapcsolat. Ha mindenki tudja és felelősséggel vállalja apai, anyai gyermeki, nagyszülői, rokoni hivatását, ha mindenki ajándékozó lelkülettel teszi a dolgát, akkor a családban béke, nyugalom és szeretet fog uralkodni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a család a társadalom legkisebb sejtje ugyan, de csak egészséges, boldog családokból épülhet egészséges és boldog társadalom.
A családtagok felelősek egymásért. Hogyan osztozhat ebben a felelősségben az egész család akkor, amikor beteg, vagy öreg családtag szorul gondozásra?
Korunkban sok támadás éri a családot. Vannak, akik úgy gondolják, ha az egyéneknek jól megy sora, boldogok, megelégedettek lesznek, függetlenül emberi kapcsolataiktól, családra nincs is szükség. A valóságban azt látjuk, hogy a magukra maradott emberek, akármilyen gazdagok, keserűek és boldogtalanok. A jó, boldogító kapcsolatok kialakításának művészetét a családban lehet elsajátítani, családok nélkül a társadalom atomjaira bomlana. A család életét az ajándékozás lelkületétől áthatott munka és ünnep alakítja-formálja széppé és igazzá. Azért, hogy a Családok 7. Világtalálkozójának ebben a tanításában elmélyedhessünk, a jövő esztendőben leveleimben a család - munka - ünnep hármasával szeretnék foglalkozni.
Minden családnak, kicsinek és nagynak kívánok áldott, békés és boldog Karácsonyt és Újévet. Kívánom, hogy az előkészület munkáit úgy tudjátok egymásnak ajándékozni, hogy ezzel is megszenteljétek az ünnepet!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20121104

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Na, öreg, vége a szép szabadságnak, te is igába hajtod a fejed! - mondta vidáman az ifjú férjnek barátja, amikor az esküvő után gratulált. Az ifjú férj kissé zavarba jött. Élete most fordult a célegyenesbe, szabad az útja a boldogság felé, legjobb barátja pedig azon sajnálkozik, hogy elvesztette szabadságát. Fogadta továbbra is a gratulációkat, mindenki sok boldogságot kívánt. A szabadságról ugyan senki sem beszélt, benne mégis ott motoszkált a kérdés: vajon tényleg elvesztett valamit? Sőt, megfosztotta szabadságától a lányt is, aki eddig menyasszonya volt, mostantól pedig a felesége?
Meglepődött, amikor a lakodalmas vacsoránál egyik nagybátyja - mintha csak hallotta volna a jóbarát gratulációját - pohárköszöntőjében az elköteleződés és a szabadság közötti összefüggésről beszélt. Mai "modern" világunkban - mondta - mindenkinek joga van házasságot kötni, és felbontani, ha valami nem tetszik. Sőt, joga van választott párjával együtt élni minden formaságot mellőzve, addig, amíg ezt a kapcsolatot kellemesnek találják. Az elköteleződés nem "modern" dolog, mert kötelez valamire, látszólag korlátozza a szabadságot. Gratulálok az ifjú párnak, hogy volt bátorságuk nem "modernnek" lenni, hogy szabadon és véglegesen elköteleződtek egymás és a házasság mellett. Biztos vagyok abban, hogy semmi nem kényszerítheti őket döntésük visszavonására, mert pont ez a döntés tette teljessé szabadságukat.
A döntés szabaddá tesz. Idézzétek fel azt a felszabadult boldogságot, amelyet akkor éreztetek, amikor egymás mellett döntöttetek!
Néhány év múlva, amikor egyszer az ifjú férj éppen ikreit vitte a parkba levegőztetni, összetalálkozott a jóbaráttal. Hát ide jutottál szerencsétlen barátom, hogy gyerekpesztrának használnak? - kérdezte. Ezért nem látlak már olyan régóta az edzőteremben? Egyébként hogyan csinálod, hogy nem látszol elkeseredettnek, sőt büszke öröm sugárzik az arcodról? Ami azt illeti, te meg mintha egy kicsit szomorúnak látszanál - válaszolta a már nem is annyira ifjú férj. Mi van veled? Ne is mondd, - hangzott a válasz - összevesztem mostani barátnőmmel, és minthogy ugyanannál a cégnél dolgoztunk, most elég feszült a hangulat odabent is. Ahhoz, hogy kibéküljünk, nekem is engednem kellene, de nem akarom feladni a szabadságomat. Inkább egyedül maradok, de legalább szabad, esetleg elmegyek máshová dolgozni. Nem mindenki alkalmas arra, hogy olyan jól bírja az igát, mint te! A két ikergyerek apja elgondolkodva válaszolt: Őszintén kívánom neked, hogy találj te is ilyen kellemes, örömteli igát! Tudod, teendő van elég, meg hát az embernek munkahelye is van. Anyósomék sokat segítenek, sokszor tehermentesítenek, de nem telepednek ránk. Kétségtelen, hogy nem tehetem mindig azt, amit éppen az adott pillanatban kényem-kedvem diktálna, de ezek a korlátok védenek engem, pontosabban minket, egész családunkat. Korlátok között biztonságosabban lehet haladni. Meg aztán a munkát, a gyerekpesztrálást nem anyósom, vagy feleségem rója ki rám, hanem közösen elhatározzuk, hogy hogyan tudunk mindent jól megoldani, mert meg akarjuk oldani. Azáltal, hogy összekapcsoltam életemet a feleségemével, hogy minden célunk, vágyunk, szándékunk közös, minden kényszertől mentesen szabadon döntünk. A kettőnk szabadsága együtt nagyobb szabadság, mint egyenkénti szabadságaink összege!
Hogyan élitek meg házasságotokban azt, hogy kettőtök egyenkénti szabadságának összegénél nagyobb a szabadságotok? Hogyan tudjátok a generációk közötti együttműködést a család életminőségének szolgálatába állítani?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Minden ember szíve mélyén vágyik az igaz és a jó megtalálására. "A pogányok, holott törvényük nincsen, a természettől vezérelve megteszik mindazt, ami a törvényben van, � és így megmutatják, hogy a törvény követése szívükbe van írva." (Róm 2, 14) Emberi méltóságunk egyik legfontosabb tényezője Teremtőnktől kapott szabad akaratunk, mellyel dönthetünk a jó és rossz között. Szépen fogalmazza ezt meg Sírák fia: "Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezen felül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van."(Sir 15, 14-18) Ha minden belső kényszertől és külső erőszaktól mentesen döntünk, akkor szabadok vagyunk. Szabadságunk tehát szabad akaratunkban gyökeredzik.
Mennyiben befolyásolja szabad akaratunkkal hozott döntéseinket, hogy azok hatással vannak mások életére? Mi segít felelősségteljes döntéseket hozni?
"Az igazi szabadság az istenképiség nagy jele az emberben." (GS 17) Noha mindannyian bizonyos fizikai kötöttségek és morális kötelezettségek között élünk, képesek vagyunk önállóan elhatározni és végrehajtani cselekedeteinket, a teremtettségünkből fakadó korlátok nem csorbítják szabadságunkat. Ugyanakkor tévedés azt állítani, hogy a szabadságra hivatkozva megengedhető bármit mondani és bármit tenni. Hamis az a szabadság-fogalom, amely szerint a szabad embert semmi nem akadályozhatja céljainak elérésében, irányuljanak azok a földi javak, a hatalom, vagy az élvezetek elérésére. "Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges. Az engedetlenség és a rossz választása visszaélés a szabadsággal és a bűn rabszolgaságába vezet. � Az ember, ha elszakad az erkölcsi törvénytől, megkárosítja a saját szabadságát, önmagát kötözi meg, megszakítja a testvériséget a hozzá hasonlókkal és föllázad az isteni igazság ellen". (KEK 1733, 1740)
A házasság szövetség Isten és egy emberpár között. Az emberpár kötelezettségeket vállal magára, és ha mindegyikük szabadon, belső kényszertől és külső erőszaktól mentesen döntött a szövetség mellett, akkor éltek szabadságukkal, de nem korlátozták azt. Ha pedig továbbra is tudatos és szabad választás alapján döntenek a jó, a szép, az igaz és a szent mellett, akkor szabadságuk, emberi méltóságuk kiteljesedik. A házasság és a család méltóságát akkor szolgálják, ha megszabadulva a kisebb-nagyobb szenvedélyektől, a jó szabad választásával igyekeznek egymást boldoggá tenni, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan választják meg. Az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.
Milyen szerepe van a szülők, nagyszülők példájának, illetve a házasságra való felkészítésnek a szabad, belső kényszertől és külső erőszaktól mentes egymás melletti döntés meghozatalában? Idézzétek fel saját döntésetek folyamatát!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20121014

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Örülök, hogy megint együtt leszünk, meg jó újra találkozni a barátaimmal, de olyan jó volt a nagyiéknál lenni! Már most arra vágyom, hogy megint ott lehessek náluk, mondta az egyik tizenéves fiú, amikor a nyári szünidő elmúltával a gyerekek a nagyszülők vidéki házából visszatértek a városi otthonba. Fantasztikusak a szüleid - jegyezte meg az anya férjéhez fordulva -, nemcsak kibírják egész nyáron át a mi neveletlen fiainkat, de úgy foglalkoznak velük, hogy a gyerekek még élvezik is. Pedig tudom, hogy sokkal szigorúbbak, mint mi, náluk nem lehet lustálkodni, a feladatokat ellazsálni, az étkezésnél válogatni. Mégis minden úgy történik, hogy a gyerek érzi, az neki magának jó, ha nem ellenkezik, sőt, akar együttműködni.
Néhány nap múlva a kisebbik fiú büszkén újságolta szüleinek: képzeljétek, dicséretet kaptam a kötelező olvasmányról írt beszámolómra. Kiderült, hogy az osztályból alig néhányan olvastuk el, nekem meg könnyű volt, mert nagyapával jól meg is tárgyaltuk! A nagyobb fiú pedig jelentette, hogy a hegedűtanár benevezte az országos versenybe, mert minthogy a nyáron a nagyszülőknél rendszeresen gyakorolnia kellett, most ő a legjobb korcsoportjában. Este, amikor az apa felhívta telefonon a nagypapát, odaintette a fiúkat, hogy sikereikről számoljanak be.
Idézzétek fel nagyszüleitekkel való kapcsolatotokat! Mit és hogyan tudtok szüleitek, nagyszüleitek nevelési módszereiből gyerekeiteknek továbbadni?
Később, amikor a szülők kettesben maradtak, a feleség megállapította: nekünk sajnos se időnk, se energiánk nincs arra, hogy úgy foglalkozzunk a fiainkkal, mint ők, akik nyugdíjasok. Csodálom őket, hogy a televízió és az informatika korában a maguk személyes kommunikációjával így tudnak hatni ezekre a mai kamaszokra. Ráadásul nem tanácsokat adnak, nem nekünk magyarázzák meg, hogy mit kellene tennünk, hanem látva és ismerve családunkat megkeresik azt, amivel a javunkat szolgálhatják. Sugárzik belőlük a szeretet, akkor is, amikor rászólnak az unokájukra. Nem azért szólnak rájuk, mert valami olyat tesznek, ami nekik nem tetszik vagy nem kellemes, hanem mert az nem szolgálja a szeretetet. Ezt kellene nekünk is megtanulnunk, de amikor este holtfáradtan hazaérkezünk, és látjuk, hogy a tévét bámulják, a lecke sehol, a konyhában meg ott a sok mosogatni való, akkor én csak rájuk tudok kiabálni, bármennyire szeretem őket.
Néhány hónap múlva, egy hétköznapi vacsora közben megszólalt a telefon. Az apa gondterhelt arccal jött vissza az asztalhoz. Nagyapa hívott - mondta -, arról tájékoztatott, hogy anyámnak fel kell jönnie kivizsgálásra, esetleg műtétre is sor kerül. Gondolom, apám is szeretne a közelében lenni, meg nem is lenne neki jó egyedül otthon. Mondjátok, hogyan tudnánk nekik segíteni? A két fiú szinte egyszerre kiáltott fel: Ideköltöznek! Anyjuk csitította őket: Ezt mondani könnyű, de tudjátok, hogy mennyi figyelem és tapintat kell ehhez? Nem lehet bömböltetni a rádiót, a tévét csak módjával lehet bekapcsolni, a lakásban mindig olyan rendet kell tartani, amilyen náluk van otthon, mert ők a zűrzavaros körülmények között nem éreznék jól magukat. Én akkor is örülök, hogy velük lehetek, és rajtam nem fog múlni, mindent úgy fogok intézni, hogy nekik jó legyen itt - szólt az idősebbik fiú. Majd meglátjátok, hogy rajtam észre se fogják venni - toldotta meg a fiatalabbik, hogy megerőltetem magam, kedves vidám és szolgálatkész akarok lenni, mert értük mindenre képes vagyok. A háztartási munka is megszaporodik, vetette közbe az anya. Mi is besegítünk! - jelentették ki a fiúk.
Osszátok meg azokat az élményeiteket, amikor megtapasztaltátok a nevelés fáradságos munkájának gyümölcseit! Hogyan tudjátok érvényesíteni a szeretet elsőbbségét a gyereknevelés konfliktusaiban?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! A szülők nevelési felelősségéről a II. Vatikáni Zsinat tanításában olvassuk: "A szülőket, mivel életet adtak gyermekeiknek, terheli a nevelés súlyos kötelessége, és ezért el kell ismerni, hogy ők az első és legfontosabb nevelők. E nevelői feladat annyira jelentős, hogy ha hiányzik, alig pótolható. ... Ezért a család az első iskolája azoknak a közösségi erényeknek, melyekre minden közösségnek szüksége van. A házasság szentségének kegyelmével és feladatával gazdagított keresztény családban a gyermekeket kezdettől fogva arra kell tanítani, hogy a keresztségben kapott hit szerint ismerjék meg és imádják Istent és szeressék a felebarátot; a családban kapják az első benyomásokat az egészséges emberi közösségről és az Egyházról; végül a család vezeti be őket lépésről lépésre a polgári közösségbe és Isten népébe. Érezzék át tehát a szülők, hogy a valóban keresztény család milyen döntő szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében". (Gravissimum Educationis 3.)
Kitől kaptál segítséget, amikor elakadtál a gyermeknevelésben? Milyen segítő iskolai vagy egyházközségi kezdeményezéseket ismersz?
Tudjuk és tapasztaljuk, hogy sietős és zaklatott korunkban a legelkötelezettebb szülők sem tudnak mindenben eleget tenni nevelői kötelezettségeiknek. Segítségükre lehetnek azonban a nagyszülők, akiknek gyermekeikhez és unokáikhoz való kapcsolatát a szeretet határozza meg. A szeretet nélkül ugyanis a nevelés nem lehet eredményes. "A szülői szeretet előbb forrása, majd lelke, s ezért törvénye is lesz minden konkrét nevelői cselekedetnek, melyet a szeretet drága gyümölcseként a szelídség, az állhatatosság, a jóság, a szolgálatkészség, valamint a lemondásra, az önmegtagadásra és az önátadásra való törekvés tesz gazdaggá." (FC 36)
Nagy ajándék a generációk együttmunkálkodásának lehetősége a családban mind a nagyszülők, mind a szülők számára. A szülő merje rábízni a nagyszülőkre gyermekeiket, ugyanakkor a nagyszülők se tekintsék csupán gyerekpásztornak önmagukat. Legyenek leleményesek, osszák meg tapasztalatukat, tudásukat rájuk bízott unokáikkal. Ugyanakkor a nagyszülők is tanulhatnak unokáiktól, akik sokszor náluk biztonságosabban kezelik a mai technikai eszközöket.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ahogy a szeretet jegyében a nagyszülők osztoznak a szülők nevelési felelősségében, úgy a szülők sem háríthatják el maguktól a felelősséget a nagyszülők testi-lelki jólétéért. "A család minden tagja - ki-ki a maga feladatának megfelelően - megkapja a kegyelmet s vele a feladatot is, hogy napról napra építse a személyek közösségét, ... amely a kicsinyekkel, a betegekkel, az öregekkel szemben tanúsított gondoskodás, a mindennapos kölcsönös szolgálatok, valamint a javak, az örömök és bánatok megosztása révén valósul meg. ... Elsődleges szerepe van a szülők és a gyermekek közötti nevelői kapcsolatnak, melyben mindenki ad és kap valamit. A gyermekek szülők iránti szeretete, tisztelete és engedelmessége pótolhatatlan módon építi az őszintén emberi és keresztény családot." (FC 21)
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120916

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁL

A tízéves érettségi találkozón volt osztályfőnökük sorra kérdezte volt diákjait, kivel mi történt az elmúlt tíz évben, ki milyen diplomát szerzett, hol és mit dolgozik, alapított-e családot, hány gyereke van, sikeresnek érzi-e magát. Az egyik fiú, az osztály egyik legjobb tanulója, válaszával általános derültséget keltett, amikor előadta, hogy természetesen sikeres, mert mint eddig bármikor, most is eléri, amit akar, ugyanis olyasmit sohasem akar, amiről tudja, hogy elérhetetlen. Élni tud a lehetőségekkel, de tudja, hogy csak saját magára számíthat. A magánéletéről pedig nincs mit mondania, az ugyanis magánügy. Emlékszem arra � mondta �, hogy a tanár úr megrótt, amikor rajtakapott, hogy a villamoson egy lánynak túl hevesen udvaroltam. Intim kapcsolataid nem tartoznak a nyilvánosságra, vetette a szememre. Most is ehhez tartom magamat. Az osztálytársak azonban beszámoltak "magánügyeikről" is, volt, aki már második házasságában élt, voltak egy, két és háromgyerekesek is, jó néhányan még keresték az "igazit".
Az egyik volt osztálytárs megjegyezte: emlékszik az említett esetre, ő bizony azóta is úgy gondolja, képmutatás, ha a szerelmesek azért, mert mások is látják őket, nem mernek érzelmeiknek megfelelően viselkedni. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda, egyébként a tiltakozókat csak az irigység motiválja, nem erkölcsi megfontolások. Szerinted a házasság is magánügy, � kérdezte az osztályfőnök, � csak a két szerelmes emberre tartozik?
Mi befolyásolja leginkább az emberek viselkedését nyilvános helyeken: tudatos törekvés az illendőségre, mások rossz véleményétől való félelem, vagy öntudatos fegyelmezettség?
A vélemények erősen megoszlottak. A magam részéről úgy vélem � mondta az egyik fiú �, ha ketten úgy gondolják, hogy együtt boldogok lehetnek, akkor teljesen mindegy, hogy minek nevezik kapcsolatukat, mindegy, hogy az együttélésnek milyen formáját választják, minden további csak kettejükre tartozik. A társadalmi-politikai élet is csak az egyénekkel számol, egyének csoportjaival, házaspárokkal, családokkal nem tud mit kezdeni. Te komolyan azt gondolod � szólt közbe az osztályfőnök �, hogy a társadalomnak nincs is szüksége tartós, elkötelezett párkapcsolatokra épülő családokra, hogy az egyének esetleges kapcsolataira lehet a társadalmi, gazdasági és kulturális életet, a fejlődést alapozni? Az egyik kétgyerekes anya megjegyezte: De Tanár Úr, ezt ő se gondolja komolyan, rövidesen benő a feje lágya, a húszéves találkozón már ő is boldog családapa, több gyermek apja lesz, a családok összefogásának lelkes híve! Az pedig ma már fel sem tűnik, ha egyesek nyilvános helyen leplezetlenül szerelmeskednek, ma már nincsenek tabuk. Ezen aztán mindenki jót nevetett, a találkozó pedig az emlékek felidézésével vidáman folytatódott.
Hol látjátok a határt a csak a két emberre tartozó és a közösséget is érintő között? Mi a különbség a szemérem és a tabu-téma között?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! "Mivel a mindenség Teremtője a házastársi közösséget tette meg az emberi társadalom kezdetévé és alapjává ... a család ... a társadalom első és eleven sejtje. (l. Apostolicam Auctuositatem 105) A család eleven és rendezett szálakkal kapcsolódik a társadalomhoz, amelynek alapját képezi, hiszen szüntelenül táplálja az élet szolgálata által: a társadalom tagjai a családban születnek, és a családban kapják meg a szociális erények első iskoláját; ezek az erények pedig a társadalom életének és fejlődésének lelkét jelentik. Így a család természetétől és hivatásától távol áll, hogy magába zárkózzék; épp ellenkezőleg sajátos társadalmi szerepét vállalva meg kell nyílnia más családok, valamint a társadalom felé." (FC 42) Korunk egyik jellemző vonása, hogy az egyéni szabadságot a végletekig erősíteni, a társadalmi vonatkozásokat pedig csökkenteni igyekszik. A párkapcsolatot is úgy kezelik, mint aminek a létrejöttét, vagy felbomlását csak az egyéni érzelmek és érdekek befolyásolják. Ahhoz azonban, hogy a párkapcsolatból család legyen, nem elég két ember közös döntése, mert a családnak társadalmi dimenziója is van. A társadalom családokból épül fel, a családot viszont két ember alapítja, amikor házasságot kötve eleget kíván tenni az isteni intésnek: "Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!" (Ter 1, 28) A házasság tehát nem csupán két ember belső magánügye, a társadalomnak szüksége van a családra, ugyanakkor felelős is azért, hogy a család, mint intézmény jól betölthesse hivatását, legyen a társadalmi humántőke megbízható forrása. Azok a fiatalok, akik nem szeretnék a hagyományos házasság "béklyóit" magukra venni, de együtt akarnak élni, ragaszkodnak ahhoz, hogy döntésük a sajátjuk legyen, senki ne szabjon nekik semmilyen feltételeket, ugyanakkor követelik, hogy a társadalom ezt a magán döntést tiszteletben tartsa. Döntésüket tehát nyilvánosságra hozzák, nyilvánossá téve ezzel a nem a nyilvánosságra tartozó intim kapcsolatukat. A nyilvánosság teljes kizárása, vagyis a párkapcsolat bármiféle legalizálásának mellőzése ugyanis azzal járna, hogy az emberpár minden ügye csak saját magukra tartozna, nem tarthatnának igényt sem anyagi, sem erkölcsi támogatásra. Ugyanakkor a magánügynek tekintett párkapcsolatból kialakult családra mint humánerőforrásra a társadalom sem számíthatna, de nem is vállalhatna felelősséget érte.
A házasság és a család a közjó része, mert az egész emberi közösségnek szüksége van a házasságra mint intézményre, hogy létrejöhessenek azok az alapegységek, a családok, amelyekből építkezhet. "A házasság intézményének értékét az államhatalomnak el kell ismernie, a házasságon kívül élő párok helyzete nem lehet azonos a törvényes házasságban élőkével." (Családjogi Charta, 1§ c.)
Soroljatok fel eseteket, amikor a családok, család-közösségek összefogása segített a család intézményének helyzetét javítani! Hogyan tudjátok elősegíteni, hogy a házasságra készülők felnőjenek az egész társadalom érdekében fontos feladatukhoz?
Könnyen tévútra jut az a párkapcsolat, amelyben az önzés fontos szerepet játszik. Az önző ember csak a saját javát és érdekét nézi, nincs tekintettel a másikra, annak személyi méltóságára. Az egyéni szabadságot túlhangsúlyozó korunkban a csak a saját örömét-gyönyörét kereső ember a szexualitást függetlennek kiáltotta ki az utódnemzéstől, sőt, a szeretettől is, mindent megengedettnek és szabadnak tekint, amit a maga szempontjából jónak és örömtelinek tart. A partner személyi méltóságát sérti, aki a nyilvánosság elé tárja a másik teste iránti túlzott érdeklődését, azt a látszatot keltve, hogy a másik csupán élvezeti cikk. A személy méltóságának mélységes tisztelete nélkül a házasság méltósága sem érvényesülhet. Akik igazán szeretik egymást, azok teljes emberségüket, azaz a test-lélek-szellem egységét kölcsönösen egymásnak ajándékozzák, egymás teljes személyiségét kölcsönösen elfogadják. "Isten minden embert a saját képmására teremtett, megtestesült Fiában felfedte az ember titkát; Fia által Isten gyermekeivé válhattunk. E két dimenziót, ti. az emberit és az istenit (a természetest és a természetfelettit) együtt szemlélve válik jobban érthetővé az ember sérthetetlen méltósága. Az embernek örök rendeltetése van és arra hivatott, hogy részese legyen Isten szentháromságos szeretetének." (Dignitas personae 8.)
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120805

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Halló! Igen, itt vagyok, éppen a Rákóczi úton araszolok hazafelé � mondta telefonjába a férfi, még mielőtt felesége feltehette volna szokásos kérdését: Most éppen hol vagy? Mikor érsz haza? Régebben, kezdő házas korukban még volt ebben a kérdésben vágyakozó hívás is: jó lesz, ha már itt leszel velem. Mostanra már annyira megszokottá vált, hogy fel sem kellett tenni, a férj köszönés helyett jelentette, hol van most éppen. A válasz is a megszokott volt: jövök hazafelé, a körülmények miatt kiszámíthatatlan, hogy mikor érek haza. Régen fontos volt mindkettőjük számára, hogy minél többet legyenek együtt, igyekeztek elfoglaltságaikat úgy alakítani, hogy minél több idő jusson dolgaik megbeszélésére. Tudtak egymás munkahelyi ügyeiről, nemritkán tanácsot is tudtak egymásnak adni. Napjában többször is hívták egymást telefonon, sokszor csak egy�egy siker, vagy kudarc rövid közlésére, hogy aztán este, mikor már a gyerekeket lefektették, jól megvitassák az esetet. Vacsoránál ugyanis a gyerekekkel beszélgettek, és úgy tárgyalták meg az ügyeket, hogy abba a gyerekek is bekapcsolódjanak. A házaspár azután sokszor késő estig beszélgetett, és gyakran kerültek szóba belső, lelki életükre vonatkozó kérdések is. Sajnos azonban mindenki egyre elfoglaltabb lett, hol az egyik, hol a másik maradt távol a közös vacsorától. A szülők többször hoztak haza munkát, a gyerekeknek sok tanulnivalója akadt, a háztartás rendben tartása is sok időt igényelt. Pedig a feleség éjszakai pihenése rovására minden házimunkát magára vállalt, hogy a többieknek legyen ideje aznapi élményeiket megosztani. Idővel a beszélgetések felületesek lettek, ritkultak, aztán el-elmaradtak. A férj és feleség közötti telefonbeszélgetések mindennapos rutinná, formasággá váltak. A feleség nem tudott meg többet férje munkanapjáról azzal, hogy hallotta, melyik úton araszol most éppen, a férfi meg biztos volt abban, hogy akármikor sikerül hazaérnie, örömmel várják. Ezért aztán annak se volt már jelentősége, ha néhanapján a telefon elmaradt, vagy a �hazafelé� tartó férj még az irodából közölte, hogy éppen most hol araszol.
Hogyan tudjátok elkerülni, hogy a mindennapi hajsza közben ne váljanak a családi beszélgetések formasággá? Hogyan lehet a gyerekeket érdemben bevonni a beszélgetésbe?
A családban fokozatosan olyan légkör alakult ki, amelyben nem kellett mindenkinek mindenről tudnia, vagy legalábbis nem ugyanannyit. Az apa hangoztatta: tudod a kötelességedet, dolgozz becsülettel, ha segítségre van szükséged, szólj, rám mindig számíthatsz. A gyerekek bizalmas ügyeikkel anyjukhoz fordultak, tudták, hogy az ő szeretete kikezdhetetlen, és nem fogja apjuknak továbbadni titkaikat. Arra bíztatta a gyerekeket, hogy mindig döntsenek a jó, az igaz, a szent és a szép mellett. Külső szemlélők úgy láthatták, hogy ez egy sikeres, jól működő család. Mindenki intézte ügyeit, ezek azonban egyre inkább magánügyekké váltak és egyre kevésbé tartoztak a szűkebb, vagy tágabb értelemben vett családhoz. A szülők bizonyos esetekben nem vonták be az egyik, vagy másik gyereket, voltak olyan dolgok, amelyekről nem volt szabad tudnia a nagyszülőknek, másokat elhallgattak az egyik, vagy másik családtag előtt, kicsit másképpen adtak elő eseteket az egyik rokonnak, mint a másiknak. Néha ellentmondásba keveredtek, kínos félreértések, sőt sértődések is adódtak, ezeket aztán nehéz volt tisztázni, a szűk és tág családban meggyengült bizalmat bajos volt helyreállítani.
Idézzetek fel eseteket, melyekben az igazság kicsit szabad értelmezése komoly összeütközés forrásává vált!
A házaspár gimnazista fia egyik este tetemes késéssel érkezett haza a késődélutáni sport-edzésről, és nem is jelentkezett telefonon, hogy késése okáról tájékoztassa szüleit, noha ez kötelessége lett volna. Apja kérdésére előadta: edzés után megbeszélnivalójuk akadt a barátaival, eközben nem lehetett telefonálni. Különben is, mi változott volna, ha szól? A szülők ugyan helytelenítették eljárását, de nem akarták a gyereket túlzott szigorral maguktól elidegeníteni. Főiskolás lánygyerekük is a fiú pártját fogta: nem vagyunk már óvodások, tudunk magunkra vigyázni, a telefonunk meg nem arra való, hogy ti ellenőrizzetek minket. A fiúgyerek pedig örült, hogy nem kérdezték meg: hol volt az a bizonyos megbeszélés és miről volt ott szó?
A botrány akkor robbant ki, amikor egy szép tavaszi estén, egy szórakozóhelyen az �edzésen� lévő fiú összetalálkozott �hazafelé araszoló� apjával, aki nem is volt egyedül. Az apa először rá akart kiabálni a fiára, aztán látva annak döbbent arcát és csalódottságtól remegő száját csak annyit mondott: Anyádnak ne szólj egy szót sem, én sem szólok neki! A fiú erre halkan maga élé nézve motyogta: Talán még nem késő, menjünk együtt haza anyuhoz, mondjunk el mindent neki, vele beszéljük meg, hogy mi történik velünk!
Minden a családban kezdődik: a játékszenvedély, az internetfüggés, az alkoholizmus, a drogozás. Osszátok meg tapasztalataitokat: hogyan lehet a családban elejét venni az ilyen ártalmaknak?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! �Azt mondta Isten: ťAlkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.Ť � Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik: ťSzaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!Ť � Isten a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot.� (Ter 1, 26-2,3) Isten alkotta meg a férfit és a nőt, egymásnak teremtette őket, áldásával küldetést is adott nekik: sokasodjatok, hajtsátok a földet uralmatok alá, szenteljétek meg hetedik napotokat! A házaspár Isten áldásával alapítja a családot, sokasodik és munkálkodik. A hetedik napon, azaz a munka szüneteltetésén is Isten áldása van. A munkaszünet a megfelelő idő a szeretet erősítésére, a családi és a családok közötti kapcsolatok ápolására. Fontos, hogy az otthoni munkából a család minden tagja kivegye részét, hogy mindenkinek legyen lehetősége munkaszünetre, a tartalmas, szeretetteljes beszélgetésre. Az ilyen beszélgetések alkalmat adnak egymás ügyeinek megismerésére, az egyéni és a család egészét érintő kérdések megtárgyalására, és a belső, a lelki élet ápolására is. Boldog II. János Pál pápa mondta, hogy amelyik család rendszeresen együtt imádkozik, az együtt is marad.
Az istenáldotta szeretetközösségben, a házasságra épülő családban élni és munkálkodni öröm és boldogság forrása. Az ember azonban esendő és gyenge, könnyen megbotlik korunk zűrzavaros eszmei dzsungelében. Gyakran nehezen találja meg a megfelelő szavakat és formát arra, hogy társával gondolatait megossza, hogy együtt kereshessék Isten akaratát. Akármekkora a szeretet, nem mindig könnyű megérteni a másikat, közlését nem csupán tudomásul venni, hanem gondjával-bajával, örömével-bánatával azonosulni. A házasságban a férfi és a nő �egy testté lesz�, minden, ami ezt az egységet rombolja, vagy akárcsak gyengíti az rossz, hamis, csúnya és közönséges, és eltávolít az örömtől és a boldogság felé vezető úttól.
Tudatosítsátok magatokban házaspárként Istentől kapott küldetéseteket!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120702

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Mondjátok: van valami értelme az imádkozásnak? - szólalt meg a beállt csendben a házas csoport egy férfi tagja. Havi összejövetelüket tartották, de mivel a plébános azon az estén nem ért rá, és a megbeszélendő témát sem adta meg, a bevezető ima után mindenki arra várt, hogy valaki felvessen egy gondolatot, idézzen egy nehezen érthető szentírási szakaszt, vagy valami szépet egy lelkiségi könyvből, hogy aztán azt jól megbeszéljék. Erre a kérdésre azonban senki nem számított. A kérdező a csoport régi tagja volt, vagy húsz éve házas, négy gyermek édesapja. Feleségével együtt jártak a csoportba, most azonban egyedül jött. A csoport tagjai értetlenül néztek rá, ő pedig folytatta:
Beláttam, hogy teljesen felesleges imádkozni, semmi értelme! Tudjátok rólam, hogy volt egy kis családi vállalkozásom, egész jól ment. Megépítettük a házunkat, a gyerekeink szépen fejlődtek. Sokat dolgoztunk, de meg is volt az eredménye. A cég volt mindenünk, minden más csak azután jöhetett számításba. A feleségemmel még a hétvégén is a cég ügyeit tárgyaltuk, nem sok időnk jutott a családra, rokonokra, barátokra. Biztos hátteret akartam adni a gyerekeknek, tanulhassanak, sportolhassanak, ne szenvedjenek hiányt semmiben. Jártunk azért a templomba, imádkoztunk is rendszeresen. A múlt év elejétől aztán egyre nehezebben kaptam munkát, bajba jutottam a hiteleimmel, lassan csődbe mentem. Közben sokat imádkoztam, kértem Istent, hogy juttasson munkához, segítsen a hiteleimet törleszteni, hiszen a gyerekek is kárát látják, ha tönkre megyünk, utcára kerülünk, de hiába. Eleinte a feleségem is imádkozott velem, de pár hónapja kijelentette, hogy semmi értelme. Akkor én még ellenálltam, azt mondtam, hogy majd meglátod, majd megsegít az Isten. Tény, hogy elkeseredésemben az italt is segítségül hívtam, ezt a feleségem meg nem viselte el. A múlt hónapban aztán elárverezték a házunkat is. Feleségem a gyerekekkel visszaköltözött a szüleihez, engem pedig kidobott. Most itt vagyok, egyedül, mind kevesebb barátomra számíthatok, semmi esélyem a felkapaszkodásra. Hiába imádkoztam, most már abba is hagytam - felesleges, semmi értelme. Gondoljátok meg ti is, minek imádkozni, hiába magyarázzátok el az imában, mi a gondotok, miért jutottatok oda, ahol vagytok, minden marad változatlanul, Isten nem változtatja meg sorsunkat!
Hogyan alakult imaéletetek gyerekkorotoktól mostanáig? Milyen hatásokra változott, fejlődött kapcsolatotok az imával és Istennel? Hogyan imádkoztok együtt a családban?
Döbbent csend volt a teremben. A csoport tagjainak csak most tűnt fel, hogy régi társuk külseje kissé ápolatlan. Mintha most is érezni lehetne rajta az ital szagát. Egyesek el is húzódtak tőle. Az idő későre járt, váratlanul hazaérkezett a plébános is. Miről beszélgettek? - kérdezte. Arról, hogy van-e értelme az imádkozásnak - felelték. Ez bizony komoly téma, ma már nincs elég időnk ezt megbeszélni. De gyertek, kérdezzük meg a legilletékesebbet. Menjünk át a templomba, térdeljünk az Oltáriszentség elé és kérdezzük meg az Urat: Mit vár tőlünk? Ne tanácsot akarjunk Neki adni, hogy mit és hogyan intézzen a világ dolgaiban, hanem figyeljünk Őrá: mit tanácsol, mit tegyünk másképp, min változtassunk, hogyan tegyük jobbá magunkat, szebbé és élhetőbbé a világot? Ott, az Úr jelenlétében megbizonyosodhatunk: érdemes vele beszélgetnünk!
Sietős korunkban nehéz megteremteni a csak az Urra figyelő csendet. Osszátok meg tapasztalataitokat: hogyan tudjátok életrendetekbe beépíteni az ilyen csendeket? Hogyan válhatnak ezek az alkalmak a "csend" ellenére a család közös imádkozásává?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Isten szeretetből és szeretetre teremtett minket, sohasem hagy el, hiszen "az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart" (GS 23). Fölösleges Istennek dolgainkat magyarázni, Ő nagyon jól ismer minket és életünk minden körülményét. "Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél". (Lk 12, 6-7) Nem könnyű megtalálni a helyes arányokat a családban a családért végzett munka és a munkahelyi kötelességek között. Különösen nehéz ez egy családi vállalkozás esetében, mert a két munkaterület átfedi egymást, a főnök és beosztott viszonya óhatatlanul összemosódik az apai, anyai és gyermeki kapcsolattal, a családban betöltött szerepekkel. Ahol a feleség üzlettárssá, a haszonszerzés eszközévé válik, ahol a házastársak nem annak tudatában munkálkodnak együtt otthon és munkahelyükön, hogy Isten életre szóló segítőtársat ajándékozott nekik egymásban, ott megbomlik az értékek rendje, ott a család termelőüzemmé, gazdasági egységgé degradálódik.
A gazdasági nehézségek (munkanélküliség, vállalkozások ellehetetlenülése, termelő üzemek megszűnése) sok család életét befolyásolják. Hogyan tudja a házas-, vagy családcsoport az ilyen családokat a keresztény családideál felé haladásukban segíteni?
Jézus nem azt mondja, hogy ne gondoskodjunk testi szükségleteinkről, de hangsúlyozza a lelkiek előbbre valóságát: "Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? � Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt." (Mt 6, 25-34) A kérő ima a szeretet őszinteségéből fakad: megosztjuk Istennel vágyainkat, nem befolyásolni akarjuk, nem követelődzünk, hanem bevonjuk szükségleteinkről való gondoskodásunk gondjaiba. A testi szükségletekért küzdve hatoljunk Isten igazságainak mélyére, alakítsuk kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal Istennek tetsző módon. A nagyobb és ízletesebb kenyeret Isten emberi közreműködéssel adja az embereknek. Kérjük tehát megvilágosító kegyelmét: hogyan és milyen eszközökkel munkálkodva tudjuk szeretetkapcsolatunkat elmélyíteni családunkkal, gyermekeinkkel, embertársainkkal. Fohászkodjunk a Zsoltárossal: "Uram, fordítsd felém füled és hallgass meg, mert nyomorult vagyok és szegény. Őrizd meg lelkemet, hisz hozzád tartozom, segítsd meg szolgádat, aki benned bízik. Istenem vagy, Uram, légy hozzám irgalmas! Szüntelen hozzád kiáltok. Tedd vidámmá szolgád szívét, lelkemet, Uram, hozzád emelem. Hiszen te jóságos és elnéző vagy, Uram, és csupa irgalom azokhoz, akik hozzád kiáltanak. Hallgasd meg, Uram, imámat, figyelj könyörgő szavamra! (Zsolt 86, 1-6)
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120601

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Az egyetemen a laboratóriumi gyakorlatokhoz a hallgatókat kettesével osztották be. Legtöbben előre megállapodtak valakivel, hogy dolgozzanak együtt, kérjék a laborvezetőtől, hogy "mérőpárt" alkothassanak. Ezek a megállapodások nagyon sokféle alapon születtek, voltak, akik igyekeztek olyan párt találni, aki náluk jobb tanuló lévén segít megoldani a feladatokat, mások szimpátia alapon választottak, vagy régebbi barátságukra alapoztak, és voltak, akik hagyták, hogy a laborvezető jelölje ki párjukat, mondván, úgyis kiszámíthatatlan, hogy mi sül ki az ilyen együttműködésből. Az egyik lány-hallgató megkérdezte azt a fiút, akivel már többször jókat beszélgettek, hogy lenne-e kedve "mérőpárrá" alakulniuk. A fiú azonnal igent mondott, mert ez a lány felkeltette az érdeklődését, de ő nem mert kezdeményezni, félt a visszautasítástól, meg a többiek gúnyos megjegyzéseitől. Egyébként mind a ketten az évfolyam legjobbjai közé tartoztak, tehát jó esély volt a sikeres együttműködésre. A gyakorlati feladatokat jól megoldották, aztán egyre több időt töltöttek együtt. A tanulásban is segítettek egymásnak, együtt mentek moziba, a tanítási szünetekben is találkoztak. Az évfolyamtársak hamar tudomásul vették, hogy ők ketten párt alkotnak, de minthogy nem vonultak el, nem szakadtak el a többiektől, ez senkit sem zavart, természetesnek tekintették kapcsolatukat, hiszen az ilyen egyetemi kapcsolatok gyakoriak voltak. Mindkettőjük családja is örömmel vette tudomásul, hogy lányuknak, illetve fiúknak ígéretes kapcsolata van.
Milyen szempontok alapján választjátok-választottátok ki azt a fiút, illetve lányt, akivel kapcsolatot szeretnétek építeni?
Az egyetem elvégzése után különböző munkahelyeken kezdtek dogozni, de kapcsolatuk nem szakadt meg. Továbbra is sokat voltak együtt, együtt mentek szórakozni, kirándulni. A volt évfolyamtársak, barátok, meg a családok várták, hogy mikor jelentik be az esküvőt. A lány azt mondta szüleinek, hogy ez közöttük nem téma, de tudja, hogy majd eljön az az idő, amikor a fiú eldönti: feleségül akarja-e kérni. Neki nem sürgős, jól érzi magát így, különben sem tartja helyesnek, ha a lány kéri férjül a fiút. A fiú azzal hárította el a kérdést, hogy semmi okuk nincs összeházasodni, mindketten elégedettek jelenlegi helyzetükkel. Semmi és senki nem kényszerítheti őket arra, hogy összeházasodjanak, Isten szabad akaratot adott nekik, ha tehát úgy látják, hogy mindegyikőjüknek az a jó, ha összeházasodnak, akkor amellett döntenek. A házasság elköteleződés valaki mellett, felelőtlenség lenne huszonévesen vállalni egy életre az elköteleződést, a hűséget, a kitartást.
A házasság megkötésének sokszor vannak objektív, és sokszor szubjektív akadályai. Mi segít elhárítani az ilyen akadályokat? Milyen szerepe van az előttünk járó generációnak egy-egy ígéretes pár-kapcsolat kiteljesedésében, esetleg zátonyra futásában?
Teltek-múltak az évek, a két ember szépen haladt előre pályáján. Ahogy haladtak, egyre többet dolgoztak. Doktori fokozat, vezetői beosztás, anyagi biztonság jelezte sikerességüket. Most igazán nincs időnk arra, hogy a házassággal foglalkozzunk, � szokták mondani. Közben mindkettőjük szülei meghaltak, testvéreik családot alapítva elköltöztek, azon vették észre magukat, hogy egyedül vannak, nem csak egy-egy lakásban, hanem mindennapi gondjaikkal, apró, de sok odafigyelést igénylő hétköznapi ügyeikkel. Mi értelme van a lakás csinosításának, a háztartás korszerűsítésének, hiszen eddig is működött minden, eddig is megelégedésre szolgált? Egyáltalán, mi értelme van a küszködésnek, a sok munkának, a mindennapi hajszának, ha a vége csak annyi, hogy "na, ezt is megoldottam". Kiderült, hogy kapcsolatukról önámítás volt azt mondani, hogy ez most nekik így jó, elégedetté teszi őket. Valójában az volt benne a jó, hogy kaput nyitott a boldogság felé vezető útra. Csakhogy eddig nem volt bátorságuk ezen a kapun belépni. Lehetőség volt, amivel nem éltek. Kapcsolatuk több, mint húsz éve tart, most rádöbbentek: ha most sem élnek ezzel a lehetőséggel, akkor keserű, mindennel elégedetlen, magányos öregség vár rájuk. A családalapítás lehetőségét már elszalasztották, de ha önmagukat egymásnak ajándékozzák, végleg és fenntartás nélkül, akkor még értelmet nyerhet életük. A saját magukért való élet helyett egymásért kell élniük, örömöt, megelégedettséget csak az adhat, ha a másik mosolya nyugtázza szerető igyekezetüket.
Mi segít a munkára és a családra fordított idő közötti helyes arány megtalálásában?
Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő", olvassuk a Szentírásban (Ter 2, 18). Ma is, ránk is, minden emberre vonatkozó igazság ez. Isten, aki mindegyikünket szereti, tudja, hogy egyedül nem tudunk boldogulni, ezért megteremti segítő társunkat, gondoskodik róla, hogy találkozzunk, szívünkbe ülteti a kiegészülésre irányuló vágyat. Nem könnyű felismerni a hétmilliárd ember között azt az egyet, akit Isten társunknak teremtett, akivel közös hivatásunk együtt indulni Őfelé. Isten szeretete abban is megmutatkozik, hogy a találkozás az "igazival" mindent felülmúló örömet okoz, szeretni, szerelmesnek lenni, és a szerelemben egyesülni maga a boldogság.
"Szeretni valakit annyi, mint a javát akarni, és hatékonyan tenni azért" (Caritas in Veritate, 7). Aki a másik emberrel való kapcsolatában mindig csak a maga hasznát keresi, az nem tiszteli a másik embert, nem tartja tiszteletben emberi méltóságát. Ilyenkor szeretet helyett inkább önzésről beszélhetünk, az önző ember nem tiszteli a másikat, előbb-utóbb pedig magára marad, kiszolgáltatottá válik. Amilyen mértékben másoknak odaajándékozzuk magunkat és a javukat szolgáljuk, olyan mértékben tiszteljük őket. "Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti." (Lk 17, 33)
Hogyan válhatunk egy individualista, anyagiakat elsődlegesnek tekintő társadalomban önzetlenül is sikeressé?
Az ember életének minősége kapcsolatain múlik. Ha két ember kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és egymásnak való odaajándékozáson és elfogadáson alapul, akkor ők "jól élnek". Abban a társadalomban pedig, amelyben a tiszteletteli és ajándékozó lelkületű kapcsolatok dominálnak, jó élni. A krisztusi aranyszabály a társadalmi együttélés alapja: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük". (Mt 7, 12) A "jól élő" emberpárokból olyan társadalom alakul ki, ahol jó élni. Az tehát, hogy milyenek a házasságok közügy, és nem magánügy. A házasságra épülő család a társadalom közjava.
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120528


A férfi szárnyaló sas! A nő daloló fülemüle.
A szárnyak meghódítják a teret, a dalok meghódítják a lelket.
A férfi templom, a nő oltár. A templom előtt fedetlenül állunk, az oltár előtt térdre ereszkedünk.
A férfinál véget ér a föld, a nőnél kezdődik a menyország!

(Victor Hugo)

20120503

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy fiatal házaspár abban a szerencsés helyzetben volt, hogy esküvőjük után rögtön beköltözhettek új, közös lakásukba. A fiú addig a szüleinél lakott, ott halmozódott fel sok személyes holmija, könyvek, ruhák, iskolai füzetek és bizonyítványok, számos hobbijának és gyűjtőszenvedélyének eredményei, sport-érmei, CD-k és DVD-k, és sok más hasznos és haszontalan dolog, ami neki eddig fontosnak tűnt. Döntenie kellett, mit vigyen magával? A házassággal megváltoznak élete prioritásai, mindenük közös lesz. Ráerőltetheti-e feleségére mini-palack gyűjteményét, vagy elvárhatja-e, hogy egy szekrény, vagy láda mélyére süllyesztve többet senki se foglalkozzék vele? Így persze semmi értelme nem lesz már a gyűjteménynek. Régi iskolai sikereinek emlékeire van-e még szükség? Leendő felesége nem e sikerek dokumentumai láttán mondott neki igen-t, hanem mert megismerte azt az embert, aki e sikerek elérése közben fejődött-alakult. Talán majd a gyerekeiket érdeklik ezek a relikviák, különben is kár lenne kidobni őket ...
Próbálta rendezni, válogatni a dolgait, összekészíteni a csomagot. Látta, hogy jókora szállítmány lesz, sok mindent pedig be sem lehet csomagolni, mert magával cipel olyan terheket is, amelyeket nem lehet bőröndbe rakni, vagy egyszerűen kiselejtezni. Elintézetlen feladatok (pl. régóta függőben lévő hagyatéki ügyek rendezése), be nem fejezett munkák (otthon és a munkahelyen), megígért, de be nem váltott ígéretek (pl. a dohányzásról való leszokás), megbántott emberek (rokonok, munkatársak) kiengesztelése, elmaradt köszönet-nyilvánítások (jótevőknek, barátoknak, jóindulatú főnököknek), kisebb-nagyobb hibák okozta sebek begyógyítása, sok-sok � többé-kevésbé jól leplezett � emberi tökéletlenség felszámolása... Ezeket is vigye bele házasságába? Tegye közös életük tehertételévé? Nem fog-e ez kapcsolatuk rovására menni? Mit szól majd a feleség, ha "kicsomagol" és meglátja, mi minden van a rovásán? Ha meg ezeket a terheket egyszerűen lerázza magáról, saját magát is becsapja: egy újabb teher rakodik rá, azaz mindkettőjükre, házasságukra.
Soroljatok fel néhány olyan "terhet", amelyeknek a házasságba való "becipelése" veszélyeztethetné a házasságot! Mi segíthet a poggyász selejtezésében?
A leendő feleség meg boldogan tervezett. Mennyi hely kell a ruháidnak, cipőidnek, elég lesz-e egy 100 CD-t befogadó CD-állvány? Ugye jó lesz, ha akkora könyvespolcot szerzünk be, amelybe kétszer annyi könyv belefér, mint amennyit hozol? � hiszen a könyv csak szaporodik. Észrevette azonban, hogy vőlegénye kicsit tartózkodó, mikor közös lakásuk berendezéséről beszélnek, gyanította, hogy valami bántja. Eleinte arra gondolt, hogy vőlegénye jobb szeretné a maga kezébe venni a tervezést, hogy szeretne már most a "ház ura" lenni. Egy nagy séta közben aztán ráérzett a vőlegénye gondjára, és amikor az megkérdezte: szeretsz-e, így válaszolt: Szeretlek, nagyon szeretlek, és Téged szeretlek, azt szeretem, aki Te vagy, úgy ahogy és amilyen vagy. Nem az elegáns öltönyödért szeretlek, akkor is ugyanígy szeretnélek, ha csak egy rongyos nadrágod lenne, mert Téged szeretlek. Nem a könyvtáradért szeretlek, akkor is ugyanígy szeretnélek, ha írni-olvasni sem tudnál, mert Téged szeretlek. Mindenestül elfogadlak, minden tulajdonságoddal, erényeddel, hibáddal és tudásoddal együtt, mert Téged szeretlek. Tudom, hogy Isten egymásnak teremtett bennünket, hogy azért vezetett egymáshoz minket, hogy egymást boldoggá tegyük. Sokat tudunk egymásról, egyre mélyebben látunk egymásba, de boldogok csak akkor lehetünk, ha minden örömünk, gondunk, feladatunk, vágyunk és álmunk közös lesz. Bármilyen akadály merülne fel a boldogságunk felé vezető úton, szeretetünk erőt fog adni ahhoz, hogy legyőzzük. A fiú csak annyit mondott erre: Ámen �Nagyon szeretlek.
Idézzetek fel olyan eseteket, amikor egy meghitt beszélgetés látszólag áthághatatlan falakat bontott le! Hogyan lehet elkerülni, hogy egy ilyen beszélgetés után az egyik, vagy másik fél legyőzöttnek, vesztesnek érezze magát?
Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Egymást boldoggá tenni, a boldogság felé haladni ... bizony nagy szavak ezek! Az emberi szív mélyén ott él a boldogság utáni vágy, mindenki keresi a boldogság felé vezető utat. A szerelmesek boldogságvágya felfokozott, a szeretett másikkal együtt szeretnének boldogok lenni. Ha valaki rátalál az "igazira", akkor � akárcsak a bibliai kereskedő, � mindenét odaadná, csakhogy övé lehessen a másik. (vö. Mt 13,46). Az igazi boldogság azonban nem a birtoklás, hanem az ajándékozás. Az anyagi jólét nem elég a boldogsághoz, a szenvedés, a fájdalom kiiktatása sem vezet boldogságra. Ha két egymást szerető ember teljesen és kölcsönösen egymásnak ajándékozza magát és ezt az ajándékot kölcsönösen el is fogadják, akkor ráléptek a boldogság felé vezető útra.
Beszéljétek el olyan barátaitok, rokonaitok történetét, akiknek nem volt könnyű élete, mégis boldogok tudtak lenni! Mi volt a titkuk?
Nagyon fontos, hogy a két ember jól értse egymást, hogy meg tudják osztani érzelmeiket, gondolataikat, vágyaikat és fájdalmaikat. A jó kommunikáció a jegyesek, majd a házasok harmonikus együttműködésének alapja. Nem mindenki születik jó kommunikátornak, de a másik megismerésének és saját kitárulkozásának vágya sokat segíthet.
A nyomasztó gondok, a leplezett ellenséges érzelmek, az el nem simított nézeteltérések akadályozzák az embert az őszinte beszédben. Ahogy nem lehet őszinte szívvel adományt az oltárra tenni, ha nincs béke a szívünkben, úgy nem lehetünk házastársunkkal sem harmonikus egységben, ha nem tudjuk rendezni kapcsolatunkat haragosainkkal, ingerült adósainkkal, vagy ellenséges érzelmű kollégáinkkal. Erre is érvényes Jézus szava: "Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat." (Mt 5, 23-24) Csak a tiszta, a tüskéktől megszabadított lélek tud igazán szeretni!
Kedves jegyespárok, igyekezzetek felesleges terheiteket lerakni mielőtt az oltárhoz léptek, hogy semmi se zavarjon a boldogság felé vezető utatokon! Omnia vincit amor!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120422

Nyisztor Zoltán: A család méltósága és jogai

Két világháború pusztításának s a nyomában járó gazdasági és erkölcsi válságnak kellett jönnie, hogy az emberiség végre felébredjen a liberális államrendszer és világnézet mákonyából s felfedezze a termelés mellett az embert, az állam mellett pedig a család jelentőségét, méltóságát és szerepét. A kapitalizmus könyörtelen módszerei és szívtelen eszközei csak a gazdasági életet taszították válságba, a liberalizmussal jelentkező és megvalósult istentelen és anyagelvű életszemlélet azonban a népek erkölcsi erejét és biológiai alapjait kezdte ki. Ez a rendszer csak az egyéniségre épített, a polgári jogokat és kötelességeket csak aszerint mérte s nemcsak hogy nem volt tekintettel a családokra, hanem közterheivel egyenesen azokat sújtotta a legerősebben. így állott elő azután az a helyzet, hogy a családalapítás az emberek számára átlag csak terhet és semmi előnyt nem jelentett s ezért hatalmasodhatott el az agglegények s önállósult kenyérkereső nők mellett a terméketlen házasságok száma, vagy pedig az egyke.
Gondolkodók és tudósok a nemzetekre várakozó veszélyt már régóta jelezték, de eleinte süket fülekre találtak. A liberalizmus megdőlésének, egy újabb világháborúnak s abban nagy múltú népek tragikus és váratlan összeomlásának kellett jönnie, míg végre a nemzetek vezetői és a közvélemény is a veszélyre felfigyeltek. Azóta nagy mozgalmak indultak el a népszaporodás emelésére, üdvös törvények láttak napvilágot a családok terheinek a megkönnyítésére és általában a családalapításra, sokfelé még kegyetlen és erőszakos eszközökhöz is nyúltak a vér és faj tisztaságának megóvására, de sajnos a mozgalmakat és intézkedéseket csak nemzetvédelmi vagy fajbiológiai szempontok vezetik, és a legfontosabbat, az erkölcsi alapvetést nélkülözik. Tömeghangulatok feltámasztásával időlegesen segítettek ugyan a helyzeten, de félő, hogy az erkölcsi alapok hiánya s az új színekben terjeszkedő anyagelvűség a tömegmozgalmak mámorának elmúltával a népeket visszataszítja a régi vágányokra. A család kérdését gyökerében és teljes egészében csak a természettörvény és a kinyilatkoztatott isteni törvény oldaláról lehet megfogni s minden más kísérlet csak homokra épít.
A család a Teremtő elgondolásában.
Hogy mi a család és milyen szerep vár reá, azt teljes bizonysággal csak a Teremtő elgondolásából olvashatjuk ki. Bár önmagában véve az emberi természet hajlamaiból is nagyjában meg volna állapítható ez a természettörvény, aminek jele az, hogy még a primitív, vad vagy pogány népek is felismerik, pontos meghatározásánál zavarban nem vagyunk, mert Isten maga kinyilatkoztatásában akaratát tudtul adta s aziránt a legkisebb kétséget sem hagyta.
Az ember teremtésének lényege az, hogy Isten férfiút és nőt teremtett, azokat egymás megsegítésére, közös életre utalta s e testi és lelki közösség céljának a szaporodást jelölte ki. ,,Sokasodjatok és szaporodjatok és töltsétek be a földet“ — ez a teremtés nyitánya és egyúttal örök parancsa.
Ebből a teremtői elgondolásból négy dolog következik:
1. A férfi és a nő egyenjogú és egymás számára teremtett teremtményei az Istennek. Rendeltetésükben, hajlamaikban s így több tekintetben természetükben is különbözők, mert egymás kiegészítésére várnak, de nem egyenlőtlenek, akinek egyike csak uralkodásra, másika csak szolgaságra született volna.
2. A férfi és a nő egymást kölcsönösen kiegészítik, úgyannyira, hogy e nélkül a természetes kiegészítés nélkül mindegyik fél önmagában véve a teljesértékűséghez a természet rendje szerint el nem jut. Vannak ugyan teljes értékű közös vonásaik is, de vannak hiányaik, amelyek a házasságban várnak és találnak kiegészülést.
3. A házasság a teremtői elgondolás szerint csak monogám, azaz egy férfi és nő közössége lehet. Így volt ez kezdettől fogva, s ha később a pogányság hosszú és súlyos évezredei alatt el is homályosult, így eredeti tisztaságában állította vissza az Újszövetség törvényhozója, Jézus Krisztus. „Kezdetben ez nem így volt“ — így felelt a zsidóknak, akik a mózesi törvény kivételével élni akartak s már ezzel jelezte, hogy az általa meghirdetett házassági felbonthatatlanság nem új valami, hanem az őseredeti állapot, vagyis a teremtői gondolat visszaállítása.
4. A házasságnak ugyan több célja és rendeltetése van, de legfőbb értelme a gyermek. A Teremtő azt akarta, hogy az emberiség elszaporodjék és betöltse a földet. De ennek egyetlen törvényes eszközéül csak a házasságot rendelte és jelölte ki.
A család helye az államban.
A család a társadalom első és legkisebb organizmusa, mely éppen ezért az állam és Egyház életforrása. Ha magát az egész emberiséget egy élő organizmussal hasonlítjuk össze, nemcsak azt kell mondanunk, hogy a család az őssejt, hanem azt is, hogy az egész organizmusnak példaképe és tenyésztelepe.
Kiindulásul meg kell határoznunk a család fogalmát, mely Arisztotelész és Szent Tamás szerint az a természetes társaság, amelynek célja ellátni mindennel, amire az embernek mindennap szüksége van. A napi szükségletek pedig köztudomás szerint az élelemre, a ruhára, a lakásra, a munkára, illetve a munkamegosztásra terjednek ki. Már ez a meghatározás is mutatja, akárcsak az őskinyilatkoztatás isteni parancsa, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet“ — hogy a világ javai közvetlenül a családokat illetik meg és hogy a család az első természetes munkaközösség az emberi társadalomban. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a pozitív törvény, amit t. i. emberek, illetve az egyes emberi szervezetek hoznak, csak alkalmazásai, bővebb kifejtései, gyakorlati szabályozásai lehetnek az alapvető természettörvénynek, de azzal soha ellentétben nem állhatnak. Nem igaz, hegy a családok jogai az állami törvényektől erednek, de ellenkezőleg igaz, hogy a családnak vannak elidegeníthetetlen jogai és olyan belső viszonylatai, amelyekbe az állami törvény önmagától bele nem avatkozhat! A beavatkozás létjogosultsága csak akkor van meg, ha a családok életében zavarok s már az államot is veszélyeztető rendetlenségek állnak elő.
A család előbb volt, mint az állam, sőt tulajdonképpen az állam a családok érdekeinek a szolgálatára és megvédésre lett. Az ember nem mint egyén lesz tagja az államnak, hanem mint a család tagja. Az állam éppen ezért elsősorban a családokkal áll szemben, azoknak földi jólétét van hivatva munkálni és előmozdítani és csak a családokon keresztül az egyéneket. Ezért mondja a keresztény bölcselet és erkölcstan kezdettől fogva, hogy a család tökéletes társaság, vagyis olyan közösség, amelynek sajátos célja van, amiket saját eszközeivel meg is tud valósítani. Más kérdés aztán, hogy rangban melyik áll elől, illetve felül. Ez már kétségtelenül az állam, mert egyrészt nagyobb és többet felölelő tökéletes társaság, másrészt pedig a család sajátos céljainak megvalósítása érdekében is rászorul nemcsak védelmére, hanem támogatására is az államnak.
Ebből a meghatározásból a következő következtetések adódnak:
1. Minden embernek megvan a családalapításhoz a maga elidegeníthetetlen és az állam által soha el nem kobozható természetjoga. Ezt a jogot évezredeken át mindenki tisztelte és csak az utolsó évtizedekben támadtak irányzatok, amelyek korlátozni akarták. Az ebbéli elgondolások alapja az volt, hogy bizonyos örökletes, vagy gyógyíthatatlan betegséggel terhelt emberek átlag csak beteg utódokat hozhatnak létre, s ezért az emberi faj egészsége érdekében indítványozták az ilyenek kizárását a házasságból vagy egyenesen azok terméketlenítését.
A kiindulás, vagyis a faj megmentésének, a vér tisztaságának a megőrzése helyes volt, de gyakorlati megoldásában messze túllőtt a célon. Mert addig, ameddig akár házassági tanáccsal és előkészítéssel, akár a fertőzéssel fenyegető betegek kötelező gyógyításával jár el, helyes úton marad, de amikor végleges házassági tilalmat, vagy éppen erőszakos terméketlenítést rendel el, már összeütközésbe kerül a természettörvénnyel és az ember személyiségéből folyó elidegeníthetetlen jogaival. Azért az Egyház mind újabb és mind több hivatalos megnyilatkozásban és pápai enciklikákban helyeselte a természetjogokkal nem ellenkező eugenetikai törekvéseket, de ítélte el a leghatározottabban és visszavonhatatlanul az erőszakos terméketlenítést. Eltekintve attól, hogy az átöröklés törvényeit a tudomány még ma sem ismeri s eredményeit lemérni nem tudja, a természettörvény és az emberek személyes jogai fölötte állanak a faj és vér érdekeinek.
2. A gyermek legalábbis addig, míg szabad akarata használatának teljes kifejlődéséhez jut, a családé, vagyis a szülőké. A gyermekről a szó szoros értelmében kell állítani, hogy a szülők tulajdona. Ez azért van így, mert a gyermek tulajdonképpen a szülők személyének a kitágítója, aki mintegy kiszélesíti és kibővíti a szülők személyét s módot ad nekik arra, hogy életük és lelkületük megsokszorozódjék. Ezért a gyermekek a társadalom és az állam tagjai csak a családi közösségen keresztül lesznek, s míg szabad akaratuk használatát el nem érik, minden kétséget kizárólag a szülők gondnoksága alatt állanak.
Hamis tehát minden irány, és a természettörvény lábbal tiprása, amelyik a gyermeket az állam kizárólagos tulajdonának tekinti, vagy pláne elvileg és rendszerileg ki akarja szakítani a családi közösségből. Az államnak érdeke, sőt kötelességbe is lehet a gyermekek helyes nevelésébe befolyni, sőt azok állampolgári nevelését irányítani, de kizárólagos jogot sem a gyermekhez, sem a gyermek neveltetéséhez magának nem vindikálhat. Az a bizonyos szülői hatalom, amivel a természetjog a szülőket felruházta, nemcsak azt jelenti, hogy a szülők a családi tűzhely falai között parancsolhatnak a gyermeknek, irányíthatják és fegyelmezhetik a családi közösség érdekében, hanem azt is, hogy a gyermekneveltetés joga, akárcsak a tulajdonjog a gyermek felett, elsősorban a szülőket illeti meg.
A gyáripar, a nagyvárosok és a munkaviszonyok ferde fejlődése azt hozta magával, hogy a szegényebb néposztályok tagjai valósággal csak a pihenés óráiban és a vasár és ünnepnapokon találkozhatnak gyermekeikkel. Bármilyen üdvösök is legyenek azok a szociális intézmények, mint például a napközi otthonok, amelyek az így magukra maradt gyermekek ellátásáról és neveléséről gondoskodni akarnak, csak kényszermegoldások, amelyekbe a szociális érzék és haladás nem nyugodhat bele. A családi bér követelése is innen ered, hogy az anyát lehetőleg teljesen visszaadhassa a családnak, s a munkaidő szabályozása, hogy az apát is legalább a nap néhány órájára visszavezesse a családba. S ugyancsak ebből a szempontból bármily helyes legyen is a modern állam törekvése, hogy a gyermeket, illetve az ifjúságot az eddiginél erősebben a kezében tartsa s a nemzeti és közösségi célokra minél tökéletesebben kinevelje, ez a törekvés odáig sohasem mehet, hogy a családi nevelés lehetőségét teljesen elvegye. Itt nagy különbséget kell tenni a kényszer és a lehetőség nyújtása között. Kényszeríteni csak arra szabad az ifjúságot, illetve a szülőket, amit az állam célja vagy érdeke okvetlenül megkövetel. Minden más, ami csak a hasznosság körébe tartozik, maradjon továbbra is a szülők szabad választási joga. Mert más a helyesen felfogott irányítás, s megint más a kényszer és erőszak!
A család joga az anyagi boldoguláshoz.
Mivel a család előbb volt, mint az állam, s az állam a család érdekeinek védelmére alakult s mivel továbbá a társadalom mai helyzetében a család alapvető célját sem érheti el az állam támogatása nélkül, ezért, mint az állam egyik részének és alapsejtjének, joga is van hozzá. Mint a család meghatározásánál már mondottuk, annak célja éppen az, hogy ellássa az embert mindennel, amire a mindennapi életben szüksége lehet. A család igenis igényt emelhet a világ javaival szemben arra, hogy megfelelő élelemhez, ruhához, lakáshoz, a gyermekek neveltetéséhez hozzájusson. Mivel azonban ma a legtöbb ember már csak munkával keresheti meg ezeket a szükséges dolgokat, ezért áll ma a szociális követelések homlokterében a családi bér követelménye. A szociális fejlődésnek tehát legelső és legszükségesebb parancsa, hogy olyan munka−, illetve bérviszonyokat teremtsen, hogy a családapa keresetéből nemcsak önmagát, hanem egész családját el tudja tartani s annak mindenféle szükségletéről gondoskodni. E gondoskodás kereteibe azonban ma már nemcsak a bér kérdése tartozik bele, hanem a lakásviszonyok rendezésétől, a munkahelyek egészségügyi szabályozásától kezdve az öregségi és rokkantsági biztosításig minden. A családi bér fogalmát csak általános követelménynek adjuk meg, de hogy gyakorlatilag minek a rendezését ölelje fel, az a gazdasági és szociális viszonyoktól is függ. Ami régen nem látszott szükségesnek, sőt aminek talán a gondolata sem merült fel, az ma parancsoló szükségesség lehet. Az emberi törvényhozásnak éppen az a célja és hivatása, hogy a természettörvényeket és az isteni törvényeket közelebbről és gyakorlatilag meghatározza, és a korok folyton változó viszonyaihoz és követelményeihez alkalmazza. Ezért is van az, hogy ötven évvel ezelőtt a Rerum Novarumban XIII. Leó pápa még csak az igazságos bérről és a munkások jogairól beszélt, a Quadragesimo Anno-ban XI. Pius már a családi bérről, XII. Pius pápa pedig legutolsó megnyilatkozásaiban már a vállalati haszonban való részesedését a munkásoknak méltányosnak jelentette ki.
A meggondolások kiinduló és eldöntő alapja ez: az állam sorsa a családokon fordul meg. Már Cicero meghatározása szerint a család seminarium Rei publicae, vagyis az állam tenyésztelepe. Az államnak tehát minden törekvésével azon kell lennie, hogy a családi tűzhelyeket fenntartsa és minden eszközzel megerősítse. A közjó, ami az állam rendeltetése, csak a családokon keresztül valósítható meg és az állam, mint a családokon felépülő élő szervezet, azokon áll, vagy bukik.
A családvédelmi újabb intézkedéseket tehát nemcsak helyeselni lehet, hanem fokozni kell. A házassági kölcsön, a családi házak építését támogató akció, a családi pótlék rendszere üdvös kezdeményezések, de ki kell terjeszteni az adózás és gyermekneveltetés megkönnyítésére is. S nem szabad feledni, hogy a végcél nem egy-egy részleges szociális segítség, hanem a családok olyan szociális védelme és megerősítése, hogy minél előbb a saját lábukon tudjanak állni és saját szükségleteikről maguk gondoskodni. Minden szociális és erkölcsi reformnak tehát a családnál kell kezdődnie, mert az az emberi társadalom ősformája, példaképe és tenyésztelepe.
A család erkölcsi védelme.
Könnyű belátni, hogy a család előiskolája a társadalmi életnek. Itt tanul meg a gyermek fegyelmet, önmegtagadást, tekintélytiszteletet, engedelmességet, jogok tiszteletét és kötelességek teljesítését. Itt szokik rá a munkára, a közösségi életre, a kölcsönös szolgálatra és az igazságos részesedésre. Itt érzi meg először az összetartozandóság érzetét, itt kapja meg a szeretet első sugarait, a jóindulat kedvezéseit s az örömszerzés boldogító tudatát. Itt tanulja meg a rendszeretetet, a szenvedélyek megfékezését, a rosszhajlamok kiirtását, a becsület, egyenesség és tisztesség útját.
Ezt a nagy és a gyermek életében mindenre kiterjedő fegyelmezést, emberré formálást a családon kívül senki és semmi más úgy el nem végezheti. A társadalom tagjai és az állam polgárai mindig olyanok lesznek, amilyenek a családi nevelésből kikerültek. Önállósága elérése után a legtöbb ember keveset, vagy alig változik. Ha a családokon keresztül megromlott vagy hasznavehetetlen polgárokat kap az állam, a büntető törvénykönyv paragrafusain keresztül már nem fogja tudni azokat megváltoztatni.
Ezért hiábavaló vagy legalábbis félmunka volna az, ha az állam csak anyagi védelmet és támogatást adna a családoknak, de az erkölcsi védelmet megtagadná vagy akár elmulasztaná. Az erkölcsi védelem éppoly fontos, sőt a legtöbbször még előbbre valóbb az anyaginál. Példa erre jó néhány nép és ország sorvadása, vagy pusztulása, mely anyagilag ugyancsak gazdag és tehetős volt, de erkölcsi züllésén összeomlott.
Ehhez az erkölcsi védelemhez elsősorban hozzátartozik a házasság felbonthatatlanságának és a fogamzó életnek a megvédése. A családi élet ugyanis akkor rendül meg, ha a törvények megengedik a házastársak könnyű és könnyelmű elválását és a születésszabályozást. A felbomlott családi tűzhelyek és az egykés, vagy gyermektelen házasságok szokták a népek pusztulásának az útját jelezni.
De ennek az erkölcsi védelemnek természetszerűleg ki kell terjeszkednie mindarra, ami akár a szülők, akár a gyermekek erkölcseit veszélyeztetné. Tiltania kell tehát az erkölcstelen tanok nyílt hirdetését, a pornográfiát, a nyilvános erkölcstelenséget és a titkos kerítést egyaránt. Gátat kell vetnie akár az alkoholizmus, akár a játékszenvedély elhatalmasodásának, s megrendszabályozni a nyilvános szórakozóhelyek erkölcsi színvonalát.
De elsősorban és legfőként a kölcsönös bizalom és tisztelet alapján elő kell segítenie az Egyház működését, mely a maga isteni parancsaival és kegyelmi eszközeivel egyedül képes a lelkiismereti felelősségérzetet, erkölcsi ellenállást és erőt kifejleszteni. Az állam nem hivatott erkölcstant írni vagy adni, s minden ilyen irányú kísérlet a történelem folyamán csődöt is mondott, de annál inkább köteles az egyedül lehetséges és szükséges keresztény erkölcsrendszert elfogadni és törvényeit annak a szellemében megvalósítani. A keresztény állameszme nemcsak hivatás, hanem kötelesség is; az államnak nemcsak nemzetinek, hanem elgondolásában és felépítésében kereszténynek is kell lenni. 
(amdg.betiltva.com)

20120405

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Bennem cseng egy fiatalember szava, aki többedik élettársi viszonyát élte: "Én nem bírom a kötöttséget!" A fiatalember még egyetemista korában beleszeretett egyik évfolyamtársába, nagy és szenvedélyes szerelem alakult ki közöttük. Amikor aztán megszerezték diplomájukat, a fiú nem volt képes kimondani a végleges IGENt, ami a végleges elköteleződést jelentette volna. Az egymásnak elköteleződött, komoly gondolkodású fiatalok tervezik közös életüket, azon vannak, hogy megteremtsék leendő családjuk életének feltételeit. Minthogy ez esetben az elköteleződés elmaradt, a tervezgetés is megrekedt egy kezdetleges szinten, sőt a kapcsolatban megjelent egy lappangó feszültség. A lány készen állt az IGENre, a fiú pedig igyekezett elkerülni ezt a témát, "szabad" akart maradni, úgy gondolta: úgysem bírná a kötöttséget. És hogy ezt saját magának is bebizonyítsa, keresett � és talált � alkalmi kapcsolatokat, a régi szerelmet pedig kezdte "naiv, diákszerelemnek" minősíteni.
Egyik élettársi kapcsolatból a másikba, szállt ágról-ágra, mint a madár. Nem az "igazit" kereste, akinek mindenestül odaadhatná magát, csak kellemes, de kötelezettség és erőfeszítés nélküli időtöltést akart. Csak semmi kötöttség! Olyan partnereket keresett, akik hasonlóan gondolkoztak, akikkel már kapcsolatuk kezdetén megállapodhattak, hogy lévén "szabad és független emberek," addig maradnak együtt, amíg jól érzik magukat egymás társaságában. Minthogy mindegyikük csak kapni akart, és nem adni, könnyen kellemetlenné váltak a kapcsolatok.
Mit tapasztaltok: milyen hatással van a későbbi házasságkötésre a diákkori szerelem? Hogyan segíthetik elő a szülők, hogy gyermekeik a házasság mellett döntsenek, hogy tudatosan elköteleződjenek?
A fiút, aki élvonalbeli sportoló is volt, egyszer váratlanul súlyos sportbaleset érte. Műtét, hosszabb kórházi ápolás, és hetekig tartó otthoni lábadozás következett. "Élettársai" feléje se néztek, egyedül volt és � noha egészségi állapota napról napra javult �, nem "érezte magát jól". Hiába próbálta elképzelni, hogy hogyan folytatja, ha majd felépül, nem tudott lelkesedni semmiért. Egy-két hétig vagy hónapig tartó "boldogság" � aztán menetrendszerűen jön a kínos és kellemetlen szakítás, és kezdődhet minden előröl. Egyszer csak váratlanul felhívta telefonon régi, egyetemista korukból való szerelme, akivel nemrég egy szakmai tanácskozáson futott össze. A lány érdeklődött hogyléte iránt, tájékoztatta a legutóbbi szakmai tanácskozásuk óta történtekről, hiszen ezekről balesete miatt a fiú nem értesülhetett. A fiatalember megköszönte a figyelmességet, és úgy gondolta, ezzel le is zárta az ügyet. Mégis, egyre többször jutott eszébe ez a telefonbeszélgetés. Ez a lány nem kért és nem akart tőle semmit. Nem találkozni akart vele, hogy aztán megpróbálja behálózni, nem ajánlott fel segítséget � azt egyébként sem fogadná el �, mert a segítségnek legtöbbször előbb-utóbb megkérik az árát. Csak valami jót tett, örömet akart neki szerezni, anélkül hogy ebből neki magának bármilyen haszna, vagy előnye származott volna. Miért tette ezt? Szinte ki sem merte mondani: talán még most is szereti? Még most is annak a javát akarja, aki nem mert mellette elköteleződni?
Azon vette észre magát, hogy érzelmei egyre hevesebbek, hogy ellenállhatatlanul vágyódik a lány társasága után. De meglepő módon nem a "naiv, diákszerelem" éledt fel benne, hanem valami új, eddig soha nem érzett érzelem kerítette hatalmába. Társra vágyott, akivel mindenét megoszthatja, akiért képes áldozatot hozni, és aki azzal, hogy elfogadja őt, örömet akar neki szerezni. És bármilyen hihetetlen, a kötöttségre is vágyódott, a kölcsönös elköteleződés biztonságára.
Idézzetek fel a saját, vagy ismerőseitek életéből olyan eseményeket, amikor a súlyosnak látszó baj teremtette meg az előrelépés lehetőségét! Hogyan lehet az önzetlen szeretetet úgy viszonozni, hogy az ajándékozó ne érezze magát megfizetve!
Mikor eljöttek hozzám, hogy megbeszéljük házasságkötésüket, a fiú nevetve mondta: "Én nem bírom a kötetlenséget, csak azt nem értem, hogy erre miért csak most jöttem rá!" Elköteleződés nélkül semminek nincs igazán értelme!
Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Ugye ha valakit őszintén szerettek, és azt mondjátok neki, hogy "szeretlek", azonnal késztetést éreztek, hogy hozzá tegyétek: "örökre". Lehet, hogy amint kimondjátok a kicsit misztikus távolba mutató "örökre" szót, rögtön hatalmába kerít a kétség, hogy megmaradhat-e hosszú évekig a szerelem? A vágy ott ég az ember szívében az örök szeretetre, hogy szerelem lángja sohase aludjon ki. Nem lehetnek maradéktalanul boldogok azok, akik úgy gondolják, hogy most szeretnek valakit, holnap majd mást, ahogy éppen sikerül. A boldogság a hűséges szeretethez van kötve, a szerelmi hűség nem a keresztények anakronisztikus rögeszméje, hanem a szeretet lényegi része, annak nélkülözhetetlen ismertetőjegye.
Hogyan látjátok: Béklyókat rak az emberre, vagy felszabadít a hűség?
Az örök, a végtelen nem emberi léptékű fogalmak. Az a vágyunk, hogy végérvényesen szeressenek bennünket és mi is örökre szeressünk, saját erőnkből nem teljesíthető. Aki teremtésünkkel szívünkbe oltotta a vágyat, megadja a lehetőséget, az erőt is a vágyak valóra váltásához. "Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé." (2 Kor 12,9). Isten szeretetét felülmúlni nem tudjuk, ő végérvényesen és örökre szeret. Sokszor nehéz felismernünk életünk egy-egy fordulatában Isten segítségét, amikor lehetőséget kapunk arra, hogy talpra álljunk, hogy kitörjünk saját magunk alkotta börtönünkből. Bízzunk Benne, és irgalmas szeretetében, és bátran lépjünk az Általa mutatott útra.
Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten szeretete örök és végérvényes?
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120304

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Mondd, hogy van az, hogy te, aki már normál gimnáziumi érettségit se tehettél, mert az apád egyetemi tanár volt, ismert és elismert tudora lettél a francia irodalomnak, és iskolaigazgatóként mentél nyugdíjba? - kérdezte osztálytársát sokadik érettségi találkozójukon az egyik volt diák. Mindent a feleségemnek köszönhetek! - válaszolta a kérdezett. A többiek csodálkozva néztek rá, hiszen tudták, hogy a feleség is csak technikumot, kertészeti technikumot végzett, és találkozásuk úgy történt, hogy az állástalan, huszonkét éves fiatalember virágkihordást vállalt és véletlenül abból az üzletből kellett a virágot elvinnie, amelyikben leendő felesége dísznövény-szaktanácsadó volt. Ez a fiatalember akkor eléggé kétségbeesett helyzetben volt. Harmadik próbálkozásra ugyan felvették az egyetemre, de hamar kiderült, hogy közgazdasági technikumi érettségije nem volt biztos alap az egyetemi tanulmányokhoz. A sikertelenség letörte, elment a kedve a tanulástól, a hiábavaló erőfeszítéstől, mindent kilátástalannak talált. Abbahagyta az egyetemet, özvegy édesanyját alkalmi munkákkal segítette ugyan, de életét értelmetlennek, céltalannak érezte. Meg volt győződve arról, hogy reménytelen helyzetben van. Pedig "az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart" (GS 24), és Isten "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére". (1 Tim, 2,4) A látszólagos véletlenek is a bennünket feltétel nélkül szerető Isten ajándékai, csak tudnunk kell azokat észrevenni és élni velük.
Idézzetek fel a saját, vagy ismerőseitek életéből olyan reménytelennek látszó helyzeteket, amelyekből nem láttátok a kiutat! Hogyan sikerült a helyzetet megoldani?
Néhány virágkihordás után megtörtént az első hazakísérés, nagy séták következtek, együtt mentek moziba, a vonzalomból hamar szerelem lett, és szóba jött a házasság is. Összeházasodni? De hát mire? Egy félbemaradt egyetemi hallgató és egy szegény dísznövény-szaktanácsadó, lakás nélkül, bizonytalan jövővel mihez kezdhetne? A lány azonban szilárdan hitte, hogy Isten egymásnak teremtette őket, a fiút pedig kirántotta depressziójából a szerelem, úgy érezte, hogy ezért a lányért mindenre képes.
Akkoriban hiány volt - különösen vidéken - tanítókból, ezért a tanítói állásokat úgy hirdették meg, hogy érettségizettek oklevél nélkül is vállalhattak tanítói munkát, ha közben két év alatt elvégzik levelező szakon a főiskolát. A megoldás tehát adva volt. Összeházasodnak, és elmennek vidékre tanítónak. A két tősgyökeres pesti fiatal vállalta egymásért a falusi életet, vállalták, hogy mindketten tanulnak és tanítanak egyszerre, hogy nem álmaikat dédelgetik, hanem élnek az alkalommal, vállalják a harcot egymásért, együtt. Meg kellett küzdeniük szüleik ellenállásával is, mindkét oldalon aggódtak, hogy a felmerülő - előre láthatóan nem is csekély - nehézségek súlya alatt a fiatalok össze fognak roppanni. Ők azonban kitartottak elhatározásuk mellett, tudták, hogy "az Úr szemei az igazakon nyugszanak, és fülei hallgatnak könyörgéseikre" (1Pét 3, 12). Ezt a lehetőséget ajándékba kapták és tele voltak bizakodással, reménnyel és hálával. Hálásak voltak, mert már a tervezés, a készülődés is életük boldog időszaka volt, és szilárdan hitték, hogy házasságuk az égben köttetett.
Mi segíthet a látszólag erőnket meghaladó feladatok következetes vállalásában?
A nehézségek sem várattak sokáig magukra. Szolgálati lakást kaptak, egy takaros falusi házat, de senki nem gondoskodott a háztartás felszereléséről. Szerencsére a kollégák, meg az iskolás gyerekek szülei segítettek, hamar egyenesbe jöttek. Megbetegedett a felső tagozatos orosztanár, és a férj, akinek jó tanára volt a technikumban, vállalta a helyettesítést, ez egy kis többletjövedelmet hozott. Közben együtt elkezdték a levelező tagozaton a tanulást, nehézség azonban itt is adódott. Az ifjú férjnek eddig sikerült felmentést kapnia az akkor még kötelező katonai szolgálat alól, most azonban behívták 6 hónapos kiképzésre. Ha ezt a hat hónapot, amely ősztől tavaszig tartott, kihagyja a főiskolán, egy egész évet elveszít, kicsúszik a határidőből, nem véglegesítik tanítói állását, és minden összeomolhat. Felesége azonban megtalálta a megoldást: amit levelezőként írásban lehetett beadni, azt két példányban adta be, és kisírta, hogy a szóbeli vizsgák férje "eltávozásának" idején legyenek. Így aztán mindketten kitűnő eredménnyel megfelelő időben befejezték a főiskolát, okleveles tanítók lettek. Közben megérkeztek a gyerekek, dolgos, boldog családdá fejlődtek. Abból is valami jó származott, hogy a férj "bedolgozott" a felső tagozatba. Igazgatója javasolta, iratkozzék be - ugyancsak levelezőn - az orosz szakra, legyen orosztanár is. A depressziós tehetetlenkedésnek most már nyoma sem volt, felesége is bíztatta, beiratkozott az orosz-francia szakra, és ezt olyan sikerrel végezte el, hogy meg sem állt az egyetemi francia diplomáig. - Ha nem találkozom a feleségemmel, akkor ma is csak virágkihordó lennék, vagy talán még az se. Mindent neki köszönhetek, őt pedig Annak, Aki egymásnak teremtett minket, - vallotta a most már nyugdíjas iskolaigazgató, a sokunokás, boldog nagyapa.
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismerősi körből olyan házasságokat, amelyekben eleinte nem a szülők álmai szerint alakultak a dolgok, mégis harmonikus kapcsolat alakult ki a generációk között! Milyen segítséget nyújthatnak a család helyzetének megszilárdulásában a többi családok, a közösség?
Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! "Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott." (2 Pt 1,3) Amikor nehézségek, gondok súlya alatt görnyedünk, bizony nehéz felfedezni az igazgyöngyöt, amelyért az ember mindenét eladja (vö. Mt 13, 45-46). Pedig a szenvedés, sőt, a kudarc is ajándék, lehetőség, rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele. Ha elkeseredünk és feladjuk, ha a körülményeket, másokat, a balsorsot okoljuk, ahelyett, hogy keresnénk a megoldást, a magunk helyzetét nehezítjük meg. "Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk." (2 Tessz 2,16) Fedezzük fel minden helyzetben a jót, a bajból kivezetőt, fordítsuk a magunk és szeretteink javára azt, ami rossznak, céljaink elérését hátráltatónak látszik!
Két egymásnak elköteleződött ember együtt csodákra képes. Bátran építenek Isten állandó és végleges szeretetére, biztonságot jelentő oltalmára, és hálás szívvel mondják: "Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!" (Zsolt 106,1)
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20120202

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Könnyű neked, mert te hiszel az isteni Gondviselésben, tudsz reménykedve és bizalommal Istenhez segítségért fordulni, még ebben a mostani kilátástalan helyzetünkben is, - mondta egy elkeseredett férj feleségének, amikor fel kellett számolniuk lakásukat, és egy kisebbe, egyszerűbbe költözniük. A feleség gyerekkora óta hívő, vallását gyakorló volt, a férj ugyan meg volt keresztelve, de sem hitoktatásban, sem vallásos nevelésben nem részesült, vallási kérdésekben közömbös volt, humanistának tartotta magát. Nyugdíjba kerültek, gyerekeik már kirepültek a szülői házból, a nagy és drágán fenntartható lakást szerényebbre, olcsóbb helyen lévőre kellett cserélniük. De míg a feleség mindezt derűvel, a jövőbe vetett bizalommal fogadta, a férj csak panaszosan sorolta veszteségeit, kesergett reménytelen helyzetük miatt, hogy megindultak egy lejtőn lefelé, és senkitől-semmitől nem várhatják, hogy lecsúszásukat megállítsák.
A férj mindig büszke volt arra, hogy mindent megold a maga erejéből. Bátran épített az emberi tudás, a fejlett tudomány és technika vívmányaira és a saját erejére, döntéseinek megalapozottságára. Felesége természetesnek találta, hogy minden ügyében Istenhez forduljon. Az események és a dolgok, az élet minden kicsi és nagy mozzanata mögött felfedezte a Mindenhatót, aki minden embert szeretetből és szeretetre teremt, és elhalmoz ajándékaival. Életünk Isten ajándéka, ajándék házastársunk is, ajándékok gyerekeink; ajándékba kapjuk képességeinket, tehetségünket, amelyek nélkül nem tudnánk megteremteni életünk feltételeit. Még a megpróbáltatásokat is ajándékba kapjuk, de elegendő erőt, ügyességet és időt kapunk ahhoz is, hogy úrrá legyünk rajtuk. "Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak." (Mk 20, 17-18)
Házasságuk évei alatt a férj sokszor megcsodálta felesége szilárd bizalmát Istenben. Csodálta, de nem értette, főképpen pedig nem osztotta. Azt mondogatta, hogy "te nyugodtan bízhatsz Istenben, mert itt vagyok neked én, aki meg tudja oldani a problémákat, aki melletted áll minden bajodban-gondodban, örömödben-bánatodban." Megmosolyogta felesége válaszát: "Azt is Istennek köszönöm, hogy te vagy és ilyen vagy, hogy te az enyém vagy és én a tied lehetek. Nagyszerű dolog, hogy mi ketten egymásra mindig, minden helyzetben számíthatunk!"
Idézzetek fel olyan házasságokat, amelyekben a házas felek világnézeti különbözősége ellenére kialakult egységük!
Most azonban új helyzet állt elő: a férj nem tudott olyan megoldást találni, ami kedvére való lett volna. Világos volt, hogy eddigi életmódjukon változtatniuk kell. Azt a lakást, amit - a férj szerint a saját erejükből - hosszú éveken át széppé, kényelmessé alakítottak, ahonnan mindent - munkát és szórakozást - könnyen elértek, ahol jól érezték magukat, fel kellett számolniuk. Az évek során felhalmozott sok holmit ki kellett selejtezni, kedves és értékes bútoraik egy részéről le kellett mondaniuk, mert az új lakásban nem fért volna el minden. Elhagyva a megszokott környéket messzebbre kerültek a megszokott szolgáltatók is, a zöldséges, a ruhatisztító, a vendéglők és a virágüzlet - mind eltávolodtak tőlük, bizony lehet, hogy gyengébbekre, olcsóbbakra kell átállniuk. Ez volt az a "lejtő", amelyen a férj a megállás lehetőségét sem látta, nemhogy a visszakapaszkodásra gondolhatott volna.
Soroljatok fel olyan eseteket saját életetekből, szüleitek, rokonaitok, barátaitok életéből, amikor megtapasztalható volt a Gondviselés! Hogyan sodródik krízishelyzetbe a kishitű?
Amíg a férj kedvetlenül és szomorúan intézte a szükséges hivatalos ügyeket, készülődött a lakás kiürítésére, felesége igyekezett a kissé zavarossá vált lakásban is otthont teremteni, férje számára derűs, nyugodt estéket biztosítani, kedvére való ebédeket főzni. Éreztette, hogy számára a legfontosabb a férje, hogy nincsenek saját szempontjai, csak kettejük közös életére gondol. Derűs és bizakodó volt, bízott abban, hogy ez a változás kedvező eredménnyel fog járni. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28)
Könnyű neked, ... mondogatta a férj, aztán, miután már átköltöztek új lakásukba, egy vasárnapi ebéd után hozzátette: "Mondd, nem tudnád nekem elárulni ennek a könnyedségnek a titkát?" Felesége felnevetett: "Hiszen tudod te jól, rám is szoktad olvasni, hogy hiszek a Gondviselésben, tudom, hogy Isten szeret, sőt azt is tudom, hogy téged is szeret! Türelmesen várja, hogy megköszönd Neki mindazt, amit nekünk ajándékozott, például ezt a lakást; hogy együtt mondjuk: Legyen meg a Te akaratod."
Hogyan segíthetik egymást a házasok Isten jelenlétének felfedezésében? Mi segít elfogadni azt, ami nem egészen a mi akaratunk szerint történt?
Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! A házasság szentségében hárman kötnek szövetséget, Isten is kimondja IGEN-jét a házasulandókra, mintegy "garantálja" jelenlétét a házasságban. A házaspár biztosan számíthat Istenre. Az egymásra kimondott IGEN pedig "garantálja," hogy a házasok mindig és minden körülmények között számíthatnak egymásra, hogy jelen vannak egymás számára örömben, bánatban, munkában és ünnepi alkalmakkor. "Nem vagy enyém, ... Míg magadra gondolni mersz, / Míg sajnálod az életed," írja Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versében. Ma, amikor minden az egyéni érdekérvényesítést dicsőíti, amikor fogyasztói társadalmunk a "használd és dobd el" szemléletet hirdeti, fontos, hogy tudatosítsuk: a teljes, kölcsönös és végleges önátadás tesz minket házasságunkban jelen lévővé. Vegyük észre, hogy házastársunk számunkra jelen van éjjel és nappal, hétköznap és ünnepnapokon, hogy egymásnak ajándékoztuk magunkat.
Sokszor egészen kicsi jel utal csak Isten jelenlétére. Alakítsuk ki magunkban azt a látásmódot, amely segít felfedezni Istent a legjelentéktelenebbnek látszó mozzanatoktól a hatalmas történésekig mindenben! Bízzunk Benne, mert szeretete kikezdhetetlen.
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
....

20120109

Nem kell okosabbnak lenni Istennél

Malomhoz tartja hasonlónak a házasság működését Szabó József ferences szerzetes, aki a család évéhez kapcsolódó konferenciasorozat péntek esti állomásán beszélt a sokak szerint válságban lévő intézményről. Szerinte viszont a legfőbb baj az, hogy általában találós kérdések sokaságaként élik meg ezt az életszövetséget, pedig „csak” időben ki kell tudni mondani, mi az ember baja és kívánsága.
– Isten nem azért teremtett minket a Földre, hogy kiszúrjon velünk, hanem azért, hogy abból a szeretetből, amellyel körülvesz bennünket, részesedhessünk. S egyedül az ember olyan, hogy az Isten képét önmagán hordja. Ha az Isten „nem bír egyedül maradni”, hanem három személyben mutatja ki szeretetét, akkor az ember sem marad egyedül. Szüksége van arra, hogy ezt a szeretetet megélhesse, és ezért keres társat magának, valakit, akivel ezt a csodálatos szeretetet megélheti, hogy aztán majd ennek a viszonzott szeretetnek, amely odaajándékozza magát a másiknak, kézzel fogható eredménye legyen gyermekükben – vélekedik a lelkipásztor.

Amikor a házasságot említjük, azt a csodát látjuk, hogy az Isten nem állt meg az ember megteremtésével. Társat ad az embernek, olyat, akinek kifejezi, átadja önmagát. „Sokan ma azt mondják, válságban van ez az intézmény, de talán nem kellene okosabbnak lenni, mint az Isten. Lehet ma is boldogságban élni. Hála Istennek, nagyon sok ilyen párt ismerek. Sokszor látom, hogy pont azért tudnak boldogok lenni, mert két nagyon fontos dolgot eldöntöttek, és gyakorolják. Az egyik az, hogy a házasság nem egymás miatt van csak. Nem azért léptek házasságra, mert a másik annyira szép. Biztos nagyon fontos, nagyon kell ez is, hogy annyira okos, annyira gazdag. Ezek lényegesek lehetnek, igen, de a házasság annak a titkában van, hogy a másik is az Isten képét hordja, és másképpen hordja, mint én. És ha valaki érdeklődik a másikban meglévő Isten-kép iránt, és engedi, hogy az kifejtse számára, akkor nagyon sokat tett a házasságért. A másik pedig a szüntelenül munkálkodás” – fejtette ki a ferences pap.

Malomházasság

Amikor Söréden táboroztatva kirándulni vitte a fogyatékos gyermekeket, egy malomba is ellátogattak – szerinte a házasság nagyban hasonlít egy malom működéséhez. „Meg lehet nézni azokat a hatalmas malomköveket. Az ember azt gondolná, hogy ezek ilyen nagy, hatalmas bazaltkövek. De kiderül, hogy nem: puha kövek. Ha kemények lennének, nem tudnának összecsiszolódni. S amikor egymásra nehezednek, akkor elkezdik koptatni egymást, és szépen összekopnak. És azért, mert összesimulnak, tudnak lisztet csinálni. De amint a világban semmi sem tiszta, a malomkövek sem. Azokban is vannak zárványok. És ezek a zárványok jóval keményebb anyagok, jól belekarcolnak a másik malomkőbe. Ha nem karcolhatna bele, eltávolodna a másiktól, és megtörténne a baj. Minden lenne ott, csak liszt nem! Éppen ezért a malomkő engedi, hogy belekarcoljon a másik. Vajon engedem-e, hogy a házastársam karcolásait elvigyem, hogy jól működjünk? Persze az is lehet, hogy a molnárnak bele kell nyúlnia a kövekbe, hogy eltávolítsa a zárványokat, és az is lehet, hogy a kövek nem oda kerülnek vissza. De a házasságnak ez a megújulása, megújítása az a kulcs, amivel újra meg újra felfedezik egymásban Isten képét. A másik személyén keresztül Istent tudom igazán szeretni.



Szabó József sokszor kérdezi a házaspároktól, hogy mit ígértek egymásnak. – Természetesen elsőre mondják, hogy hűséget. De a házasságkötésben nincs hűségígéret! Hűség egyetlenegy helyen szerepel: „viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül”. Nem ígéret, „csak” egy jel. Viszont azt megígérik egymásnak, „és hogy őt el nem hagyom, holtomiglan, holtáiglan, semmiféle bajban, Isten engem úgy segéljen!”. Honnan tudhatom, hogy mi a baj? Ha nem mondja el, nem jöhetek rá. Azt szokták felénk mondani, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Hát, ez így van a házasságban is. Ó, majd megoldjuk – ilyen nincsen. Nem oldódik meg! Ki kell tudni mondani, hogy bajom van. A házasság nem találós kérdések sokasága, hanem két embernek a szeretetben való együttműködése. Ha az egyik ezt megszakítja, ne várja el a másiktól, az működjön. A boldogság egyik alapfeltétele, hogy merjem megmondani, hogy mi a bajom. Amikor szerelmesek vagyunk, vagy a házasság az első pár évében jár, mindent elnézünk a másiknak, ami aztán elviselhetetlen keresztté válik. Előjön a „te bezzeg miért nem”, és megszűnik a szeretetteljes kommunikáció. Ki kell mondani, ami fáj, amit a másiktól kérek. Hogy a másik szeretettel tudjon hozzám fordulni, tudjunk egymásnak segíteni.

100 éves tata a levegőn


A ferences atya konferenciabeszédében megemlítette: – El szoktam mondani azt a történetet, miszerint egy amerikai városban azt ünneplik, hogy a papa meg a mama százéves. A hetvennégy éves nagyfiú összeszedi minden bátorságát, és megkérdezi az apjától: „– Te tata, hogy sikerül neked az, hogy ilyen jó erőben vagy? – Hát, édes fiam, nagyon hosszú sora van annak. Amikor megismertem anyádat, megegyeztünk, hogy ha valamelyikünknek nincs igaza, az kimegy, és sétál egy kicsit a friss levegőn. Az utóbbi 75 évből legalább 55-öt friss levegőn töltöttem.” Valószínűleg nem ez lesz a kulcsa a megegyezésnek, de a szeretet megvan, és akkor van lehetőség is.

Szerinte amikor meg akarunk újulni, mindig visszalépünk oda, ahonnan indultunk. Ezt ember kedvéért nagyon nehéz, de Isten segítségével újra meg újra meg kell tanulni egy nagyon fontosat: nem egymás, hanem Isten szeretetét kell megtapasztalnunk. „Merem-e rábízni magamat és a házastársamat arra, aki eljött értünk? Nagyon sokan el tudnak keseredni, ha most körülnéznek a világban. De mi, hívők úgy tartjuk, hogy Isten felé halad a világ. Amióta Krisztus megszületett, a történelemnek van kezdete és van iránya. Nem más: amerre Isten vezet. Akármilyen rossznak is tartják a házasságot, az egy lehetőség a boldogságra” – zárta szavait a család évének elsőpénteki missziós konferenciabeszédében a városmajori templomban Szabó József ferences atya.
(mno.hu)