20051224

HÍVOM A CSALÁDOKAT ÉS KÜLDÖM Karácsonyi üzenet 2005


Bíró László családreferens püspök karácsonyi levelében hirdeti meg új levélsorozatát. 2006-ban is minden hónapban szól családokhoz és házaspárokhoz, a családokat szerető szerzetes- és paptestestvérekhez, és mindenkihez, akik a család és az élet mellett állnak.
A családreferens püspök programja 2006-ra a családoknak, a plébániai és lelkiségi mozgalmak családcsoportjainak
Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!
Örülök, hogy már harmadszor hirdethetem meg a Hívom a családokat éves programját. Öröm látnom, hogy egyre több ifjúsági, házas- és családcsoport csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez, és megbeszélik - sokszor papjuk vezetésével - a havonkénti leveleket, új meg új impulzust adva egymásnak, erősítve az egységet családon belül és a különböző csoportok között. Örülök annak is, hogy közösen lehetünk a Lélek munkatársai egymás hitén épülve, erősítve a családok és az Egyház egységét.
Az eddigiek során - a hónapok hangulatát idézve - szóltunk általánosságban a családokhoz, a tavalyi évben a szülőket az őket követő generációval együtt szólítottuk meg. Az idei évben arra szeretnénk a figyelmet irányítani, hogy a család nem csupán meghívott, hanem küldött is. Továbbra is Hívom a családokat belső elmélyedésre, a generációk közös felelősségvállalására. Új jelleget ad idei leveleimnek, hogy kis hangsúlyeltolódással - az alaphangot megőrizve – nem csak hívom, hanem küldöm is a családokat a rokonsághoz, a barátokhoz, a szomszédokhoz, a munkatársakhoz, a velünk nem egyformán gondolkodókhoz, és mindenkihez, azokhoz, akik között él. Szeretném meghívni és küldeni a családokat, mert nem csak magunkért, hanem másokért is felelősek vagyunk.
II. János Pál pápa kedves gondolata volt, hogy a család az első evangelizációs csapat, egyszerre tárgya és alanya az evangelizációnak. Nem elég elfogadnunk és igényelnünk az Egyház szolgáltatásait, vállaljuk fel a házasság szentségéből fakadó missziós felelősségünket is! A házasság szentsége nem csak a két házasulandó ember számára személyes ajándék, amelybe apránként belevonódnak a születendő gyermekek is, a házasság szentsége az Egyház szentsége is. Nem csak meghív, hanem részesít az Egyház küldetéséből és felelősségéből is.
Missziós és evangelizációs egyház vagyunk. II. János Pál pápa Európa-körlevelében így ír: „A remény evangéliumának hirdetésével tehát segíteni kell a fejlődést az önmagukban értékes társadalmi szokások által támogatott hitből a személyesebb és felnőtt, világosan látó és meggyőződéses hitre. A keresztények arra hivatottak, hogy hitükkel képesek legyenek kritikusan megítélni a jelenlegi kultúrát és ellenállni a megtévesztésekkel szemben; tudjanak hatni kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai környezetükre; mutassák meg, hogy a katolikus Egyház tagjainak egymással és más keresztényekkel való kapcsolata erősebb minden etnikai köteléknél; örömmel tudják átadni a hitet a következő nemzedékeknek; olyan keresztény kultúrát alakítsanak ki, mely képes átadni az evangéliumot a környezet kultúrájának.” (EE 50)
Mindegyikünk körül, talán még a családunkban is, vannak keresők, érdeklődők. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy a magát ateistának valló is érintett lehet a transzcendenstől, Istentől. II. János Pál pápa nem csak Európa reményvesztettségéről ír, de látja Európa remény utáni vágyakozását is. (Vö. EE 10.) Fiataljainknak nagy esélyük van arra, hogy egy hitetlenhez vagy keresőhöz, - akiben épp úgy, mint bennük, él a remény utáni vágyakozás, - vonzódjanak. Vajon képesek vagyunk-e segíteni fiainknak, lányainknak, hogy értékekre nyitott párjuk rátalálhasson Istenre, otthon érezhesse magát az Egyházban, hogy közös vágyuk beteljesedjék, hogy szerelmük szentségi házassággá, családegyházzá érlelődjék? Programunk itt találkozik a 2006-ban megrendezésre kerülő 5. Családok Világtalálkozójának témájával: A hit továbbadása a családban, és e ponton szeretnénk csatlakozni a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006. évi kommunikációs programjához : Krisztust hirdetjük mindenkinek .
2006-ban hívom a családokat, mint eddig is, ugyanakkor küldöM a családokat evangelizálni. Sokak által megfogalmazott igazság: ha a legteljesebben élem is meg a krisztusi életet, de nem érzek felelősséget azokért, akikkel naponta találkozom, legfeljebb csak 50%-os keresztény vagyok. Mert Krisztus nem csak arra hív minket: Jöjj, és kövess engem, hanem azt is mondja: Menjetek, tegyetek tanúságot, ti vagytok a föld sója, a világ világossága, a hegyre épült város. Egyszerre hivatásunk feléje menni, egyre inkább elmélyíteni „ketten egyként” a Vele való egységet, ugyanakkor „ketten egyként” indulni mások felé, elfogadva az Ő küldő parancsát. Minden egyoldalúság veszélyes. Veszélyes a csak befelé fordulás valamiféle felsőbbrendűségi tudattal, de veszélyes a felszínes, a befelé fordulás igénye nélküli nyüzsgés is. II. János Pál pápa az új évezredet indító körlevelében arra hív minket: „inkább kell »lennünk«, mint »tennünk«” (NMI 15). Európa-körlevelében pedig így int bennünket: A holnap európai Egyházában alapvetően nem aktivitásra van szükség, hanem belső egységre a Feltámadottal, az Ő Evangéliumával, és az Ő Egyházával. (Vö. EE 27.)
Hívom a családokat, és küldöm evangelizálni, nem a maguk, hanem a házasság szentségének erejére hagyatkozva, szem előtt tartva Szt. Pál szavát: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot”, nem azért, mert ha nem teszem, a másik elkárhozik, hanem mert a gazdagságot, amit nem csupán a magam számára kaptam, kamatoztatnom kell testvéreim javára is. Hívom a családokat, és küldöm: osszák meg kincseiket, tapasztalataikat a körülöttük élőkkel, mutassák meg nekik reményük és boldogságuk forrását.
Hívom a családokat, és küldöm: tegyenek tanúságot belső egységükről a Feltámadottal és egységük gyümölcseiről minden jószándékú ember előtt. Szt. Pál apostol a Timóteushoz írt levélben Isten felkent szolgáját arra hívja: „Szítsd fel magadban a kegyelmet” (2 Tim 1,6). A házasság szentsége több, mint az esküvői szertartás, több, más, mint egy újabb papír. A házasság szentsége egy szüntelenül mélyülő és táguló valóság, egy szüntelenül mélyülő egység, szüntelen kegyelem áradás. A felszított kegyelem erejében legyen bátorságunk tanúságot tenni erről az egységről és egységünk gyümölcseiről azok előtt is, akik nem hisznek a házasság szentségében.
Hívom a családokat, és küldöm: járjanak elöl az emberi szolidaritásban, a minden ember testvériségére épülő társadalom építésében. Sokan leírták már a gondolatot: amely közösség csak önmagáért él, nem érdemli meg a holnapot. Az evangelizációban és a misszióban elmélyült család harmonikusan fejlődik, szépül belső élete, és társakat nyer küzdelmeihez.
Hívom a családokat, és küldöm : lépjenek párbeszédre a mellettük élőkkel, merjék bátran nem csupán megélni, hanem ki is mondani a szentségi házasság valóságát. Hívják meg barátaikat annak a házasságmodellnek megélésére, amelynek alapja Jézus szava: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért, (Jn 15, 13) … odaadom életemet … senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól” (Jn 10, 18). Fogadják el szeretettel felebarátaikat olyannak, amilyenek, hallgassák meg őket megértésükre törekedve akkor is, ha úgy tűnik, a másik oldalon állnak.
Mindenkit abban az életállapotban kell megszólítanunk, amelyben van. Nehezen jutnak el hozzá szavaink, ha megérzi, nem fogadjuk el, ha azt várjuk, hogy előbb bizonyítson, legyen méltó kitüntető figyelmünkre. Lehet, hogy helytelenítjük életmódját, családi állapotát, politikai állásfoglalását, lehet, hogy idegenkedünk egészségi állapota, vagy külső megjelenése miatt, őt nem ítélhetjük el, szeretettel fogadjuk el olyannak, amilyen. Egy újságíró egyszer feltette a kérdést: Hogy van az, hogy az ifjúság annyira kedveli II. János Pál pápát, holott a fiatal azokkal az igazságokkal, melyeket ez az öreg pápa képvisel, ösztönösen szemben áll? Válaszolt is kérdésére: Ez a pápa egyértelmű és világos beszédű, amikor kimondja az igazságot, de amikor a fiatalok között van, elfogadja, szereti őket. Ezzel mutat nekünk példát, így kell nekünk is elfogadnunk és megszólítanunk másokat.
A világi hívőknek küldetése van, feladataikat nem oldhatják meg a papok, vagy szerzetesek. „Az egyházi életben nélkülözhetetlen a laikus hívők hozzájárulása, ami a remény evangéliuma hirdetésében és szolgálatában ugyanis nem pótolható, mert általuk Krisztus Egyháza a világ legkülönbözőbb részeiben megjelenik mint a remény és a szeretet jele és forrása. Teljes mértékben részesedve az Egyház küldetésében a világban, a laikus hívők arra hivatottak, hogy tanúsítsák, miként jelenti a keresztény hit az egyetlen kielégítő választ azokra a kérdésekre, melyeket az élet minden embernek és minden társadalomnak föltesz, és bele tudják oltani a világba Isten országának értékeit, a meg nem csaló remény ígéretét és biztosítékát. Alapvető fontosságú „ébreszteni és támogatni különleges hivatásokat a közjó szolgálatára: embereket, akik az »Európa atyái«-nak nevezett nagy személyiségek példájára a holnapi európai társadalom megalkotói lehetnek, a lélek szilárd alapjaira építve azt.” (EE 41)
Az idei levélsorozatban a családot evangelizációs csapatként szemlélve evangelizációs felelősségünket szeretném elmélyíteni.
Januárban küldöm a szülőket a gyerekekhez, a gyerekeket a szülőkhöz. Tudatosan törekedjünk egymást a szűkebb és tágabb családon belül is megérteni, teljesebben megismerni, elfogadni! Bontsuk le a belső egység előtti akadályokat szóval és tettekkel!
Februárban küldöm a család öregeit a fiatalokhoz, a fiatal generációt az idősebbekhez. Vállaljuk a felelősséget egymás iránt, törődjünk egymás testi-lelki jólétével. Ha a fiatalok kevés idejükből szánnak az öregeikre is, az idősebbek pedig szívesen hallgatják meg a nyomukba lépő generációt, szebbé, reménytelibbé válik mindannyiuk élete.
Márciusban küldöm a házaspárokat az egyházközséghez. A család nem csak a társadalom alapsejtje, az Egyház is a családok közösségéből építkezik. Az egyházközség olyan lesz, amilyenek családjai, házaspárjai. Azon múlik, hogy van-e bátorságunk kezdeményezni, beszélgetésre, párbeszédre hívni másokat, vagy meghalljuk-e mások hívását. Rajtunk múlik: találkozunk-e, vagy idegenek maradunk egymásnak, akik csak a vasárnapi misén kívánnak egymásnak békét.
Áprilisban küldöm a családokat a szomszédokhoz, a lakókörzetükben élőkhöz, akikkel naponta találkoznak, és közömbösen, esetleg barátságtalanul néznek egymásra. Pedig sok közös van sorsunkban, közös jövőnk formálásáért velük is együtt kell működnünk. Osszuk meg velük a titkot: hogy-hogy mi derűsek, vidámak, sőt boldogok tudunk lenni, pedig ugyanott élünk, mint ők.
Májusban küldöm a családokat azokhoz, akikkel munkahelyükön naponta érintkeznek. Munkatársainkat a legritkább esetben tudjuk megválogatni, világnézetük, a családról, házasságról, boldogságról való gondolkodásuk nem feltétlenül hasonló a mienkhez. Merjünk mindig hűek maradni, se tréfálkozva, se megalkuvásból ne adjuk fel elveinket. Tegyünk tanúságot arról, hogy a szentségi házasság kegyelmeiből merítve, házastársunkkal eggyé válva szép és örömteli életünk akkor is, ha küzdelmeink vannak.
Júniusban küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be őket a mi reményünk titkába. Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg tőlük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt fővel.
Júliusban küldöm a családokat a különböző felekezetek, vallások, szekták követőihez, a vallástalanokhoz, a kereszténységet elutasítókhoz és a közömbösökhöz. Ne hangos szóval, térítő prédikációval, hanem okos és higgadt párbeszéddel forduljunk hozzájuk. Próbáljuk megérteni és elfogadni őket. A hitet nem lehet átadni, a hitről nem lehet valakit meggyőzni, de beszélhetünk kegyelmi ajándékainkról, elmondhatjuk tapasztalatainkat. Minden előadásnál hatásosabb, ha meg tudjuk mutatni: Isten minden embert feltétel nélkül szeret és hazavár.
Augusztusban küldöm a családokat az idegenekhez, a különféle kisebbségekhez. Építve a magyar történelmi hagyományokra, az idegeneket befogadva, sorsközösséget vállalva szűkebb és tágabb környezetünkkel, identitásunkat megőrizve bízunk a magyar jövőben. Ahhoz, hogy békében, jó létben élhessünk együtt, elengedhetetlen, hogy ismerjük, értsük egymást, tudomásul vegyük a mentalitásból, hagyományokból eredő különbségeket, és kölcsönösen elfogadjuk egymást.
Szeptemberben küldöm a szülőket gyermekeik pedagógusaihoz, barátaik és osztálytársaik szüleihez. Gyermekeink egyéniségére, szellemiségére a tanárok és a társak nagy hatással vannak, nem mindegy tehát, hogy milyen értékrendet képviselnek. Vállalva a gyermekeinkért való szülői felelősségünket meg kell ismernünk azokat, akik hatnak rájuk, és lehetőséget kell adnunk az iskolának, az osztálytársak szüleinek is, hogy megismerjék gyermekeink családi hátterét. Nem azért, mert mi mindent jobban tudunk, hanem mert felelősségünk közös.
Októberben küldöm a családokat a közéletbe, a politikai, társadalmi életbe. Mi, keresztények nem különülhetünk el a társadalomban, nem alkothatunk különálló szigetet. Keresztényként veszünk részt a társadalmi-politikai életben, a keresztény erkölcs alapján szilárdan állva mutatunk példát az állampolgári kötelességek teljesítéséről. A családpolitika alakításában aktív szerepet vállalunk, ha kell, felemeljük szavunkat a nyilvánosság előtt.
Novemberben küldöm a családokat a gazdasági életbe, a pénz és a kereskedelem világába, a környezetvédelmébe. Annak tudatában működjenek velük együtt, hogy az anyagi javak, melyekkel sáfárkodnak csak az élethez szükséges eszközök, de nem képezik az élet célját.
Decemberben küldöm a családokat a kultúrába, a tudomány és a művészet világába. Keressük együtt az értéket, az örömet, az ígéreteset. Európai kultúránk a kereszténységben gyökeredzik, hagyományait ápolva és továbbvíve, világos és egyértelmű értékrendet képviselve tudunk hatni kortársainkra. A keresztény alkotó nem elvonul, és csak keresztény témákkal foglalkozik, hanem keresztény módon alkot és így ér el (még) nem keresztény embereket is.
Leveleim megjelennek az Új Ember hasábjain minden hónap utolsó vasárnapján (januárban a január 8-i számban), és olvashatók lesznek a Magyar Katolikus Családegyesület honlapján ( www.katcsal.hu) is.
A Szent Család, Jézus, Mária és József oltalmába ajánlom a házaspárokat, családjainkat, jegyeseinket és szerelmeseinket.
2005. Karácsonyán
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

20051205

HÍVOM A CSALÁDOKAT 2005 decemberében

Kedves házas- és jegyespárok, plébániai és mozgalmi családcsoportok, és mindazok, akik családban élnek, vagy családot szeretnének alapítani!
December: Karácsony hava. Megszületett a Gyermek, megjelent közöttünk az Élet. Nagy titok az élet, gyönyörű, szent, Istentől származó. Az ember közvetítésével árad tovább. Az élet továbbadásánál magasabb rendű kreativitás nincs. Nagylelkű okossággal és bölcsességgel álmodjunk a családról. Csodálatos, hogy két ember szeretetéből születik az új élet, hogy a szülők közreműködésén múlik a jövő generációja. Hálára készteti ez a gyerekeket szüleik iránt, a szülőket pedig Isten iránt.
"Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk," (1 Jn 1,1-2) írja Szent János apostol. Az élet megjelent, Gyermekként érkezett közénk, hogy ne féljünk tőle. Vállalta a magzati létet, a születést, a csecsemő életét, ezzel is felhívva figyelmünket az élet értékére, hogy az élet a fogantatás pillanatától szent. Egyházunk az év folyamán többször is megünnepli az éppen megfogant életet, Gyümölcsoltó Boldogasszonykor Jézus megfoganását, Szeplőtelen Fogantatáskor a Szűzanya létének első pillanatait, Mária és Erzsébet találkozásakor két élet, két még meg nem született élet ujjong. Bár a szenteket égi születésnapjukon szoktuk ünnepelni, három nevezetes földi születésnap is az Egyház jeles ünnepe: Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, Kisboldogasszonykor a Szűzanyát, június 24-én pedig Keresztelő Szent János közénk érkeztét ünnepeljük.
A magyar ember úgy tartja, amit ünneplünk, az van, ezért is ünnepeljük a magzati létet és a születést. Ünnepein keresztül is hív minket az Egyház az élet feletti örömre. Ünnepeljük az éppen megfogant, az épp most született létet, azt, aki "még semmit nem tett le az asztalra, csak van". Ezek az alkalmak a lét fölötti örömben arra hívják fel a figyelmünket, hogy értékeljük az emberi létből fakadó méltóságot. "Az emberi életet szent valóságnak kell tartani, mint olyat, ami kezdetétől fogva "föltételezi a Teremtő tevékenységét" és mindig különleges kapcsolatban van a Teremtővel, egyetlen céljával. Egyedül Isten az ura az életnek, kezdetétől a végéig: senki semmilyen körülmények között nem ragadhatja magához az ártatlan emberi élet közvetlen kioltásának jogát." (KEK 2258 )
Valaki egyszer így fogalmazott: az ember legmagasabb rendű kreativitása: továbbadni az életet, továbbszármaztatni a szeretetet. Ma sokat beszélnek a kreativitásról, a kreativitásra nevelésről. Jó lenne, ha megérintene bennünket az élet és a szeretet valósága, annak igazsága, hogy az élet és a szeretet továbbadásánál magasabbrendű kreativitás nincs. Vagy tud valaki ennél értékesebb tettről?
Kezdő pap koromban történt: egy friss diplomás tanárnő házasságot kötött és édesanya lett. Nehezen élte meg a változást. Fájt neki, hogy most nem taníthat, hiszen gyermekével otthon kell lennie. Ekkor szembesültem először a ténnyel: az iskolai, hittan órai tananyagokból hiányzik a családi életre való felkészítés, olyan "tananyag", mely az édesanyai-édesapai hivatás szépségéről szól, melyben a tanulók arról hallanak, milyen boldog pillanatai a házasságnak azok, melyben beköszönt az új élet. Legtöbbször csak ilyen bíztatások hangzanak el: "tanulj, hogy jó orvos, vagy mérnök legyél, nézd jól meg, hogy kit veszel el, kihez mész feleségül". Kevés szó esik az életről, melynek letéteményesei, és nem birtoklói vagyunk, és amely hosszú nemzedékek láncolatán át érkezik el hozzánk; arról, hogy mi csak elfogadhatjuk, és továbbadhatjuk, de nem rendelkezhetünk vele, sem a születés előtt, sem utána.
Nem beszélünk eleget az életről. Nem csodálkozunk és csodálkoztatunk rá az élet nagyszerűségére. Többek között ez is oka lehet annak, hogy vannak házasságok, melyekben tehernek élik meg a gyermekek érkezését, különösen, ha még más küzdelmek, nehézségek is társulnak hozzá. Sokszor hiányzik a házasságokból az örömteli várakozás, hogy akik ketten eggyé lettek a házasságban, ezt az egységet megcsodálhassák a nekik ajándékozott új életben is. Kevés szót ejtünk arról, hogy az új élet ajándék. Sokszor a házasság és a család harmóniája nehezen alakul ki, különösen a leendő apák szoktak félni: hogyan osztozkodnak majd gyermekükkel feleségük szeretetén. Az is gyakran fordul elő, hogy amikor a házasság családdá bontakozik, annyi időt és energiát szentelnek a családnak, hogy közben elhanyagolódik a házasság, pedig ez a család hordozója is.
Kedves fiatalok! Többféle statisztika is készült arról, hogy a mai ifjúság készülve a házasságra több gyermekről álmodik, mint amennyi végül is megszületik. A fiatal, amikor álmodja jövőjét, ösztönösen érzi: az életet azért kapta, hogy továbbajándékozza azt. A jó Isten őrizze meg bennetek az élet iránti tiszteletet és nyitottságot. "Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál", mondja Jézus (Lk 12,23). Az élet magasabb rendű érték, mint az életmód. Az európai ember gyakran az életmódot fölébe helyezi az életnek, képes megsemmisíteni az életet az életmódért, a magasabb életszínvonal ábrándjáért. Soha ne helyezzétek az életmódot az élet fölé! Az élet iránti tiszteletről teszünk tanúságot akkor is, amikor egészségünkre vigyázunk, ha felelősséggel éljük meg szexualitásunkat, óvakodunk a drogtól, bármilyen függéstől.
Kedves szülők! Bizonyára nagy hála él szívetekben az Istentől ajándékba kapott és elfogadott élet fölött. Az is előfordulhat, hogy bűnbánattal gondolunk egy-egy döntésünkre, mikor nem volt bátorságunk örömmel tekinteni az érkező élet felé. Merjünk az élet apostolai lenni, bátorítóan szólni az élet csodájáról elsősorban a gyermekek előtt! Merjük megosztani gyermekeinkkel az élményt, amikor sikerült csodának meglátni a belőlünk fakadt új élet titkát!
Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:
Ha házasok vagytok: Hogyan kaptatok szüleitektől bátorító motivációt az élet elfogadására? Kik voltak bátorító példaképeitek? A váratlanul megjelent élet talán sokkolt titeket, először talán nem tudtatok örülni neki. Hogyan fordult át ez az érzés boldog várakozásba? Hogyan szoktatok a társalgásban érvelni az élet védelmében? Mi segíthet bennünket abban, hogy a teremtés régi rendje visszaállhasson, hogy áldásnak láthassuk a termékenység ajándékát?
Ha még a házasság előtt álltok: Ki és hogyan beszélt nektek az élet szent voltáról? Hogyan tudnál valakit te meggyőzni arról, hogy az élet szent és sérthetetlen? Hogyan látjátok kortársaitok viszonyát az élethez? Miként fejezhetitek ki már most az élet iránti tiszteleteteket? Hogyan tudjátok megmutatni: többre tartjátok az életet az életmódnál?
Beszélgessetek, gondolkozzatok és legyetek az élet szenvedélyes tiszteletének jelévé!
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke