Szemünk fénye a gyermek – vagy a házastárs?

David Code protestáns lelkész és családterapeuta új könyvében azt hangsúlyozza, hogy azokban a családokban, ahol a szülők elsősorban egymásra figyelnek és harmonikus házasságra törekszenek, a gyermekek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, mint azokban, ahol a gyermek áll a középpontban.

A kétgyermekes Code szerint nem létezik konfliktusmentes házasság. „Sok házaspár úgy véli, ha nem veszekszenek, minden rendben van." Ám ha nem néznek szembe a problémákkal, előbb-utóbb kerülni kezdik őket – és egymást. „Egyre többet számítógépeznek, dolgoznak, hozzák-viszik a gyerekeket, mellettük alszanak, és remek kifogásokat hoznak fel, miért nem kívánják a házastársi együttlétet." Az elkerülő viselkedés feszültséget, szorongást okoz, ami a gyermekeknek is árt. „A házasságban nem lehet eltitkolni a feszültséget. A gyerekek mindent érzékelnek. A szülők akaratlanul is a gyerekekre terhelik szorongásukat, a gyerekeken pedig orvosi vagy érzelmi tünetek jelennek meg" – mutat rá a szerző.

„A gyermeknevelés legnagyobb téveszméje az, hogy nevelésünk annál sikeresebb lesz, minél több figyelmet szentelünk gyermekünknek. A felmérések ezzel szemben azt mutatják, hogy a szülők ma több időt töltenek gyermekeikkel, a gyermekek mégsem lettek boldogabbak, önállóbbak, sikeresebbek – sőt mintha bizonytalanabbak, követelőzőbbek és boldogtalanabbak lennének." A megoldás – az ösztönös szülői hozzáállással szemben – így hangzik: aki boldog gyermekeket akar nevelni, annak a házassága legyen a legfontosabb, s csak utána következzenek a gyermekek!

„Fontosnak tartjuk a házasságot, de nem annyira, mint a gyerekek igényeit. Ezért aztán nem tápláljuk, nem öntözzük, s így szép lassan tönkremegy – s mire észrevesszük, hogy hibáztunk, már késő. Ráadásul nemcsak házasságunkat veszítjük el, hanem gyerekeink leendő házasságához is rossz példát adunk, hiszen magukba szívják az otthoni feszült légkört, és ők is ilyet teremtenek majd maguk körül" – figyelmeztet a szerző.

A megfelelő fontossági sorrend betartásával a nevelés másik csapdáját, az elkényeztetést is elkerülhetjük. „Elkényeztetésről akkor beszélünk, amikor a szülő elvégez olyasmit a gyerek körül, amit maga is meg tudna tenni, sőt meg is kellene tennie. Azt hisszük, ezzel segítünk rajta, pedig erről szó sincs. Túldédelgetjük és túldicsérjük az édes kicsikét, míg el nem hiszi, hogy tényleg ő a világ közepe. Nem tanul meg másokkal együttműködni, és házastársa, leendő főnökei nem bírják majd elviselni" – mondja Cone, beismerve, hogy ezen a téren maga is sok hibát követett el.

Ma a legtöbb családban a gyerekek az elsők, a házasság fenntartása jóval kevésbé fontos. Pedig hosszú távon a kis változtatások is – a nap csúcsainak és mélypontjainak megbeszélése, a gyerekek lefektetése után tévézés helyett séta kettesben, testi gyengédség – sokat jelenthetnek. Évek távlatában ezen is múlhat, hogy egyetemet végez-e a gyerek, elválik-e, netán lelkileg sérült gyermekei lesznek-e – idézi a szakembert a boston.com cikke.

Magyar Kurír

Hogyan segítsünk szeretteinken, ha tönkrement a házasságuk?

Ha valakinek meghal a házastársa, a barátok virágokkal, finomságokkal jönnek, hogy vigasztalják. Ám ha egy házasság megy tönkre, halálát nem zárja temetés. Ezért az emberek általában nem tudják, mit tegyenek ilyenkor.

„Anyám azt mondta, ha jobb háziasszony lettem volna, nem hagyott volna el a férjem" – zokogja egy fiatalasszony, aki egy éjjel rádöbbent, hogy minden hazugság volt: a férjének volt egy másik élete, saját bankszámlával és egy szeretővel... Anyai vigaszra vágyott, de feddést kapott, ami csak még jobban összetörte. Egy másik asszony 26 év után sem tudja elfelejteni, mennyire fájtak a válásakor elhangzott szavak: „Kettőn múlik. Biztosan rajtad is múlt, hogy elhagyott egy másik nőért."

A válás minden szinten hatalmas veszteség. Sokan elveszítik az otthonukat, a vagyonukat, a barátaikat, rokonaikat, az egészségbiztosításukat, gyermekeik társaságát, sőt egyházi közösségüket is. Ezért fontos, hogy szavainkkal ne bántsuk, hanem gyógyítsuk a válófélben lévő barátot, ismerőst. Elmondhatjuk a véleményünket, de nagyon vigyázzunk, hogyan fogalmazunk, és ne feledjük, hogy nem ismerjük az összes részletet! Íme néhány ötlet, amivel valóban segíthetünk:

Legyünk vele!
• Legyen időnk bajba jutott barátunk számára; tapasztaljuk ki, a hétnek melyik időpontja a legnehezebb számára!
• Hallgassuk végig, ne siettessük a beszélgetést! Arra van szüksége, hogy tudja: valaki törődik vele és meghallgatja a bánatát.
• Valószínűleg leginkább a biztos támasz óvja meg attól a csapdától, hogy „viszonzásul" ő is beleugorjon egy új kapcsolatba.

Álljunk mellette!
• Segítsünk neki keresztény szakembert találni, aki jól ismeri a válás okait (pl. alkohol, kábítószer, családon belüli erőszak, pornográfiafüggés, házasságtörés, kóros függőség stb.)
• Keressünk és ajánljunk neki a helyzetével foglalkozó honlapokat, könyveket!
• Beszéljük rá, hogy járjon segítő csoportba (a gyerekek is)! Ha fél, ajánljuk fel, hogy első alkalommal elmegyünk vele!
• Kísérjük el a tárgyalásokra és érzelmileg megterhelő alkalmakra (esküvő, temetés)!
• Enyhítsük fájdalmát virággal, képeslappal, zenével, reményt adó, vigasztaló szentírási igékkel!
• Üljünk mellé a templomban! A válófélben lévők sokszor a hétvégén a legmagányosabbak.
• Gondoljunk arra, hogy egész kapcsolatrendszere gyökeresen megváltozott; azonos nemű barátunkat hívjuk meg időnként vacsorázni, pizzázni, filmet nézni.
• Ha nő az illető, lepjük meg egy új ágyneműgarnitúrával, kényelmes párnával vagy új hálóinggel, hogy újra nőnek érezhesse magát!
• Ha férfi az illető, hívjuk el kirándulni, sportolni, modellvasút- vagy barkácskiállításra!

Legyünk megértőek!
• A fájdalom feldolgozásához idő kell. Tévedés azt hinni, hogy a váláson hamar túlteszi magát az ember.
• Feltétel nélkül szeressük nehézségekkel küzdő barátunkat! Ez nem azt jelenti, hogy minden döntésével egyet kell értenünk.
• Hallgassuk végig, ha öngyilkossággal fenyegetőzik, és ne vegyük félvállról!
• Öleljük meg néha! Üres az ágy, hűvösnek tűnik a lakás: az illetőnek szüksége van emberi érintésre.
• Vegyük észre, mikor kell szeretetből szigorúnak lennünk! Ha szükséges, kérjünk tanácsot szakembertől!

Segítsünk neki!
• Segítsünk pénzügyeit újragondolni és kifizethető lakásmegoldást találni! Ha szükséges, kérjünk anyagi támogatást a templomi közösségtől!
• Tekintsük át az aktuális kiadásokat. Nem biztos, hogy a volt házastárs hajlandó beszállni az ügyvédi és tanácsadói költségekbe, a gyerektartásba, az autó fenntartásába, a rezsibe, a vásárlási, háztartási kiadásokba.
• Ha nő az illető, segítsünk neki állást keresni! A válófélben levő nők sokszor rettegnek a munkába állástól, és nem tudják, hol is kezdjék. Lehetséges, hogy a válófélben levő férfinak is magasabb jövedelemre volna szüksége.
• Tegyünk a hűtőjébe kész- vagy könnyen elkészíthető ételeket! Ilyenkor nehezen tud koncentrálni. Nagy áldás számára, ha eggyel kevesebb dologra kell figyelnie.
• Ajánljuk fel, hogy eltesszük és megőrizzük a családi fényképeket, amíg valamelyest enyhül a fájdalom!

Amit ne tegyünk:

• Ne adjunk neki kölcsön pénzt, csak ha elfogadjuk, hogy sohasem kapjuk vissza; másként a kapcsolatunk rovására fog menni.
• Ne mutassuk a megbántottságot, ha nem hálás a segítségünkért. Időbe telhet, míg felismeri, mekkora áldozatot hozunk érte.
• Ne adjunk tanácsot, csak ha kér! Kivétel, ha pl. nem törődik a gyerekekkel vagy ha fel akarják függeszteni a közüzemi szolgáltatásokat.
• Ne gondoljuk, hogy a segítségnyújtás feljogosít a véleménynyilvánításra!
• Ne szidjuk a volt házastársat, főleg ne a gyerekek előtt!
• Ne hazudjunk a gyerekeknek, és ne próbáljunk tőlük információt szerezni! Ez rendkívül megterheli sebzett lelküket.
• Ne részletezzük mások előtt barátunk nehéz helyzetét!
• Ne gondoljuk, hogy választanunk kell! Úgy is maradhatunk barátok, hogy nem fordulunk a másik házastárs ellen.
• Ne válasszunk olyan filmet, ami válásról, szerelemről vagy gyerekek bántásáról szól!
• Ne menjünk olyan helyre, ami fájdalmas emlékeket ébreszt!
• Ne szervezzünk számára randevút; erre még csak ne is gondoljunk!
• Ne mondogassunk olyan közhelyeket, mint pl. „Isten előtt nem kedves a válás; vissza fogja hozni a férjedet/feleségedet." Fájdalmat okozhatunk vele. Isten mindenkinek szabad akaratot ad; lehet, hogy a férj/feleség nem fog visszatérni, vagy nem változtat rossz viselkedésén.
• Ne feltételezzük, hogy az illető továbbra is otthon érzi magát a templomban. Gyakran előfordul, hogy akit a válás miatt eltaszított az egyház, örökre elmegy. Az elvált barát, akár férfi, akár nő, segítséget és vigaszt találhat egy gyógyító közösségben.

Ki az az elvált férfi vagy nő, akin segíthetnénk?

Forrás: Christian Broadcasting Network

Öt tévhit és öt igazság az igazi férfiasságról

A férfiak jócskán különböznek a nőktől. Kutatások igazolják, hogy a férfi agya eltér a nőétől. A férfi másként dolgozza fel az információkat; inkább egy dologra összpontosít, míg a nő egyszerre többfelé is tud figyelni. Részben e különbségek okozzák, hogy a fiúkban torz kép alakul ki az igazi férfiasságról.

1. tévhit: Az igazi férfi robusztus, bátor és erős.

A férfi robusztus termetéről és keménységéről ismerszik meg. Versenyszellemre nevelik. Azt tekintik értéknek, ha győzni tud, ha bátor, ha ő a nagyobb, az erősebb. A lányok nevelése általában nem ezekre a célokra irányul.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az igazi erőnek nem sok köze van a fizikumhoz. A fizikai erőnek is megvan a maga helye, de az igazi férfiasság ennél sokkal többet jelent: azt, hogy az illető erős jellemvonásokat alakít ki szellemi, érzelmi, lelki, kapcsolati téren.

2. tévhit: Az igazi férfi nem mutatja ki az érzelmeit.

Bizonyos, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben társadalmilag elfogadottabbá vált a férfiak érzelemnyilvánítása. Ennek ellenére a fiúkat többnyire még ma is úgy nevelik, hogy egy férfi ne mutasson ki és ne fogalmazzon meg érzelmeket (kivéve a haragot).

A kisfiú sokféle érzelmet él át, de az évek során megtanulja, hogy egy férfi elfojtja érzelmeit, és mindig, még nehéz helyzetben is nyugodt, higgadt és összeszedett. Ezt sokszor az apák adják tovább fiaiknak. A fiúk sok olyan intést hallanak apjuktól, amilyet lányok soha: „Katonadolog"; „Oda se neki!"; „Férfi vagy te, vagy gyáva nyúl?"; „Viselkedj férfiként!"

Az igazság ezzel szemben az, hogy a férfiaknak igenis vannak érzelmeik, ha nincsenek is kapcsolatban érzelemvilágukkal. A szeretetet, gyengédséget, kedvességet, tapintatot, érzékenységet, empátiát, gondoskodást, együttérzést nem szokták a férfias tulajdonságok közé sorolni, pedig az evangéliumokban valamennyi elmondható Jézusról, aki férfi létére mély érzelmeket élt át és fejezett ki. A szülők helyesen teszik, ha segítik fiaikat, hogy felismerjék és megfelelően fejezzék érzelmeiket.

3. tévhit: Az igazi férfi nem gyenge és sohasem sír.

A történelem során a férfiakat arra nevelték, hogy a sírás a gyengeség megnyilvánulása, ezért megtanulták elnyomni a fájdalom és szomorúság érzését. Ha egy férfi sír, lányosnak bélyegzik.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az igazi férfi képes megkönnyezni fájdalmát, bánatát. Jó, ha a szülők segítik fiaikat eljutni odáig, hogy nyugodtan merjék könnyekkel is kifejezni fájdalmukat, keserűségüket.

4. tévhit: Az igazi férfi mindent tud a szexről.

A mai kultúra a fiúkat kicsi koruktól kezdve szexuális tartalmú képekkel, üzenetekkel bombázza. A kamaszfiúk megtanulnak úgy beszélni szexuális témákról, kalandokról, mintha saját élményeik volnának, noha legtöbbször nem azok. Így alakul ki a tévhit, hogy a fiúk mindent tudnak a szexről. Ez a szemlélet semmibe veszi Isten elgondolását a szexualitásról, torzítja a nőkről alkotott képet, túlhangsúlyozza a szexuális teljesítményt és akadályozza a nőkkel való igazi kapcsolatteremtést.

Fontos, hogy a szülők bibliai alapokon álló, értékekre irányuló szexuális neveléssel ellensúlyozzák ezt a téves felfogást. Ez nem egyszeri megbeszélést, hanem folyamatos párbeszédet jelent, ami mindig a gyermek korának megfelelő módon közelíti meg a szexualitás témakörét.

5. tévhit: A férfi értékét a foglalkozása és a jövedelme határozza meg.

„Mi a foglalkozása?", „Mennyit keres?" – a férfi általában ezeket a kérdéseket hallja először, amikor valakivel találkozik. A fiúk versenyszellemben nevelkednek, és kultúránkban alapvető értékmérő, hogy valaki milyen munkát végez és mennyit keres vele. Ez rendkívül nyomasztóan hat a fiúkra és a férfiakra, mivel nem a lelkiekre, hanem túlságosan is az anyagiakra helyezi a hangsúlyt.

Valójában a karrier és a jövedelem túlhangsúlyozása akadálya lehet annak, hogy az ember meghallja Isten hangját. A Szentírás kimondja, hogy „senki sem szolgálhat két úrnak" (Mt 6,24). Az ember, a férfi igazi értékét Istennel való kapcsolata határozza meg. A fiúkat meg kell tanítani, hogy a világ foglalkozási és jövedelmi mércéjén túl tekintve abban lássák a legfőbb értéket, hogy milyen kapcsolatot alakítanak ki Krisztussal. Minden fiú e sorsdöntő kapcsolat által lesz azzá a férfivá, akinek Isten megalkotta.

Forrás: Christian Broadcasting Network

Kijavíthatjuk-e nevelési hibáinkat?

A Facebookon végzett „közvélemény-kutatás” során a szülőknek erre a kérdésre kellett felelniük: „Mit csinálnék másként, ha ma újrakezdhetném?” A válaszok négy fő gondolat köré csoportosíthatók: nagyobb következetesség, kevesebb aggódás, több együttlét, szeretetteljesebb megnyilvánulások

Nagyobb következetesség

• Következetes lennék, és jobban ügyelnék, hogy súlya legyen annak, ha valamire nemet mondok.
• Megtanulnám, hogyan kell következetesnek lenni.
• Következetesebb és fegyelmezettebb lennék a házimunkával és a testmozgással kapcsolatban.
• KÖVETKEZETESEBB lennék. Ha az ember nem elég következetes, abból mindig csak baj van.
• Szabályokat alkotnék az otthoni élethez, és ragaszkodnék hozzájuk. Sokszor csak vaktában fegyelmeztünk, és ettől eléggé következetlen lett a nevelésünk.
• Következetesebb lennék.
• Ügyelnék rá, hogy már a kezelendő problémák felmerülése ELŐTT közös nevezőn legyünk a férjemmel! Ez a legfontosabb - hogy következetesek legyünk -, és ha ez nincs meg, az sok fájdalmat okoz.

Kevesebb aggódás

• Nem aggódnék annyit azon, hogy nem teszek-e esetleg rosszul valamit. Rájöttem: lehet, hogy az ember mindent „jól” csinál és mégis hibázik. Jobban elengedném magam, élvezném, hogy anyuka vagyok, örülnék a gyerekeimnek – olyan csodálatos kis emberek!
• Nem félteném annyira a legnagyobb fiamat, ha ma lenne középiskolás. Soha nem adott okot rá, hogy ne engedjem el valahová, de annyira aggódtam, nehogy valami baja essen, hogy túl sokszor mondtam neki nemet. Most már egyetemre jár, és alig látjuk, mert végre „szabad”.
• Nem aggodalmaskodnék annyit.
• Nem aggódnék apróságok miatt!
• Sokszor mondogatnám magamnak, hogy nem kell annyit aggódni.
• Nem aggódnék annyit azon, hogy minden rendben legyen... egyébként is, mi az, hogy rendben?!
• Kevesebbet aggódnék... valaki egyszer azt mondta, hogy ha többet aggódom a tanulásuk, a jövőjük stb. miatt, mint ők, akkor túl sokat aggódom. Rájöttem, hogy igaza volt!
• Lazítanék. Engednék nekik. Bíznék bennük. Élvezném őket...

Több együttlét

• Többet lennénk együtt a családdal!
• A lányom tizenhét éves, és nem töltöttem vele kettesben elég időt, nem beszélgettünk eleget. Nagy távolság van köztünk; remélem, a kisebb lányaimmal nem követem el ugyanezt a hibát.
• Többet lennénk együtt a családdal és a gyerekekkel külön-külön is.
• Többször kikapcsolnám a tévét, és több olyan dolgot csinálnék, ami a gyerekeket érdekli.
• Több időt töltenék a gyerekekkel, kevesebbet lennék távol otthonról a munka miatt.
• Többet játszanék a lányommal, ha újra kicsi lenne: babáznék, szerepjátékot játszanék, fogócskáznék, bújócskáznék vele, és többször fognánk együtt szentjánosbogarat...
• Nem szoknék rá annyira a tévére és más elektronikus figyelemelterelőkre, viszont többet játszanék otthon és a szabadban.
• Többet étkeznénk közösen. Közben beszélgetünk... addig is együtt vagyunk.
• Nem dolgoznék annyit; többet lennék otthon a családdal.

Szeretet- és tiszteletteljesebb megnyilvánulások

• Többször meghallgatnám és kevesebbet oktatnám őket. Nem akarnék mindent lenyomni a torkukon, nem várnám el, hogy vakon engedelmeskedjenek, mert ez ma már nem így működik... LÁZADNI fognak, és ez okoz minden szenvedést!
• Többször kérnék bocsánatot.
• Kevesebbet kiabálnék.
• Nem kiabálnék velük és jobban tisztelném őket.
• Nem veszekednék a férjemmel a gyerekek előtt. Jobban engedném, hogy a gyerekek kifejezzék, amit éreznek, és ne kelljen elnyomniuk az érzelmeiket.
• Többször meghallgatnám őket, kevesebbet prédikálnék, és gyakrabban megkérdezném a véleményüket erről-arról. Kitartanék mellettük a nehézségek idején.
• Nem vitatkoznék velük még akkor sem, ha látszólag lételemük a vitatkozás.
• Megtanítanám az egész családot, hogyan kell szeretettel, normálisan kommunikálni egymással.
• Feltétel nélkül szeretném őket.
• Többször megölelném, megpuszilnám őket (kamaszkorban is). Szülőként néha olyan „kínosnak” érezzük ezt, hiszen már nagyok... pedig pont akkor van rá leginkább szükségük.

Érdekes, hogy a kívánt a változtatások egyik kategóriában sem a gyerekek magatartásával, hanem a szülők viselkedésével, kapcsolatteremtésével, reakcióival és mulasztásaival kapcsolatosak. De a sorok közt olvasva az is kiderül: a szülőkben valószínűleg attól ébredt lelkiismeret-furdalás, hogy hibáik következtében megromlott és talán még most is feszült a gyermekükkel való kapcsolatuk.

A válaszadók rájöttek: saját viselkedésük is hozzájárult ahhoz, hogy milyen lett a kapcsolatuk felnőtt gyermekeikkel és miként boldogulnak ma gyermekeik az életben. Ha újrakezdhetnék, néhány dolgot bizonyára másként tennének. Ügyeljünk hát ezekre saját gyermekeink nevelésében! A kamaszévek – bár némelyik gyereknél nagyon nehéznek és szinte örökkévalónak tűnnek – valójában hamar elszállnak, s utána egy egész életet tölthetünk együtt. Milyen bölcs tanácsokkal segítenek a tapasztalt szülők? Legyünk következetesek... legyünk sokat együtt... ne aggódjunk annyit... és nagy szeretettel beszélgessünk a gyermekeinkkel!

Forrás: Mark Gregston, cbn.com

A család védelme a politika feladata is

A Zenit katolikus hírügynökség közzétette Giampaolo Crepaldi trieszti érseknek a családról szóló írását, amelyben határozottan kiáll a házastársi szeretetből fogant életért. Hangsúlyozza, hogy a család, a gyermek, az élet tisztelete alapvetően fontos az egész társadalom szempontjából.

Az érsek abból indul ki, hogy a család az élet helye, ahol az élet megfogan és befogadásra talál. Mivel az ember nem egy tárgy, az emberi életet nem lehet gyártani. Az emberi személy méltósága megkívánja, hogy az élet a családban, vagyis a kölcsönös szeretet és odaadás légkörében, felelősségteljes és nevelő hatású közegben foganjon meg, és ott fogadják be. A gyermeknek joga van a családhoz. Joga van ahhoz, hogy emberi módon foganjon meg, vagyis apja és anyja szerelmének, egy érdek nélküli szeretetnek a kifejeződése legyen. Joga van hozzá, hogy ne laboratóriumban, orvosi beavatkozás által keletkezzen. Az élet és a család egymással összefüggésben léteznek.

Nincs igazi szerelem, ha a házastársak nem nyitottak az élet befogadására. A másik oldalról pedig az élet csak a családban nyer méltó és megtisztelő fogadtatást, ahol az új jövevényt védelmezik és nevelik. Gyakran mondják, hogy a család a társadalom alapsejtje. A család már önmagában is társadalom, a társadalom alapegysége, az egész társadalom a családból születik meg. A családban olyan kapcsolati energia szabadul fel, amely aztán szétárad az egész társadalomban. Nem a társadalom hozza létre az emberi kapcsolatrendszert, még kevésbé az állam. Szerves része ez az embernek, aki természeténél fogva társas lény. Ilyen értelemben család nélkül nincsen társadalom, csak egyének összessége. A család alapja egy férfi és egy nő, vagyis egy pár. Két aszexuális, vagy két egynemű ember nem egy pár, csak két egyén. Egy férfi és egy nő kiegészíti, kölcsönösen kiteljesíti egymást, párt alkotnak, és ebből születik meg a társadalom. Az egységesülés féle tartanak. Nyitottak az életre, képesek emberi módon új életet nemzeni, képesek megteremteni az emberi közösség jövőjét. A szexualitásnak tehát társadalmi és politikai vonatkozása is van.

Sajnos manapság inkább eszköznek tekintik, nem pedig az emberi természet kifejeződésének. Ha a szexualitást elválasztjuk a nemzéstől, akkor technikai kérdéssé válik, és nem fontos, milyen nemű egyének között zajlik. Egy technikává silányított szexualitás viszont már nem a teljességében megélt emberi szexualitás.

A társadalomnak nem szabad lemondania arról, hogy családból szülessen meg. Ha lemondana erről, többé nem társas lények közösségeként, hanem elszigetelt egyének összességeként értelmezné magát. Ha az élet kezdetében két egymást kölcsönösen kiegészítő ember kapcsolata áll, akkor megvan a lehetőség arra, hogy a társadalom is a kölcsönös emberi kapcsolatokra épüljön. A kezdet mindig meghatározó. Ha valakit nem fogadunk be azonnal, hogyan fogadjuk be később? Ha a családban a pár nem egészíti ki egymást kölcsönösen kezdetben, hogyan lesz később? Az emberek nem összeadódnak, nem egymás mellé verődnek, hanem kapcsolatba lépnek egymással.

Ha a mesterséges megtermékenyítés által elválasztjuk egymástól a szexualitást és az élet nemzését, annak komoly negatív hatásai vannak a társadalomra. A lombikban történő megtermékenyítés az emberi természeten és a családon esett gyógyíthatatlan seb. Az emberi természeten esett seb, mert a gyermek egy termék lesz, mintha az életet az ember gyártaná. A társadalmon esett seb, mert az új élethez nem kell a házastársi szeretet, elég a fejlett technológia. A lombikban való megtermékenyítéshez a pár használhat külső sperma és petesejt donort is. Két nőnek és két férfinak is teljesülhet a vágya, hogy gyermekük legyen. Be lehet ültetni az embriót egy kívülálló nő méhébe, aki esetleg még pénzt is kap ezért. Szétesik ezáltal a természetes család és az egyének igényeihez szabottan felépül egy mesterséges család. Sokféle apaság és anyaság lesz: genetikai, biológiai, társadalmi…. A technika lehetővé teszi, hogy egy gyermeknek akár hat szülője is legyen. A gyermekségnek is sok árnyalata lesz ezzel párhuzamosan. Pedig a gyermeknek joga van a kölcsönös szeretetben egymáshoz kötődő apához és anyához. Számtalan negatív hatása van a lelki érés szempontjából, ha sérül a gyermeknek ez a joga.

Éppen ezért a politika nem viselkedhet úgy, mintha csupán részrehajlás nélküli jegyzője lenne ezeknek a szélsőséges vágyaknak, amelyeket nem a felelősség vezérel, és amelyek lerombolják az ember, a nő, a gyermek, a szexualitás, és a társadalom méltóságát. Fontos ugyanakkor az is, hogy a politika nem szólhat bele a szexualitás és a nemzés kérdésébe oly módon, hogy gátolja ezzel a felelősségük tudatában családot vállaló házastársak szabadságát, ahogyan megtörténik azokban az országokban, ahol ráerőszakolják a családokra az állami modellt. De a szexualitás és a nemzés nem veszítheti el közösségi jelentését. A nemzés nem csupán a privát szférába tartozik. A nemzés természeténél fogva egy pár által történik, és már ez a tény alátámasztja, hogy eredendően társadalmi vonatkozása van.

Giampaolo Crepaldi Trieszt érseke, a Caritas in veritate bizottság elnöke, az egyház társadalmi tanításának terjesztésével foglalkozó Osservatorio Internazionale Cardinale Van Thuân elnöke.

Magyar Kurír

Egy kattintással a házasságért: Maradjon látható a házas életállapot a Facebookon!

A korábbi Facebook-profilnál jól láthatóan fel lehetett tüntetni, hogy valaki házasságban él. Az új profilstruktúra nem engedi, hogy a felhasználó jól látható helyen közvetlen kapcsolatot tüntethessen fel házastársával, ha az nem Facebook-felhasználó.

A Keep Marriage Visible (Maradjon látható a házas életállapot) elnevezésű internetes kampány azt kívánja elérni: a Facebook a hibát korrigálva tegye lehetővé, hogy a házastárs neve külön rákattintás nélkül, közvetlenül szerepelhessen a profil felső részén az oldalsávban, éppúgy, mint bármely más családtagé, akár Facebook-felhasználó, akár nem. A kampányhoz egyetlen kattintással, a Tetszik bejelölésével lehet csatlakozni itt.

Magyar Kurír

Hat jó tanács a megbocsátáshoz

Isten mindannyiunknak megbocsát – amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátani azonban sokszor nagyon nehéz.

„Nem élem túl ezt a fájdalmat; hogyan tehette ezt velem?” – zokog a tanácsadáson egy asszony, aki most tudta meg, hogy a férjének hónapokon át viszonya volt valakivel.

Egy férfi abban kér segítséget, hogy meg tudjon szabadulni a felesége iránti nyomasztó haragtól és bosszúvágytól, amiért az asszony egy éve elhagyta. „Építkeztünk. Én ostoba, azt hittem, mindketten boldogok vagyunk – miközben ő egészen másra vágyott. Gyűlölöm; azt kívánom, bárcsak meghalna valami betegségben. Nem volna szabad ilyesmire gondolnom, mégis folyton ez jár az eszemben.”

Egy másik férfi saját magának nem tud megbocsátani. Kábítószerfüggővé vált, elvesztette feleségét, otthonát, gyermekeit, állását. „Hogyan süllyedhettem ilyen mélyre? Tönkretettem az életemet” – ismételgeti kétségbeesetten.

Mindhárman hasonló küzdelmet vívnak. Ha győznek – s ez mindhármuk számára lehetséges –, megerősödve kerülnek ki belőle; ha nem, még inkább megkeseredve. Feladatuk az – s ezzel élete során mindenkinek szembesülnie kell –, hogy megismerjék a megbocsátás erejét. Íme néhány igazság, amely segíthet, hogy a keserűséget hátrahagyva megtaláljuk a megbocsátás, az elfogadás békéjét:

Az élet nem habostorta

Ez persze közhely, mégis gyakran megfeledkezünk róla, hogy senki sincs védve a nehézségektől, mi magunk sem. A Szentírásban lépten-nyomon különféle viszontagságokról olvasunk, meg arról, milyen fontos, hogy felkészüljünk a megpróbáltatásokra és bizonyos értelemben elfogadjuk őket. A zsoltáros nehézségei közepette segítségért fohászkodott: „Ha hozzád kiáltok, meghallgatsz, Istenem, te, aki igazságot szolgáltatsz nekem. Megsegítettél szorongattatásomban, könyörülj rajtam és hallgasd meg imám!” (4. zsoltár 1–2).

Fogadjuk el a megpróbáltatást és próbáljuk meglátni benne a lehetőséget!

Szent Jakab apostol azt mondja: „tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket” (Jak 1,2), mert, mint mondja, a küzdelem megerősít. Ne küszködjünk hát a küzdelem ellen, hanem simuljunk bele, öleljük át és tanuljunk belőle!

Általában mindkét fél hibás

A legtöbb nehéz helyzetben nem egy tettes és egy áldozat szerepel; nem igaz, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másiknak semmiben. Az effajta gondolkodás sokszor komolyan gátolja az előrelépést a megbocsátás folyamatában. Vizsgáljuk meg saját felelősségünket, gondoljuk át, mi az, amivel magunk járultunk hozzá a nehéz helyzet kialakulásához – és próbáljuk megérteni annak a helyzetét, aki bántott!

A megbocsátás első lépése az elhatározás, hogy megbocsátunk

Ne várjunk, míg kedvünk lesz megbocsátani, hanem határozzuk el, hogy meg akarunk bocsátani. Engedjük, hogy Isten működjön a szívünkben, és végigvezessen a megbocsátás folyamatán. Higgyünk az Írásban, amely megerősíti: „aki megkezdte bennetek a jót, ...be is fejezi” (Fil 1,6).

Akkor is meg kell bocsátanunk, ha maradandóan sérültünk

A megbocsátás nem tetszés kérdése. Ami történt, talán sohasem tudjuk teljesen elfelejteni, de a másik ember tartozását el kell engednünk. A Szentírás azt mondja: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,13).

Ne feledjük: a megbocsátás folyamat

Az elszenvedett sérelmeket nem lehet azonnal elengedni. Az út, amelyet végig kell járnunk, jól elkülöníthető szakaszokra bontható: tagadással kezdődik, amelyet bánat követ, egészen a depresszióig és a veszteség átéléséig, végül megszületik az elfogadás. Legyünk türelmesek és megértőek saját magunkkal, míg végigjárjuk a megbocsátáshoz vezető utat!

Forrás: cbn.com