Néha
nagyon terhes az emberek között élni, érezni az elégedetlenséget, hogy
tele van a hócipőjük; egyesek némán tűrik a vállukon cipelt hegyeket,
mások hangosan szót és helyet követelnek maguknak egy képzelt pódiumon.
Szeretem az embereket, gyakran lenyűgöznek, tegyenek akármit, mégis,
tisztán érzem, hogy a problémák olyan tisztán és súlyosan magasodnak
fölénk, hogy a Napot már nem is láthatjuk. Az emberek hülyék, mondják
körülöttem sokan, főleg az ismerőseim, akikkel néhanapján legurítok
egy-egy korsó sört, vagy fröccsöt; bizonyos értelemben egyet is értek
velük, csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet.
A hülyeség némely esetben áldásos is lehet, mivel az ember vakká
válhat, és akkor a nem tudom, nem fáj elvén akár látszatboldogságban le
is élheti az életét, közben gyermekeket nemzhet, dolgozhat, ilyen vagy
olyan fizetésért, ha szerencséje van, még gazdaggá is válhat, a
tisztesség már megint másik lapra tartozik. Nem a butaság a legnagyobb
probléma a mai emberekkel. Az igaz, hogy a butaság gyakran
rosszindulatot szül, képesek vagyunk egymásra károgni, mint a vetési
varjú, néha a tettlegességig is fajulhat egy-egy konfliktus. Az igazi
probléma az, hogy az eszünkkel próbálunk mindent megoldani, a szívünket
pedig igyekszünk elhallgattatni, márpedig ez meddő és dőre próbálkozás,
mivel sosem fog sikerülni.
Az ember érző lény, nekem ez a megállapítás sokkal jobban tetszik, mint
az, hogy gondolkodó ember, ugyanis ésszel lehet gondolkodni, de érezni
nem, viszont a szív mindkettőre képes. Meg lehet érezni a dolgokat, a
jövendő szelét a szívben fel lehet fogni, meg lehet érteni, a kérdés
pusztán az, hogy hajlandó-e odafigyelni az ember.
Önként és dalolva száműzném magam a vidéki telekre, írnék akár egész
nap, valamiért mégsem teszem meg; vagy az idő hiányzik, vagy a
kivitelezés elbagatellizálása, de elégedetlenségemért csak és kizárólag
én vagyok a felelős. Íróként komoly feladatot vettem a nyakamba, ha úgy
tetszik, egy hegyet próbálok medálként viselni. Ezzel nem hősként
próbálom feltűntetni magamat, csupán ki szeretném hangsúlyozni, hogy az
íróknak rendkívül fontos feladatuk van az életben, egy ország, egy
nemzet életében. Egy író csak igazat írhat, ha nem ezt teszi,
menthetetlenül bekövetkezik a halála, és itt nem a fizikai halálról
beszélünk. Aki íróként kíván érvényesülni a világban, regényeken,
novellákon, esszéken keresztül kívánja megosztani érzéseit, gondolatait a
világgal, mindenképpen igazat kell írnia, úgy is mondhatnám,
kötelessége az igazságra törekvés, ha ezt nem teszi, hiteltelenné válik,
és a Sors a margóra száműzi.
Wass Albert egy interjújában kifejtette, hogy egy író nem jó
politikusnak, mivel csak azt képes leírni, amit érez, márpedig a
politikában nem az érzések diktálnak, az egy nagyon komoly észjáték;
viszont egy írónak kötelessége politizálnia, hogy előrébb hajtsa
nemzetét. Ez egy elég komoly paradoxon, mégis meghajlok Wass Albert
bölcsessége előtt! Ildomosnak tartanám, ha minden művész így
gondolkodna, függetlenül attól, melyik nemzet szülötte: a művészek saját
nemzetüket hajtsák előbbre, de ne úgy, hogy egy másik országban élnek,
és azokat alázzák, akiknek az az ország a hazájuk.
Fiatal íróként azt tudom tanácsolni az utánam következő íróknak, hogy
zászlójukra a becsületesség és az igazság szavait tűzzék, és akkor
művészetük aranyként fog ragyogni a legnagyobb sötétségben is, akkor
melegséget érezhetnek belőle az olvasók. Én hiszem, hogy vannak most is,
és lesznek is a későbbiekben olyan nagyszerű alkotók, akikre büszkék
lehetünk, illetve büszkék leszünk még egyszer, csak adjunk nekik teret,
hagyjuk kibontakozni őket, hagyjuk, hogy művészileg önzők legyenek.
Hála Istennek, hogy az érzéseinket nem képesek irányítani földi
hatalmak! Képzeljük csak el, még ennél is rokkantabb világban élnénk, ha
az érzéseinket irányíthatnák azok az emberek, akik saját magukon kívül
nem szeretnek senkit. Tiszták lehetünk és fényesek, én ezt bizton
állíthatom, adjunk magunknak időt, hogy leszállhassunk önmagunk
mélységébe, hogy onnan egy szökkenéssel feljuthassunk az isteni
magasságokba. Emberek vagyunk, magyarok, az isteni bölcsesség hordozói,
lássunk, ne csak nézzünk, és halljuk meg a szavak mögött megbújó
utalásokat. Minél inkább ismerjük önmagunkat, annál jobban kiismerjük a
környezetünket, végső soron az egész emberiséget.
Legyünk éberek!
Éljünk az erőnkkel, legyünk igaz emberek és magyarok, a hit lehet a
legnagyobb erőnk azon az úton, amely az ésszel élőknek pokoljárás, a
szívvel szeretőknek diadalmenet! Árpád fejedelem, István király itt él
ma is bennünk, csak találja meg mindenki magában, hogy élete királyává
válhasson minden egyes ember, és akkor el fog jönni a boldogság, ebben
biztos vagyok.
És ha megpróbálnak elgáncsolni? Az éber embert sohasem fogja tudni
senki elgáncsolni, mert minden csapdát, minden kifeszített zsinórt,
minden hátulról nyúló lábat észrevesz.
A becsületesség, az őszinteség, a szeretet lehet a mi fegyverünk az
önzés, az elme, a gonoszság ellen, és én úgy hiszem, már most látható,
mi állunk győzelemre, mi, akik merünk harcolni, elsősorban önmagunkkal,
mert aki önmagával meg tud harcolni, annak az egész világ már semmiség!
