Összpontosítsd figyelmedet a mostra, és mondd meg nekem, mi a problémád ebben a pillanatban!

Nem kapok választ, mert nem lehet problémád, ha figyel­med teljes mértékben a mostban van. Helyzeted, amellyel foglalkoznod kell, vagy amelyet el kell fogadnod? Nos igen, az lehet. De miért kreálj abból problémát? Miért csi­nálj bármiből is gondot?
Az elme — tudattalanul — imádja a problémákat, mert azok valamiféle identitást adnak neked. Ez egyszerre szok­ványos és abnormális. A „probléma" azt jelenti, hogy el­méddel egy helyzettel viaskodsz, anélkül hogy valódi szándék vagy lehetőség lenne benned az azonnali cselek­vésre, s hogy mindezt tudattalanul énképed részévé teszed. Élethelyzeted annyira maga alá gyűr, hogy elveszíted ké­pességedet, hogy érzékelni tudd az életedet, a Létedet, vagy elmédben hordozod száz olyan teendőd őrült terhét, amelyet majd biztosan vagy esetleg meg kell tenned a jö­vőben, ahelyett hogy figyelmedet arra az egy dologra összpontosítanád, amelyet most meg tudsz tenni.
Amikor problémát teremtesz, fájdalmat teremtesz! Mindössze egy szimpla választásra, egyszerű elhatá­rozásra van szükséged: „Bármi is történjék, többé nem teremtek magamnak fájdalmat. Nem teremtek több problémát."

Ez ugyan kis döntés, ám radikális! Addig nem szánod rá magad, amíg torkig nem vagy a szenvedéssel, amíg iga­zán eleged nem lett belőle. És addig nem is tudod elhatá­rozásodat keresztülvinni, amíg hozzá nem jutsz a most erejéhez. Ha nem teremtesz több fájdalmat magadnak, akkor már másnak sem fogsz. Továbbá nem szennyezed a problémateremtés negativitásával a gyönyörű Földet, a belső teredet és a kollektív emberi pszichét sem.
Ha olyan helyzet adódik, amelyet azonnal kezelned kell, akkor cselekvésed világos, határozott és valószínűleg ha­tékony lesz, ha az a jelen pillanat tudatosságából fakad. Ugyanis tetted ilyenkor nem az elméd múltbeli beidegző­déseiből eredő reakció lesz, hanem a helyzetre adott, in­tuitív válasz. Akadnak olyan esetek is, amikor az időhöz
láncolt elme reagálna, s így hasznosabbnak találod, ha nem teszel semmit, csak kiegyensúlyozottan a mostban maradsz.

E. TOLLE

Maharishi a bölcs és a valóságra eszmélt emberről

A bölcsesség alázatossá teszi az embert. A bölcs ember látja, hogy a teremtésben lévő különbözőségek és különbségek csupán időlegesek, egyetlen végső Valóság szolgál mindegyikük alapjául, nem ragaszkodik ahhoz, hogy a dolgok egy bizonyos módon történjenek.

Könnyedén veszi a dolgokat, mert tudja, hogy minden közös véget ér. A Léte e természetes minőségét a bölcsekben alázatosságként értelmezik. Valóban az alázatosság a bölcsesség ismérve, hiszen az élet egységének minden lény alapvető Egységének megnövekedett értékéből származik. Általában akkor tekintenek valakit alázatosnak, ha őszintén felismerte személyes korlátoltságait, tudatlanságát és jelentéktelenségét, azonban az igazi alázatosság a Lét minőségében, és egyáltalán nem az elme szintjén kialakított hozzáállásban rejlik.

A Valóságra eszmélt ember elméje teljesen megtöltődött a Lét állapotával - az élet egységével - és az ilyen elme természetes módon egységben lát mindent függetlenül a szemei elé táruló látványtól. A relatív létezés látszólagos különbözőségei képtelenek megosztottságot teremteni látásmódjában. Ez nem jelenti, hogy az ilyen ember képtelen meglátni a tehenet, vagy hogy nem tudja megkülönböztetni egy kutyától. Természetesen a tehenet tehénnek, a kutyát pedig kutyának látja, azonban a tehén és a kutya alakjának látványa nem rejti el látása elől az Én, Önmaga egységét, mely pedig ugyanaz mindkettőben. Noha látja a tehenet és a kutyát, Énje, Önmaga a tehén és a kutya Létében gyökerezik, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodott ember miközben sokféle természet egészében szemlélődik és tevékenykedik, nem esik ki az élet szilárdan élt, elméjét átitató, és látásmódját kitörölhetetlenül átható Egységből.

1992. augusztus 20. Rhodoszon kaptuk Vassula Ryden által Jézus Krisztus Urunktól

Uram, mi történik, ha nem teszik meg akaratodat?

Visszavonom Szívemet, kegyeimet és kegyelmeimet, de keresztem megmarad.