A bölcsesség alázatossá teszi az
embert. A bölcs ember látja, hogy a teremtésben lévő különbözőségek és
különbségek csupán időlegesek, egyetlen végső Valóság szolgál
mindegyikük alapjául, nem ragaszkodik ahhoz, hogy a dolgok egy bizonyos
módon történjenek.
Könnyedén
veszi a dolgokat, mert tudja, hogy minden közös véget ér. A Léte e
természetes minőségét a bölcsekben alázatosságként értelmezik. Valóban
az alázatosság a bölcsesség ismérve, hiszen az élet egységének minden
lény alapvető Egységének megnövekedett értékéből származik. Általában
akkor tekintenek valakit alázatosnak, ha őszintén felismerte személyes
korlátoltságait, tudatlanságát és jelentéktelenségét, azonban az igazi
alázatosság a Lét minőségében, és egyáltalán nem az elme szintjén
kialakított hozzáállásban rejlik.
A
Valóságra eszmélt ember elméje teljesen megtöltődött a Lét állapotával -
az élet egységével - és az ilyen elme természetes módon egységben lát
mindent függetlenül a szemei elé táruló látványtól. A relatív létezés
látszólagos különbözőségei képtelenek megosztottságot teremteni
látásmódjában. Ez nem jelenti, hogy az ilyen ember képtelen meglátni a
tehenet, vagy hogy nem tudja megkülönböztetni egy kutyától.
Természetesen a tehenet tehénnek, a kutyát pedig kutyának látja, azonban
a tehén és a kutya alakjának látványa nem rejti el látása elől az Én,
Önmaga egységét, mely pedig ugyanaz mindkettőben. Noha látja a tehenet
és a kutyát, Énje, Önmaga a tehén és a kutya Létében gyökerezik, és azt
hangsúlyozza, hogy a megvilágosodott ember miközben sokféle természet
egészében szemlélődik és tevékenykedik, nem esik ki az élet szilárdan
élt, elméjét átitató, és látásmódját kitörölhetetlenül átható Egységből.
