‘Jézus szent vére, melyet a kereszten kiontottál értünk, áldd meg ezt a hajlékot és vedd oltalmad alá!’
Virágdíszbe öltözött templom, orgonazúgás, hófehér menyasszonyi ruha, egyedülálló élmény a menyasszonynak, a vőlegénynek és az egész násznépnek; ezt nem lehet kihagyni, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie – mondják sokan, mert érzik, hogy a templomi esküvő nem csupán egy szertartás, egy a sok lehetséges ünnepi esemény közül, hanem van valami "földöntúli" tartalma is, mert valami megváltozik általa. De hát mi is történik ott, a templomban az oltár előtt? Gyakori vélekedés: az is csak egy ceremónia, egy új papír. Pedig a templomi esküvő a házasság szentsége kiszolgáltatásának első pillanata, hogy azután ez a szentség-kiszolgáltatás egy életen át megszakítás nélkül folytatódjék. A házasság szentségének kiszolgáltatója ugyanis nem a pap, hanem a férfi és a nő, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák egymásnak, jellé teszik önmagukat, annak jelévé, hogy Isten mennyire szereti az embert.
A házasságnak maga Isten a szerzője, mert Isten a férfi és a nő szívébe oltotta a vágyat, hogy valakinek magát elajándékozva kiegészüljön, "és ketten egy testté legyenek" (Ter 2 24). Ezért Isten megáldja a házastársi szeretetet, és az emberpárt bevonja teremtő művébe. Isten kimondta rájuk a maga IGEN-jét, egymásnak rendelte őket. Amikor pedig a menyasszony és a vőlegény az oltár előtt kimondja egymásra az IGEN-t, Isten akaratát teljesítik. És történjék most már bármi, Isten az IGEN-t soha vissza nem vonja, áldása végleges. A szentségi házasság tehát nem csak addig létezik, és addig köti a feleket egymáshoz, ameddig a szerelem nagy lángon lobog, vagy ameddig ők ketten jól érzik magukat együtt.
Isten kölcsönös önátadásra hívja a házasságban élőket. Ez a teljes és kölcsönös önátadás, a "felette nagy titok" (l. Ef 5, 32), maga a szentség. Tehát a házasság szentsége alapvetően az adás szentsége. Valahányszor egy házasság meg akar újulni, a házasság ezen alapvető vonásában kell megújulnia: ismét kész vagyok önmagamat maradéktalanul odaajándékozni a másiknak, ismét kész vagyok maradéktalanul az ő boldogsága lenni. A keresztény házastársak sajátos ajándékokkal, kegyelmekkel rendelkeznek, ezek erejével segítik egymást a házaséletben, a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki "velük marad" a házasság nehéz perceiben is, amikor "esteledik", és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.
Korunkban a szeretet sokak számára "énközpontúvá" vált, a szeretet minőségét azon mérik le, hogy "engem boldoggá tesz-e, vagy sem". Jézus a házasság szentségében élőket a "teközpontú" szeretet gyakorlására hívja meg: Add életedet a másikért! Önmagát állítja elénk például: "ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket." (Jn 13,34) Önmagáról pedig így vall: "az életemet ... Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól." (Jn 10,18) A szentség erejében válik képessé az ember a mind önzetlenebb szeretetre és a legteljesebb kibontakozásra.
Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy a férfi és a nő kegyelmi közösségben marad Krisztussal. A szentség a maga teljességében gyümölcsözően csak azok számára tud jelen lenni, akik valóban egyek Vele, akik nem csak mellette, külső szemlélőként, hanem Vele eleven közösségben élnek, azaz "úgy szeretik egymást, ahogy Ő szeret minket."
Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy személyes szeretettel fordulunk egymás felé. Jézus önmagát adta értünk, semmit sem tartva meg magából önmagának. A mai ember személy-tudatát felülmúlja individuum-tudata, és ezt befedi biológiai lény-tudata. Az individuális kapcsolatban az ember csak a felszínen találkozik a másikkal úgy, ahogy a tárgyak érintkeznek egymással, ahogy két biliárdgolyó ütközik, ahogy az autóbuszon két ember válla összekoccan. Sok kortársunk a házasságban is individuálisan éli meg kapcsolatát, ezért tud olyan könnyedén elválni. A személyes kapcsolatban az ember részt vesz a másik életében. "Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála." (Jn 14, 23) A személyes kapcsolatban állók kölcsönösen lakást vesznek egymásban, mennél inkább szereti az egyik a másikat, annál inkább egymásban léteznek, így mindegyikük nagyobb mozgásteret nyer. Sohase feledjük személy voltunkat, sohase érjük be puszta biológiai együttléttel! A csak a biológia síkján mozgó házasságban könnyen megszületik az elv: ma veled, holnap vele; a megfogant élet az abortusz áldozatává válik, hisz az csak egy biológiai aktus nem kívánt mellékterméke, amelyet biológiai úton el lehet távolítani. Korunk egyik veszélye, hogy az ember önmagát biológiai lénnyé fokozza le, vagyis megfosztja önmagát transzcendens távlataitól, ami egyszerre hat ki személyes kapcsolataira, szexualitására és az élethez való viszonyára.
Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy megelőzően szeretünk. Krisztus már akkor is szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk. A házasság és a család élete akkor erős, ha leggyengébb tagjában is él a megelőző szeretet. Jézus a Tóbiás könyvéből származó ószövetségi "amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, te se tedd"-el szemben az újszövetségi "amit akarsz, hogy neked tegyenek, te is tedd"-et állítja elénk. Az ószövetségi tézist követők életében stagnál a szeretet, nincs kezdeményezés, nem bántjuk egymást, és elvárjuk, hogy a másik se bántson minket. A jézusi tézis a szeretet szüntelen növekedésével ajándékoz meg. Ha a másiknak nincs is ereje a kezdeményezésre, én mindig kezdeményezhetek szeretettel, megbocsátással, lemondással, adakozással, áldozatvállalással, és így szüntelenül adott a szeretet növekedésének lehetősége.
Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy nem szűnik meg a kommunikáció a házasságban és a családban. A szentháromságos Isten közössége szüntelen kommunikáció. Olyannyira az, hogy háromságos egy Istenről beszélünk. A házasság szentsége teremtette egységet mind a házasságban élők, mind a család, mind pedig a külvilág akkor fogja megtapasztalni, ha a szeretet eleven kommunikációja él a férj és feleség között. Az a szeretet, amelyet nem kommunikálnak, nincs.
Bíró László
nyugalmazott tábori püspök
ELŐTTED JÉZUSOM, LEBORULOK
Előtted Jézusom, leborulok,
Féktelen bűnös, én, hozzád bújok.
Ó, kérlek, hogy nékem malasztot adj,
Hisz Te a bűnöshöz irgalmas vagy.
Szép piros véreddel öntözgettél,
Amikor elestem, fölemeltél.
Légy azért irgalmas, és meghallgass,
Mennyei erőddel, ó, támogass!
Tehozzád, Jézusom, felkiáltok,
Földről az ég felé felsóhajtok:
Szívemnek kapuját zárd be, kérlek,
Hogy helyet ne adjon a véteknek.
Vádolom magamat, mert vétettem,
Fölséges színedet megsértettem.
Hozzád, ó, Jézusom, fohászkodom,
Hogy többé nem vétek, megfogadom.
Esengő szavamat meghallgassad,
Ó, szelíd Jézusom, s ez egyet add:
Hogy végső órámban kiálthassam,
Szent Neved, Jézusom, kimondhassam.
Ha nem jól idézem, akkor kérlek keressétek meg az eredetit, s ha úgy érzitek 4-ről 7-re emeljétek a napi szinteteket.
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba: - Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek: - Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak: - Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
Mindnyájunknak szükségünk van gyógyulásra és növekedésre érzelmileg és jellemünkben is. Ha ezt beismerjük, az már a helyes gondolkodás és az őszinteség jele. Így lehetőséget adunk Istennek, hogy munkálkodjon életünkben. Biztosan mindnyájunk életében előfordult olyan eset, amikor szükségeinket nyíltan és őszintén feltárva megsebződtünk. Rossz lenne azonban, ha egy vagy több ilyen negatív tapasztalat visszatartana annak a gyógyulásnak az elfogadásától, amit Isten kínál. Felül kell emelkednünk önmagunkon, nem szabad engednünk, hogy a jövőre nézve a korábbi elutasításaink határozzák meg hozzáállásunkat, cselekedeteinket. Nem menekülhetünk a problémák elől, szembe kell velük néznünk, mert különben csak elodázzuk gyógyulásunkat. Isten biztosan nem utasít el senkit, tárjuk fel előtte csalódásainkat, félelmeinket, vele mindent megoszthatunk. Előtte csöppet sem kell tetszelegnünk, fényeznünk magunkat, előtte nyomorultul és szegényen is megjelenhetünk; hisz mink van, amit nem Tőle kaptunk? Ő ugyanis arra vár, hogy őszintén és nyílt szívvel forduljunk hozzá, feltárjuk előtte gyengeségeinket, hiányosságainkat, szükségeinket, szeretetéhségünket, vágyainkat, hogy ránk áraszthassa gyógyító és szabadító szeretetét. Bizalommal teljesen kérjük az Ő segítségét mindenben, hisz Jézus mondta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Ha hittel és bizalommal fordulunk Istenhez, akkor Ő teljesíteni fogja kéréseinket, igaz nem mindig akkor és úgy, ahogy mi azt elképzeljük.
Minden egyes megsebződés esetében érdemes szívünk sebeihez való viszonyulásunkat megvizsgálnunk; különösen, ha nagy sérelem, csalódás ér bennünket. Ha ugyanis rosszul viszonyulunk érzelmi sebeinkhez, az önfejűséghez vezet, ami büszkeséget eredményez. A büszkeség miatt sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólunk az emberek, mint az, mit gondol rólunk Isten, ezért előbb-utóbb betölt az emberektől való félelem. Ez engedetlenséghez vezet, az engedetlenség pedig az önfejűséghez vezet vissza. Ha érzelmi sebeket hordozunk, gyakran beleeshetünk ebbe a végzetes körforgásba, ami lelkileg megbéníthatja a legjobb szándékú embereket is. Mindaz pedig, ami a bizonytalanság, az önfejűség, az emberektől való félelem és az engedetlenség megnyilvánulása, végső soron lelki halált eredményez, amely a hétköznapi életben többféleképpen is megnyilvánulhat:
• Elszigetelődés: Az elzárkózással próbáljuk meg igazolni, miért nem bocsátunk meg másoknak, mért nem próbálunk meg együttműködni azokkal, akikkel nem mindenben értünk egyet.
• Szakadás: Megosztottság okozói lehetünk, különösen mivel véleménykülönbségek esetében minden áron azt akarjuk elérni, hogy velünk értsenek egyet. „Mi” és „ők” kategóriába kezdünk el gondolkodni - akik egyet értenek velünk és akik nem - ahelyett, hogy úgy gondolkodnánk, mi mindnyájan egy test tagjai vagyunk.
• Birtoklási vágy: Az a fajta gondolkodás, hogy „ez az enyém”, legyen szó bármiről, anyagi, érzelmi vagy lelki javakról.
• Manipuláció: A büszke és önfejű emberek gyakran próbálnak másokat befolyásolni azáltal, hogy nem akarnak másokkal együttműködni, mindig a saját elképzeléseiket akarják megvalósítani, kritizálnak és megítélik, amit mások tesznek.
• Másokkal való szellemi és érzelmi azonosulás visszautasítása: A másokkal való azonosulás hiányát nézetkülönbségekkel próbáljuk magyarázni, pedig az egység nem a teljes nézetazonosságon alapul.
• Taníthatatlanság: Elzárkózunk másoktól, nem fogadjuk el a figyelmeztetést, helyreigazítást. Megkeményedünk.
• Kritizálás és ítélkezés: Ha kívül állunk egy csoporton, általában könnyű őket elítélni, kritizálni.
• Türelmetlenség: Úgy gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk a dolgokat, és nem adunk időt azoknak, akik nem értenek egyet, vagy egyszerűen nem értik.
• Mások iránti tisztelet aláásása: Ha megsebeztek, akkor visszahúzódunk, elítéljük azt, aki megsebzett és az iránta érzett tiszteletet is aláássuk.
• Bizalmatlanság: Másokat vádolunk azzal, hogy nem bíznak bennünk, de legtöbbször ez saját bizalmatlanságunk kivetítése, önfejűségünk, vagy a kapott sebekre való reagálásunk eredménye. Velünk van a gond, nem másokkal.
• Követelődzés: Elvárjuk, hogy mások alkalmazkodjanak hozzánk és kényünk, kedvünk szerint gondolkozzanak, szóljanak, cselekedjenek.
• Hűtlenség: Mások kétségeit, sebeit vagy szükségeit arra használjuk, hogy megnyerjük őket saját elképzeléseinknek, ahelyett, hogy az egységet, szeretetet, megbocsátást, kibékülést munkálnánk.
• Hálátlanság: Arra irányul a figyelmünk, mi mindent tehetnének értünk, és nem vesszük észre, mennyi mindent tettek már értünk eddig is. Elégedetlenek vagyunk, nem a meglévő adományoknak és ajándékoknak örülünk, hanem csak az lebeg szemünk előtt, ami nem a miénk, amit nem kaptunk, vagy nem is kaphatunk meg.
• Elképzelés centrikusság: Elképzeléseink fontosabbá válnak, mint az egység vagy a szív megfelelő állapota. Egy módszert, egy programot, egy elképzelést idealizálunk, és ezt az emberek fölé helyezzük, különösen azokra alkalmazva, akik nem értenek velünk egyet.
Mindezen tünetek sebzettségünk, és a fel nem oldott elutasításaink következményei, mégis mindez önző és helytelen. De mindebből van kiút, annak azonban meg kell fizetni az árát: Ha teljes belső gyógyulásra, szabadságra és Isten gyengéd szeretetére vágyunk, akkor el kell döntenünk, hogy Isten félelmében akarunk járni! Isten félelme az Úrral való bizalmas kapcsolatot és ezzel együtt a bűn iránti gyűlöletet jelenti. De ez nem egy pusztító, nyugtalanságot keltő gyűlölet, hanem a bűn romboló ereje elleni sokszor fájdalmas, de mindig békés gyűlölet, mivel látja milyen kegyetlen, elnyomó és pusztító a bűn. Szalézi Szent Ferenc szavai segíthetnek nekünk az istenfélelem útján való haladásban: „Gyűlölni kell a hibáinkat, de nyugodt és békés utálattal, nem haraggal és aggodalommal. Türelemmel kell rájuk tekintenünk, s hasznot húzni belőlük szent megalázkodással. Mert semmi nem őrzi meg jobban a hibáinkat, mint az, ha aggodalommal és túlzott sietséggel próbáljuk eltávolítani őket.” Mindig figyeljünk arra is, hogy sose a vétkező embert vagy magunkat gyűlöljük és utasítsuk el, hanem mindig magát a bűnt, embertársunkat és magunkat (a megváltozni akarás szándékával) pedig irgalmasan fogadjuk el, bármit is követett vagy követtünk el! Röviden megfogalmazva: az az igazi istenfélelem, ha Istenhez ragaszkodunk, és minden körülményben!
De nem csak az fontos, hogy kitartóan, hanem az is, hogy minél alázatosabb lelkülettel közeledjünk Istenhez, mert csak így tapasztalhatjuk meg a Vele való élet szépségét, boldogságát, szabadságát. Nincs ugyanis olyan kisebbrendűségi érzés, gőg, önzés vagy egyéb más gyengeség, hiba vagy bűn, amit nagyobb alázattal és összetöretéssel ne lehetne orvosolni. Az alázat ott kezdődik, amikor készek vagyunk felismerni és elismerni, milyenek vagyunk, és a bűnt elítélve a szeretetet választani. Az alázatban kicsinységünk, szegénységünk, tehetetlenségünk és bűneink számosságának ellenére - sőt éppen ezért - elfogadjuk Isten gyengéd és a bűnbánónak mindent megbocsátó, Önmagát is odaajándékozó irgalmas szeretetét. Az igazi alázat tehát sosem kisebbrendűségi érzésből, önmagunk értéktelennek tartásából fakad, hanem éppen ellenkezőleg, önmagunk értékelése és az Istenbe vetett bizalmunk jele, a Tőle való függésünk elismerése. Ez a függés pedig a mi szabadságunk, mert minél inkább függünk Istentől, annál szabadabbak vagyunk. Jézus mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Nincs is szabadabb és boldogabb ember annál, mint aki bensőséges kapcsolatban él teremtő, gondoskodó Istenével, mert az ilyen ember biztonságban érezheti magát, bármi is történjen vele, nem kell félnie…
Az istenfélelem és az alázat erénye visznek közel bennünket Isten éltető atyai szívéhez, és adják meg nekünk a helyes önértékelést. Isten nem tudja megérinteni a kevély, gőgös és a bűnt választó emberek szívét, mert Ő végtelenül szelíd, nem tolakszik, tiszteletben tartja szabad választási lehetőségünket. Eltűri, hogy hűtlenek legyünk Hozzá, miközben Ő mindvégig hű marad hozzánk. Isten tehát csak akkor tudja begyógyítani sebeinket, csak akkor tud kötelékeinktől megszabadítani, ha alázatosan és állhatatosan kérjük, keressük, vágyjuk és kívánjuk Őt, az Ő megszentelő jelenlétét, az Ő szent akaratát.
Ahhoz, hogy egészséges és teljes életet éljünk, minden nap újra és újra el kell indulnunk az úton, Jézus útján, az igazság útján. És bár szárnyakat nem kapunk, de gyalog elindulhatunk és ennyi elég, mert mindig elég egy-egy lépést megtennünk, bizalommal, hűségben, türelmesen így haladnunk a Cél felé. Aki nap nap után elindul ezen az úton, az Istenbe vetett bizalom útján, az megtapasztalja Isten gondoskodó, irgalmas atyai szeretetét, mely által szívének sebei begyógyulnak, lelke egyre szabadabb lesz, értelme pedig új dolgokra nyílik meg. S mindehhez különösebb erőfeszítéseket sem kell tennie, hisz ezen az úton nem az ember érdemei, hanem Isten kegyelme az, ami igazán számít. Ezen az úton Isten bölcsessége mindent gyermekeinek javára fordít, nem lesznek értelmetlen napok, órák, percek, mert minden napnak, órának és percnek értelme lesz életünkben: szívünk, lelkünk sebei és kötelékei ugyanis nem csak a bátorító és felszabadító érzelmi vigaszokban, hanem a Jézussal átélt szenvedésekben és összetöretésekben, valamint embertársaink szolgálata által is folyamatosan gyógyulnak, oldódnak, engednek szorításukból. Igaz, ez sokszor küzdelmes harcot jelent (elsősorban önmagunkkal szemben), mert van, hogy csak utólag világosodik meg bennünk a ránk bocsátott szenvedés értéke. Isten a szenvedést és a sötét éjszakákat ugyanis azért engedi meg, hogy általa is egy még egészségesebb, szabadabb és fénnyel teljesebb életállapotba vezessen bennünket, ahová pedig e kínok nélkül nem juthatnánk el. Önmagunktól ugyanis még azt sem tudjuk beismerni, hogy képtelenek vagyunk saját erőnkből jót tenni, mindaddig míg mélyen meg nem tapasztaljuk korlátozottságunk, szegénységünk és végtelen tehetetlenségünk. Azon tény felismerése és elismerése pedig, hogy koránt sem vagyunk tökéletesek és gyógyulásra, szabadulásra van szükségünk, elengedhetetlen ahhoz, hogy Istennel bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk...
Induljunk el minden nap a nekünk szánt úton, mert ha Istent keressük és vágyunk akaratának teljesítése, akkor egyre inkább egyek leszünk Vele az élet viharában és egyek az élet csendjében; egyek a szenvedésben és egyek a boldogságban; egyek a halálban és egyek a feltámadásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése