Eljön hát az a nap is, amikor már nem kell szégyenkeznünk. Isten megbocsát, és végre jól megy sorunk. Erre vágytunk rég! Minden testi vagy lelki jólétünkben Istennek gondja van arra, hogy legyenek a közelünkben olyanok, akiken segíthetünk. Ha nem akarunk adni a miénkből, elszegényedünk. Ha nem sajnáljuk osztogatni azt, amit mi is csupán kaptunk Istentől, meggazdagodunk benne. Saját boldogságunkat csak úgy érhetjük el, ha nem magunkat akarjuk boldoggá tenni, boldognak tudni. Hogy Isten ujjongva tud örülni nekünk, akik nem érdemeljük ezt meg, hisz ítélet alatt voltunk, épp most vette le rólunk jogos ítéletét, ez felfoghatatlan. Olyan megbocsátásról, szeretetről tanúskodik, ami mindegyikünket alázatra késztet, ha összehasonlítjuk a sajátunkkal. Nem azért teszi ezt velünk, mert már eleget szenvedtünk, vagy szentekké váltunk volna. Az ő nevéért fordítja jóra sorsunkat, mert az ő nevében kerestünk oltalmat. Akarjunk hűek lenni ehhez a névhez: krisztusiak, keresztyének! Most is boldog, aki megvallhatja, hogy őhozzá tartozik. De „azon a napon” csak ez a név lesz a menedékünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése