Az igazi önkontrollra, a lélek ellenőrzésére igazából csak a Lélek képes.

Nem könnyű együtt élni azokkal, akiknek “nehéz a természetük” vagy nem ismerik énhatáraikat – bizonyára nem véletlenül születnek az anyósviccek. A tiszta, őszinte humor mindig kiváló lehetőséget nyújt az együttélés feszültségeinek levezetésére vagy elhordozására, de vannak élethelyzetek, amikor már nevetni sem tudunk, de a dühtől sírni se… Ezek azok a pillanatok, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy lehetne szépen is élni, de mégsem lehetséges, mert az egyén vagy bizonyos közösségek érdekei fölé emelkednek az összközösségi érdeknek. Ilyenkor az egyébként is bennünk szunnyadó agresszivitás parazsa hamar lángra lobban, s a lángok könnyen elborítják az elmét, s olyat is megtesz ilyenkor az ember, amit egyébként nem tenne meg… Ezért mondja az apostol: “ha lehetséges” s “amennyire tőletek telik”. Az előbbi jelzi az objektív körülményeket, melyek alakulása nem tőlünk függött, az utóbbi pedig a mi belső késztetéseinkre utal, melyekre hatással vagyunk – amennyire telik az önkontrollunkból. Az pedig nem mindenkinél egyforma! Az igazi önkontrollra, a lélek ellenőrzésére igazából csak a Lélek képes. A keresztények jól tudják, hogy “egyedül nem megy”… kell az isteni kegyelem! A krisztusi önfeláldozó szeretet “csak úgy magától” nem lángol a szívünkben, az bizony a Lélek ajándéka, azaz kiváltság. Aki kéri, az kapja, de nem mindig rögtön, s általában nem úgy, ahogyan mi azt elképzeljük… Munkálni a közösség békéjét elsősorban ott kell, ahol azt gondoljuk, hogy viselkedhetünk másképpen is, mert elfogadnak úgy is, azaz a mieink körében. Tisztelni férjünket, feleségünket, gyermekeinket, tisztelni az emberi méltóságát felebarátunknak – ez a keresztényi tudás – csak akkor tudjuk, ha tiszteljük az Istent magát is… (Frankó Mátyás)