Maharishi a bölcs és a valóságra eszmélt emberről

A bölcsesség alázatossá teszi az embert. A bölcs ember látja, hogy a teremtésben lévő különbözőségek és különbségek csupán időlegesek, egyetlen végső Valóság szolgál mindegyikük alapjául, nem ragaszkodik ahhoz, hogy a dolgok egy bizonyos módon történjenek.

Könnyedén veszi a dolgokat, mert tudja, hogy minden közös véget ér. A Léte e természetes minőségét a bölcsekben alázatosságként értelmezik. Valóban az alázatosság a bölcsesség ismérve, hiszen az élet egységének minden lény alapvető Egységének megnövekedett értékéből származik. Általában akkor tekintenek valakit alázatosnak, ha őszintén felismerte személyes korlátoltságait, tudatlanságát és jelentéktelenségét, azonban az igazi alázatosság a Lét minőségében, és egyáltalán nem az elme szintjén kialakított hozzáállásban rejlik.

A Valóságra eszmélt ember elméje teljesen megtöltődött a Lét állapotával - az élet egységével - és az ilyen elme természetes módon egységben lát mindent függetlenül a szemei elé táruló látványtól. A relatív létezés látszólagos különbözőségei képtelenek megosztottságot teremteni látásmódjában. Ez nem jelenti, hogy az ilyen ember képtelen meglátni a tehenet, vagy hogy nem tudja megkülönböztetni egy kutyától. Természetesen a tehenet tehénnek, a kutyát pedig kutyának látja, azonban a tehén és a kutya alakjának látványa nem rejti el látása elől az Én, Önmaga egységét, mely pedig ugyanaz mindkettőben. Noha látja a tehenet és a kutyát, Énje, Önmaga a tehén és a kutya Létében gyökerezik, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodott ember miközben sokféle természet egészében szemlélődik és tevékenykedik, nem esik ki az élet szilárdan élt, elméjét átitató, és látásmódját kitörölhetetlenül átható Egységből.