A fiatalok a főiskolán találtak egymásra és még mielőtt megkapták
volna tanári oklevelüket egyházilag és polgárilag is összeházasodtak.
Azt remélték, hogy mint házaspár egy azon helységben fognak állást és
lakást kapni, és családot alapíthatnak. Tévedtek, a fiú a városban, a
lány pedig a megye túlsó végében egy kis faluban kapott állást, így nem
költözhettek össze. Három évig éltek így távházasságban, aztán szép
csendben közös megegyezéssel elváltak. Rövidesen mind a ketten találtak
maguknak partnert, akivel hosszabb-rövidebb ideig élettársként, vagy
„csak úgy” együtt éltek, de érezték, hogy életük megoldatlan, családra
vágytak. Még nem voltak tíz éve a pályán, amikor váratlanul mindketten a
városban, ugyanabba az iskolába kaptak kinevezést. Kölcsönösen
megörültek egymásnak. Közöttük nem volt harag, nem azért váltak el, mert
valamelyikük csalódott a másikban. Nem is a házasságban, mint
intézményben csalódtak, csak kilátástalannak látták, hogy a
távházasságból valódi, családalapításra alkalmas házasság lehet. Most
váratlanul felcsillant a remény: ha újra összeházasodnának, mint
házaspár, boldogan élhetnének együtt, talán még lakáshoz is jutnának, és
végre családot alapíthatnának. De hogyan befolyásolják mindezt az
elmúlt majd’ tíz év csetlései-botlásai? Vajon tényleg és tiszta szívből
meg tudják egymásnak bocsájtani azt, hogy akármint-akárhogyan, de
mégiscsak megszegték a „holtomiglan-holtodiglan” esküt? Lehet-e úgy
újrakezdeni, mintha mi sem történt volna? Lehet-e Isten áldását kérni az
egyszer már felrúgott frigyre? [...]
Az emberi kapcsolatok változatosak és törékenyek. Sokféleképpen
jöhetnek létre, és nagyon sokféle módon szakadhatnak meg. Annak is
sokféle oka lehet, hogy két fiatal miért határoz úgy, hogy házasságot
köt. A megkötött házasságot aztán százféle veszély fenyegeti. A család
történetét barázdáló sokféle válság azonban hozzájárul a családi élet
drámai szépségéhez. A családoknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy
felfedezzék: a legyőzött válság a kapcsolatot nem gyengíti, hanem
jobbítja, leülepíti, és az egységet érleli. Minden válság lehetőséget
nyújt a házaspárnak arra, hogy megtanulják: hogyan lehet egységüket
szorosabbra fűzni, és hogy mit is jelent házasságban élni. Semmiképpen
nem szabad a hanyatlásba, a kényszerű romlásba, az elviselhető
középszerűségbe belenyugodni. Épp ellenkezőleg, a házasságot akadályok
legyőzését is magába foglaló feladatnak tekintve minden válság előre
lendíthet a jobb, a szebb, az örömtelibb felé. Jó, ha a válságba került
házastársakat kísérjük, hogy a válságot és az ezzel járó kihívást el
tudják fogadni, hogy a válságot a családi életükben megfelelő helyre
tudják tenni. A tapasztalt és képzett házaspárok legyenek készségesek
másokat kísérni ennek felfedezésében, oly módon, hogy a válságok ne
rémisszék meg őket, és ne késztessék elsietett döntések meghozatalára.
Minden válságban rejlik egy jó hír, melyet tudnunk kell a szív fülével
meghallani. (vö. AL 232)
Idézzetek fel ismeretségi körötökből zátonyra futott
házasságokat! Mi vezetett a házasságok felbomlásához? Mit gondoltok: meg
lehetett volna menteni ezeket a házasságokat szakszerű
krízisintervencióval?
A sokféle válság között egyaránt vannak személyes, érzelmi és lelki
válságok, de gyakoriak a gazdasági, munkahelyi, társadalmi nehézségekhez
kötődő válságok is. Ezekhez társulnak azok a váratlan körülmények,
amelyek megváltoztathatják a család életét. A megbocsátás és a
kiengesztelődés útján fontos, hogy mindkét fél szelíd alázattal tegye
fel magának a kérdést: vajon nem ő teremtett-e olyan körülményeket,
amelyek a másikat bizonyos tévedések elkövetésére indították? A válságba
került házastársakat segíteni kell abban, hogy felfedezzék válságuk
legmélyebb, rejtett okát is, és így a gyökerénél ragadva meg a problémát
megújíthassák kapcsolatukat. Szerencsés helyzet az, ha a házaspár
nyugodt időben – még házasságkötésük előtt –, elsajátítja a párbeszéd
művészetét, mert így könnyebb felszámolniuk a nézeteltéréseket. A
válságban és azon kívül is, a párbeszéd, a dialógus nélkülözhetetlen
eleme minden házasságnak.
Gyakori eset: az egyik fél úgy érzi, hogy nem kapja meg azt, amire
vágyott, vagy nem valósul meg az, amiről álmodott, és ezt elegendőnek
tartja ahhoz, hogy véget vessen a házasságnak. Néha egy ilyen döntéshez,
miszerint mindennek vége, elég egy csalódás, egy megsértett büszkeség,
egy távolmaradás olyan helyzetben, amikor szükség lett volna a másikra,
egy megfogalmazhatatlan félelem. Vannak az elkerülhetetlen emberi
törékenységnek olyan helyzetei, amelyeknek túl nagy érzelmi súlyt
tulajdonítanak. Ilyen például annak érzése, hogy nem értettek meg
teljesen, a féltékenység, a két fél között fölmerülő különbségek, egy
más személy iránti vonzódás, új érdeklődések, melyek birtokba akarják
venni a szívet, Mindez aláássa a házasság tartósságát.
Milyen lehetőségeket, módszereket ismersz a rendszeres és
hatékony házaspári dialógus megvalósítására? Hogy lehet a nyílt és
őszinte beszélgetéseket a családon belül elmaradhatatlan alkalmakká
tenni?
Különösen fájdalmas, ha egy szentségi házasság látszik zátonyra
futni. A házassági kötelék, amelyet a házastársak szabad emberi
cselekedete hoz létre, visszavonhatatlan valóság, olyan szövetség,
amelyért Isten hűsége kezeskedik. Ezért a megkeresztelt felek között
megkötött és bevégzett házasságot semmiféle emberi hatalom és semmiféle
ok nem bontja fel, kivéve a halált. A válságba jutott szentségi
házasságok esetében a kibékülés fáradságos művészete – rászorulva a
kegyelem támogatására – igényli a rokonok és barátok nagylelkű
közreműködését, s olykor külső, szakmai segítséget is. A tapasztalat azt
mutatja, hogy megfelelő segítséggel és a Szentlélek kegyelmének
kiengesztelődést hozó működésével a házaspárok a házassági válságok nagy
hányadán kielégítő módon túljutnak. Fontos, hogy minden közösség
tudatosítsa felelősségét a hozzá tartozó házaspárokért és támogassa a
válságba jutottakat. Ugyanakkor szükséges, hogy a házasulandók megfelelő
képzést kapjanak a házasság szentségének lényegéről, hogy az oltár elé
lépve tudják és érezzék e lépésük súlyát és az egymásért vállalt
felelősséget. Sürgős feladat, hogy a lelkipásztori prédikáció, a
katekézis és a keresztény oktatás beszéljen a házasság szentségének
objektív jelentéséről. (lásd AL 235-238; 291-292)
„Az Úr a valóságos és konkrét családban lakik, annak minden
szenvedésével, küzdelmével, örömével és mindennapos gondjaival együtt.
Ha a családban a mindennapokat a szeretet élteti, akkor az Úr uralkodik
ott a maga örömével és békéjével.” (AL 315)
Milyen segítséget tudtok családotokban, közösségetekben,
plébániátokon a házasság szentségére való felkészítéshez nyújtani?
Hogyan tudjátok megakadályozni, hogy a válságba került házaspárok
elszigetelődjenek? Hogyan tudjátok gyermekeitekben tudatosítani, hogy a
ti családotokban az Úr uralkodik?
A főiskola igazgatóhelyettese, aki annak idején az egyházi és a
polgári szertartáson is a fiatalok házassági tanúja volt, egy napon
meglátogatta a fiatalokat most már közös munkahelyükön, az iskolában.
Örömmel üdvözölték egymást és a beszélgetésből hamar kiderült, hogy az,
hogy most egy városban, sőt egy iskolában tanítanak, nem egészen
véletlen. Nagyon elszomorított – mondta az igazgató –, amikor megtudtam,
hogy elváltatok. Sajnáltalak benneteket, mert tudtam, hogy az éppen
rátok szakadt látszólagos sikertelenség késztetett erre a lépésre, de
abban is biztos voltam, hogy a Jóisten titeket egymásnak teremtett.
Bíztam bennetek, gondoltam, hogy visszataláltok a helyes útra. Hát, ami
igaz, az igaz – vette át a szót a fiú –, nem éreztem magamat jól a
távházasságban. Volt feleségem, és mégis egyedül voltam, és arra sem
láttam esélyt, hogy valaha is összeköltözhetünk. Alkalmi kalandokkal
vigasztalódtam, ezek meg arról győztek meg, hogy nekem igazán senki nem
kell, csak ez a lány, akitől meg elváltam. Közös megegyezéssel váltunk
el – jegyezte meg a lány –, mert én hallva annak hírét, hogy a férjem
más lányokkal tart kapcsolatot nem akartam az útjába állni, szabaddá
akartam tenni. Igazán sohasem mondtam le róla. Gratulálok – jelentette
ki az igazgatóhelyettes –, most itt mind a ketten újra kimondtátok az
„Igent”! Egyházi házasságotok szerencsére még fennáll, hozzátok rendbe a
polgárit is! Tudok egy jámbor özvegyasszonyról, aki nagy házában
egyedül maradt és keres egy rendes, megbízható fiatal párt, akikkel
eltartási szerződést köthetne. Szerintem rátok gondolt, pedig még nem is
ismer titeket.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
