HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Folytatjuk azoknak a gondolatoknak ismertetését, amelyek Ferenc pápa tanításából alapul szolgáltak a Családok 9. Világtalálkozójára felkészítő lelkipásztori útmutató összeállításánál.

    A teremtés egységes egész. A világon mindent, ami létezik, Isten teremtett, magán viseli a Teremtő keze nyomát. Minden létező ezért összefüggő egységet alkot, minden összefügg mindennel. Isten szeretetével mindent és mindenkit magához vonz, szeretete mindent felemel. Emberi méltóságunk eredete az, hogy Isten-képmásai vagyunk, forduljunk tehát az Ő szeretetével mindenhez és mindenkihez. Ennek a szeretetnek az eltorzítása ugyanakkor mindent megront, – saját belső életünket, családi életünket, a földkerekség minden népének életét, de magának a Földnek a jólétét is. Elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással a természet és a létező javak elosztásának igazságossága, a társadalom jóléte és a béke ügye.   [...]

Nagy megrázkódtatást okoz, ha a családban fogyatékos gyermek születik. Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten az ilyen gyerekeket is, és szüleiket is maradéktalanul szereti? Idézzetek fel saját életetekből, vagy rokoni, ismerősi körből eseteket, amelyekben az segített egy családi probléma megoldásában, hogy az érintettek nem saját – vélt, vagy valóságos – érdekeiket akarták érvényre juttatni, hanem a másik fél javát keresték!

A teremtett világ maga figyelmeztet: egyre több zavar keletkezik működésében olyan károk miatt, amelyeket az Isten teremtette javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel az ember okozott. Az ember magát a természet urának és birtokosának képzelve felelőtlenül visszaél erejével és kizsákmányolja a földet. A bűn által megsebzett emberi szívben lakozó erőszak beteggé teszi a talajt, a vizet, a levegőt és az élőlényeket. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és beteggé vált Földünket (vö. LS 2.). Boldog VI. Pál pápa már 1970-ben hangsúlyozta, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget, az emberiség magatartásának gyökeresen és sürgősen meg kell változnia. Ha a legrendkívülibb tudományos eredmények, a leglenyűgözőbb technikai vívmányok és a legcsodálatosabb gazdasági növekedés nem járnak együtt valódi szociális és erkölcsi fejlődéssel, akkor ezek végül az ember ellen fordulnak.

Hogyan tudjátok a családban tudatosítani, hogy környezetünkért mi is éppen annyira felelősek vagyunk, mint a szomszédunk? Mi segít gyerekeiteket környezetbarát, a közjóért felelősen dolgozó emberekké nevelni?

Assisi Szent Ferenc még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette. Ezt a meggyőződést nem szabad észellenes romanticizmusként lebecsülni, mert hatással van szabad választásainkra, amelyek meghatározzák viselkedésünket. Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek. Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik. Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem gyökeres lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárgyként kezelje, amely felett az ember korlátlanul rendelkezhet. (vö. LS 11)

A Teremtő Isten az általa teremtett világot az emberre bízta (l. Ter 1,28), az ember ezzel felelős gazdájává vált a világnak, de nem teljhatalmú tulajdonosává. A saját magatok által létrehozott családi otthonotoknak tulajdonosai, vagy gazdái vagytok?

    Remény. Isten ma is közöttünk munkálkodik. Noha a világon sok a szenvedés és az egyenlőtlenség, Isten ma is tevékenyen építi a szeretet társadalmát. Az a feladatunk, hogy bekapcsolódjunk ebbe a tevékenységbe, bárhol is találkozunk vele. Ferenc pápa nagyon szomorúan látja az igazságtalanságokat, de nem esik kétségbe. Hiszi, hogy bármit is próbálunk összetákolni, Isten mindig előttünk jár.

Sokan úgy vélik: úgy sem változik meg semmi, minden fáradozás hiábavaló. Miért fosztanám meg magamat a kényelmemtől és a kedvteléseimtől, amikor nem várhatok semmiféle jelentős eredményt? – mondják. Bezárkóznak önző ürességükbe, elégedetlen szomorúságukba, tehetetlenségükbe. Önpusztító magatartás ez, mert az ember nem élhet remény nélkül, a tartalmatlanságra ítélt élet elviselhetetlenné válik.

Jézus Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, valóságosan él, és erővel teli. A feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk kiapadhatatlan forrása, az Ő segítsége nem marad el. Így teljesíthetjük a küldetést, amelyet ránk bízott. Az evangélium elmondja, hogy amikor az első tanítványok elindultak prédikálni, „az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Mk 16,20). Krisztus hűséges követői ma is felfedezik és megélik, hogy az Úr velük munkálkodik.

Az Ő feltámadása nem a múlthoz tartozik, benne életerő van, amely átjárja a világot. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: mindenütt igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Bizonyos azonban, hogy a sötétség közepette mindig feltűnik valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. A világban a történelem viharai által átformált szépség naponta újjászületik, az igazi értékek állandóan megújulnak. Hányszor született már újjá visszafordíthatatlanul reménytelennek látszó helyzetekből az ember! Ez a feltámadás ereje, és Krisztus követője ennek a dinamizmusnak az eszköze.

A hit azt jelenti, hogy hiszünk Őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával a rosszból is képes jót kihozni. Higgyünk az evangéliumnak, amely azt mondja, hogy Isten országa már jelen van a világban, s különféle módokon itt is, ott is bontakozik, mint a kicsinyke mag, amely nagy fává tud nőni (vö. Mt 13,31-32), mint egy maroknyi kovász, amely sok lisztet meg tud keleszteni (vö. Mt 13,33), s mint a jó mag, amely a konkoly között is felnő (vö. Mt 13,24-30.). Krisztus feltámadása ennek az új világnak a hajtásait hozza mindenütt; s még ha le is nyesik, újra kihajt, mert Jézus nem hiába támadt fel, feltámadása már áthatotta a történelem rejtett szövedékét. Ne maradjunk az eleven remény ezen útjának a szélén! (vö. EG 275, 276, 278)

Idézzetek fel saját családotokban, vagy rokoni, baráti körben történt eseteket, amelyekben a látszólagos rossz jóra fordult! Minek volt ez köszönhető?

    Nyugalom. Nagy kihívás számunkra Isten Lelke működésének nyomait felfedezni, majd nyomába lépni és követni őt. Ez azt jelenti, hogy ki kell magunkban alakítani a lelki nyugalmat és a reményben gyökeredző imádságot úgy, hogy mai világunk sok kihívása és nehézsége ellenére sohase feledkezzünk meg Isten jelenlétéről. A missziós buzgóság életben tartásához nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet” (Róm 8,26). Nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezért nagylelkű bizalommal szüntelenül hívnunk kell őt. (vö. EG 280)

Bíró László tábori püspök             
az MKPK Családbizottságának elnöke   
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

„A család evangéliuma boldoggá teszi a világot” – ezt a mottót adta Ferenc pápa az Írország fővárosában, Dublinban 2018. aug. 21-25. között megrendezendő Családok 9. Világtalálkozójának. Akárcsak az eddigi Világtalálkozók alkalmával a helyi szervezők a Világiak, Család és Élet dikasztériumával együttműködve a találkozóra felkészítő lelkipásztori anyagokat tettek közzé. Most következő havi leveleimben ezekből a Ferenc pápa tanító dokumentumaira, főként az Evangelii Gaudium, Laudato Si’ és Amoris Laetita címűekre épülő lelkipásztori anyagokból fogok idézni.

Ferenc pápa legtöbb tanításában három gondolat közös:

Isten a Szeretet

A Szeretet Istene, akit Jézus nyilatkoztatott ki nekünk, velünk van és a szeretet társadalmát építi. A Szeretet Istene a gyengédség és kegyelem Istene is, látja törékenységünket, de nem ítél el bennünket.   [...]

Sokan vannak, akik tagadják Isten létét, és azt az igazságot, hogy Isten a Szeretet. Világunk sok tekintetben arra rendezkedett be, hogy Isten nem létezik, tehát az ember sem lehet az Ő képmása, és így emberi méltósága is csak emberi eredetű. Amikor egy férfi és egy nő egymásnak kiszolgáltatja a házasság szentségét, Isten »tükröződik« bennük, beléjük vési a maga vonásait és szeretetének eltörölhetetlen karakterét. A házasság Isten irántunk való szeretetének ikonja. ... Isten a két házastársat egy valósággá teszi.

Ennek konkrét és mindennapos következményei vannak, mert a házastársakat a szentség igazi és sajátos küldetéssel ruházza fel arra, hogy a mindennapos, egyszerű dolgokból kiindulva láthatóvá tudják tenni azt a szeretetet, amellyel Krisztus szereti az Egyházát, folyamatosan életét adva érte. (vö. AL 121)

Hogyan tudjátok házasságotokban megjeleníteni Isten gyengéd szeretetét? Hogyan tudjátok gyerekeitek számára is „láthatóvá tenni” Krisztus szeretetét?

Az emberek fontosabbak, mint a dolgok

Noha a világban Isten szüntelen munkálkodásának gyümölcseként sok jó dolog található, sok olyan dologgal is találkozunk, amelyek ellentmondanak Isten szeretetének. Ferenc pápa beszél az anyagi javak megszállottairól, akiknek szíve távol van a saját belső világuktól, és minden ember méltóságától. Úgy látja, hogy ez a gyökere a globális, igazságtalan gazdasági világ kialakulásának. A nyersanyagokért folytatott hajszában pusztítjuk bolygónkat. A belső élet nélküli tárgyak fontosabbak lettek, mint az emberek. Ha a tárgyak megszállottaivá válunk, nem bízunk többé belső világunkban, ahol pedig megtapasztalhatnánk Istent, és megszűnünk tisztelni azt, ami megkülönbözteti az embert a tárgyaktól. Az Evangelii Gaudium megmutatja, hogy ez a gondolkodásmód milyen hatalmas egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat hozott létre világunkban és világunk számára: embertömegeket zárt ki az emberi méltósághoz illő emberi életből. A Laudato Si’-ben bemutatja, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy bolygónk most már egy súlyosan megkárosodott égitest. Az Amoris Laetitia-ban arról szól, hogy ugyanaz a mentalitás, amely globális egyenlőtlenségeket és környezet rombolást okozott, romboló hatású az emberi kapcsolatokra egyéni és családi szinten is.

Mondjatok példákat olyan fejlesztési tervekre, építési, vagy gazdasági intézkedésekre, amelyek nem az emberek javát szolgálták, arra nem voltak tekintettel, csak az anyagi hasznot és a gazdaság fellendülését tűzték ki célul! Miért veszélyes, ha egy család saját boldogulását az anyagiakban való gyarapodással akarja megalapozni?

Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdításában áttekinti a családi életet. Teszi ezt a mai világ valóságának és keresztény hitünknek tágabb nézőpontjából. Rámutat azokra a dolgokra, amelyek a világban rosszak, de nem éri be puszta panaszkodással. Az evangélium örömhírére összpontosít, és arra, hogy ezt az örömhírt tovább kell adnunk. Nem panaszkodik, inkább bátorít bennünket: tegyük a világot jobbá. A Világiak, Család és Élet pápai dikasztériumának prefektusa, Farrell bíboros mondta: „Attól tartok, hogy ha csak kritizálunk, az Úr majd megismétli nekünk azt, amit az evangélium szerint Mártának és Máriának mondott: Sok minden miatt aggódtok, pedig csak egy a szükséges, de azzal nem törődtök. Úgy gondolom, hogy ez számunkra igen fontos üzenet. Hagyjuk abba a panaszkodást, összpontosítsunk a pozitív dolgokra, összpontosítsunk a hitre.”

Hogyan tudjátok rokoni, baráti, vagy ismerősi körben a pozitív dolgokra irányítani a figyelmet, ha a rossz dolgok, a helytelen intézkedések, a nem megfelelő vezetők miatti panaszkodás válik a legfontosabb beszédtémává?

Küldetésünk a szeretet

Közös megállapítás a három dokumentumban: közösségünk küldetése hitünk megerősítése Istenben, a Szeretetben. Arra vagyunk hivatva, hogy osszuk meg az örömhírt Isten szeretetéről és működjünk együtt Istennel a dolgokat az emberek fölé helyező mentalitás legyőzéséért. Ferenc pápa minduntalan arra hív minket, hogy menjünk ki világunk perifériáira. Üzenetünk Isten szeretetéről aktuális és sürgős mai világunknak. Ferenc pápa arra kér minket, hogy küldetésünket irgalommal teljesítsük. Feladatunk nem a világ elítélése, hanem a szeretet civilizációjának felépítése.

Milyen jeleit látjátok annak, hogy Isten velünk van, és támogatja a szeretet társadalmának építését? Hogyan tudtok ebbe az építő munkába bekapcsolódni?

Isten szeretetére válaszolnunk kell, mondja Ferenc pápa az Amoris Laetitia-ban, együttérzésre és segítségnyújtásra szólít fel azok iránt, akik bármi okból nem tudják megközelíteni a Jézus által elénk állított eszményt. Isten megértő törékenységünkkel szemben, és gyengéd választ ad rá.

A Szeretet Istene tőlünk is azt várja el, hogy világosan és egyértelműen különböztessük meg a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Felebarátjainkhoz azonban, még a legtörékenyebbekhez is, mindig irgalommal és gyengéd szeretettel közeledjünk.

Bíró László tábori püspök              
az MKPK Családbizottságának elnöke    
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A tízéves érettségi találkozóra a többség házastársával együtt jött el. Voltak egyedülállók is, és voltak, akik férjüket, vagy feleségüket osztály-, vagy iskolatársaik közül választották. Mindnyájan nagy örömmel jöttek feleleveníteni a közös élményeket, elbeszélni az elmúlt tíz évben történteket. Osztályfőnökük úgy köszöntötte őket, mintha még most is az „ő osztálya” volnának. Meséljétek el – mondta –, hogy hogyan éltek. Sokatokról tudom, hogy mi történt veletek, hol dolgoztok, kinek hány gyereke van, de most legjobban az érdekelne, hogy hogyan érzitek magatokat, hogyan értékelitek az érettségi óta eltelt éveiteket. Szeretném, ha nem panaszkodnátok, inkább azt mondjátok el, hogy min munkálkodtok, mit tesztek azért, hogy vágyaitok teljesüljenek, hogy életetek jobb és szebb legyen, hogy azok az esetleges gondok, nehézségek, amelyek miatt panaszkodhatnátok, elháruljanak. A fiúk-lányok sorra beszámoltak dolgaikról, egyesek kicsit visszafogottan, mások őszintén és az osztályfőnök kérését komolyan véve. Egy lány azonban, aki még egyedül élt, és az osztályban a legmagasabb, közel két méter magas volt, kicsit keserűen beszélt. Könnyű volt nektek – mondta –, nekem folyton kosárlabdáznom kellett, naponta edzés, heti két-három meccs, vidéken és külföldön. Én nem értem rá randevúzni, folyton csak a kosárlabdáztam. Most, hogy már kezdek kiöregedni, a kosarazást is be kell fejeznem. A korban hozzám illő fiúk már mind elkeltek, szóval alig remélhetek egy komoly találkozást. Te szép sport-karriert futottál be – szólt közbe az egyik osztálytárs –, a sikereidnek csak örülsz? Túl nagy ára van ezeknek a „sikereknek” – válaszolt a kosaras lány –, és mire megyek vele? Az biztos, hogy ha újra kezdhetném, nem ezt az utat választanám.   [...]

Keresztényként arra vagyunk hivatva, hogy meghaladva önmagunkat és korlátainkat fáradhatatlanul törekedjünk a szeretet és az egység teljessége felé. Ne csüggedjünk tökéletlenségeink láttán, és ne ítéljük keményszívűen el azokat, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Annak tudatában éljünk, hogy az a teljesség, amire ígéretet kaptunk, minden képzeletet meghalad, de csak odaát lehet benne részünk. (vö. AL 325)

Hogyan tudjátok gyerekeiteket arra tanítani, hogy kellő önismerettel fáradhatatlanul törekedjenek a szeretet és az egység teljessége felé? Mi segít az esetleges kudarcok után az újrakezdésben?

Manapság az életben sok minden aggaszthat minket, gyakran úgy érezzük, hogy ebben a mai világban nem is lehet keresztényként boldogulni. Bármibe akarunk belefogni, nehézségek jelentkeznek, és máris okot látunk a panaszkodásra. Ferenc pápa 2013-ban egy homíliájában elítélte a panaszkodást, mondván, hogy az elveszi előlünk a reményt. Dr. Salvo Noè olasz pszichológus, akinek PANASZKODNI TILOS tábláját a Szentatya kifüggesztette irodája ajtajára, egy interjúban rámutatott, hogy ha a panaszkodásra összpontosítunk, akkor nem tudunk a problémáink megoldására figyelni. Így tehát a panaszkodás időpocsékolás. Arra kell koncentrálnunk, amivel javíthatjuk életminőségünket. Hozzuk működésbe a pozitív, keresztény erényeket, a szolidaritást, a másokkal való osztozást, a másik ember meghallgatását, a testvéri kommunikációt és segítségnyújtást, erősítsük a reményt. Sohase feledjük Jézus tanítását: „Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12, 6-7)

Hogyan tudtok a súlyos beteg, a kilátástalan helyzetbe került barát, a látszólag véglegesen megromlott kapcsolatban élő házaspár panaszkodására úgy reagálni, hogy az ne érezze szavaitokat a „szerencsés” ember fölényes kioktatásának?

Aki rászokott a panaszkodásra, az már automatikusan csinálja. Panaszkodik, ha szépen süt a nap, mert akkor túl meleg van, panaszkodik, ha felhős az idő, mert az olyan nyomasztó, panaszkodik, ha esik az eső, mert akkor ő megázik. Hamar eljut oda, hogy bármi történik, vagy éppen nem történik, az azért történik, vagy nem történik, hogy neki ártson. A dolgokat csak a saját szempontjából értékeli, az, hogy az általa nehezményezett esemény vagy körülmény másokra, akár legközelebbi hozzátartozóira, házastársára, gyerekeire milyen hatással van, fel sem merül benne. Minden ellene van, mindent negatívan lát, mindennek ő az áldozata, a többiek meg nem törődnek vele, még csak nem is értenek egyet vele. Így aztán kapcsolatai másokkal, családjával, barátaival, munkatársaival is megromlanak. Jól indult házasságok mehetnek tönkre, ha a férj, vagy a feleség belekerül a viktimizmus, az áldozatérzés hálójába.

Az önző, sikertelen ember könnyen válik „áldozattá”. Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyanokat, akik az áldozat érzés hálójába kerültek? Hogyan sikerülhet az ilyenek kigyógyítása?

Sok keresztény családban is gyakori a panaszkodás. Okkal-ok nélkül panaszkodunk, a családtagok meg maguk is inkább megtoldják a panaszt, mintsem megnyugtatnák a panaszkodót. Lássuk Isten szemével családunk minden tagját és ismerjük föl bennük Krisztust. Csak akkor lehetünk teljesen jelen a másik számára, ha minden körülményről, saját érdekeinkről megfeledkezve adjuk oda önmagunkat. Erre Jézus a minta, mert amikor valaki közeledett hozzá, hogy beszéljen vele, rátekintett, szeretettel nézett rá (vö. Mk 10,21). Az ő jelenlétében senki nem érezte mellőzve magát, mert Jézus szavai és gesztusai ezt a kérdést fejezték ki: "Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?" (Mk 10,51). (vö. AL 323)

Tud-e segíteni a családcsoport azon a házaspáron, akikről kiderült, hogy magukat mindenben sikertelennek érzik, úgy látják, hogy ők mindig áldozatok? Hogyan lehet a csoport egységét az ilyen házaspárok panaszkodása és negatív állásfoglalásai ellenére megőrizni?

Mondd csak – fordult az osztályfőnök a kosaras lányhoz –, jól emlékszem arra, hogy a kosárlabdázás mellett testnevelő tanári képesítést is szereztél? Tanár úr jól emlékszik – válaszolt a lány –, csak van egy kis baj ezzel a képesítéssel: nem sikerült letennem a kötelező nyelvvizsgát, így nem kaptam meg a diplomámat. Hiába küszködtem, hiába gyötörtem magam a tanulással, nincs használható képesítésem. Kicsit sötéten látod a helyzetet – vette át a szót az osztályfőnök –, ha beadsz egy kérvényt a tanulmányi osztályra, engedélyezik a pótvizsgát. Aztán amíg ezt intézik, itt az iskolában feleleveníted a nyelvtudásodat, ebben tudok segíteni, majd sikerrel levizsgázol. Nálunk itt most az egyik tornatanár épp nyugdíjba készül. Szívesen alkalmaznánk egy friss diplomást helyette. A kosaras lány meg sem bírt szólalni. Tanár úr – motyogta, és elpityeredett –, ez fantasztikus! Jó, jó – csitította az osztályfőnök –, csak egy kikötésem van: ha valami nem tetszik, ha valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne panaszkodj, hanem azt találd ki, hogy hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk azért, hogy jobb legyen!

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy barátom mesélte: Néhány hónapja történt, hogy felhívott egy volt iskolai osztálytársam. Már olyan régen voltunk együtt horgászni – kezdte mondókáját –, nem volna kedved szombat délután kijönni velem a folyópartra? Olyan szép idő van, és olyan jó veled együtt ott ülni a parton! Meglepődtem. Már régen nem találkoztunk, lehet, hogy osztálytársam egyedül is ki-kiment horgászni, én azonban már azt sem tudom, hogy rendben van-e a felszerelésem. Az ilyen közös horgászások mindig alkalmat adtak arra, hogy valamilyen komoly beszélgetés alakuljon ki közöttünk. Talán most is van valami, amit szeretne velem megbeszélni. Egészen más elképzelésem volt a szombat délutánról, de úgy éreztem, hogy igent kell mondanom. Szívesen veled megyek, válaszoltam. Szombat délután aztán ott ültünk a folyóparton egymás mellett, csendben dobtuk a vízbe az egyik horgot a másik után. Éreztem, hogy valamit mondani szeretne, de csak a kapásról, meg a vízről, a szép délutánról szóltunk általánosságokat. Mintegy háromórai nem túl sikeres horgászás után azt javasoltam, hogy menjünk fel a parti sörözőbe, igyunk meg egy korsó jó sört. A sörözőben is jó darabig szótlanul ültünk egymás mellett, de továbbra is éreztem, hogy osztálytársam nem a horgászásra, vagy a sörre vágyott, valami kikívánkozik belőle.   [...]

Még mielőtt elmegyünk – szólalt meg váratlanul –, hadd mondjam: a múlt héten otthagyott. Egyedül maradtam. Döbbenten hallgattam. Megértettem, hogy a feleségéről van szó, akit jól ismerünk, jónak, stabilnak gondoltuk házasságukat. Zavaromban elkezdtem általános igazságokat mondani, idéztem a katekizmusból a házastársak közötti hűségre vonatkozó gondolatokat. Ezek biztosan nem illettek az esetükre, ő is eléggé türelmetlenül hallgatott. Aztán csend lett. A söröző alapzaját végül ő törte meg: imádkozzál értünk, érte, értem, meg a házasságunkért!

Amikor a fiatalok az oltárnál kimondják egymásra az IGEN-t, vállalják, hogy napjaik együtt telnek be, együtt öregszenek meg, hogy bárhogy is alakuljanak a körülmények, mindhalálig szeretetben hűségesek lesznek egymáshoz. Szilárd elhatározásuk teszi erőssé házassági köteléküket. Aki nem meri vállalni, hogy szeretete örökké fog tartani, az egyetlen napig sem tud igazán szeretni, még ha tudomásul veszi is, hogy a házasság az egész életre szóló kapcsolat. A házaspár naponta újra és újra megújítja az Úr segítségében bízva ezt a hűség-döntést, bármi történjék is velük. A házastárs a párja számára az Úr közelségének jele és eszköze, aki nem hagy bennünket egyedül: "Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,20). (vö. AL 319)

Csak az tudja Isten szemével nézni a másik embert, aki a másik személyi méltóságát feltétel nélkül tiszteletben tartja. Nem azért néz rá tisztelettel és szeretettel, mert viszont-tiszteletet és szeretetet vár, hanem mert felismeri benne az Isten-képmást, az Atya végtelen szeretetének tárgyát. A családban is minden családtag méltó arra, hogy tisztelettel és szeretettel nézzünk rá. Különösen igaz ez az egymás iránti kölcsönös és örök szeretetre elköteleződött házaspár esetében. Azzal, hogy az esküvőn egymásra kölcsönösen kimondták az IGEN-t, egy olyan útra léptek, amelyen haladva sok akadályba ütközhetnek. A házasság szentsége nem csak arra készteti a házaspárt, hogy bátran induljon el ezen a küzdelmes úton, hanem megnyitja számukra a kegyelem bőséges forrását is. Útjukon saját történetüket valósítják meg, ezért le kell számolniuk az illúziókkal, a valóságból kell kiindulniuk, abból, hogy egyikük sem tökéletes, tehát együtt kell növekedniük. A házastársra vetett állandóan kritikus tekintet – még ha az tréfás formában nyilvánul is meg – jelzi, hogy a felek a házasságot nem türelemmel, megértéssel és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként fogták fel. Ilyenkor a szeretet helyére lassan de biztosan mindennek a megkérdőjelezése és bírálata, egymás jó és rossz tulajdonságainak számontartása, majd ultimátumok kiadása, versengő és önigazoló vitákba bonyolódás lép. Ilyen körülmények között sem egyéni, sem közös érlelődésre nincs mód. Ahelyett, hogy a házaspár egysége növekedne, mélyül a közöttük húzódó szakadék. (vö. AL 218)

Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akiknél gyakori még ünnepi alkalmakkor is a tréfás-gunyoros csipkelődés! Mit tapasztaltok, hogyan hat ez a jelen lévő gyerekekre, a kisebb és nagyobb közösségre? Lehet-e örömet szerezni bírálattal, vitatkozással?  

Újra fel kell fedeznünk az Evangélium tanításának gazdagságát a családról és az emberi létezés végső értelméről. Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra, fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét. Nem követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és koherenciát a személyek közötti kapcsolatoktól, amilyet majd csak az örök hazában találhatunk meg, de nem is mondhatunk kemény ítéletet azok fölött, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Arra vagyunk hivatva, hogy mindannyian fáradhatatlanul haladjunk a magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Tegyük spontán figyelmességünkkel észrevétlenné a másik gyengeségeit, apróbb-nagyobb hibáit. Virágoztassuk ki a házasságunkban a gyengéd szeretetet, amely képes a társunkban felébreszteni az örömet: szeretnek engem! (vö. AL 325)

Mindannyiunknak törekednünk kell a tökéletességre, noha azt itt a földi életben nem érhetjük el. Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy a sikertelenség nem ok a küzdelem feladására? Mi teszi lehetővé, hogy azt kívánjuk magunktól, házastársunktól, gyerekeinktől, hogy egy olyan cél felé haladjunk, a felé irányítsuk őket, amit elképzelni sem tudunk?  

Hetek múlva – folytatta barátom elbeszélését –, meghívót kaptam volt osztálytársamtól, meghívott a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából mondandó hálaadó szentmisére. A meghívónak nagyon megörültem, de kicsit csodálkoztam a dolgon. Kiderült, hogy a feleségnél már régebben egy súlyos idegrendszeri betegség tünetei jelentek meg. Ez a betegség tíz-tizenöt év alatt fokozatosan felőrli a mozgásszervi és szellemi koordinációt. A feleség ezzel tisztában volt, de a férjének nem beszélt róla, mert meg akarta kímélni mindenféle izgalomtól és aggodalomtól. A gyerekeik kirepülése egyébként is olyan helyzetet teremtett, amelyhez nem tudtak alkalmazkodni. Addig nem értek rá, hogy egymás gondjaival foglalkozzanak, most meg nem találták meg az új körülményeknek megfelelő párbeszédmódot és magatartásformákat. Amikor a betegség tünetei fokozódtak, a feleség úgy döntött, hogy megkíméli férjét, ne kelljen végigszenvednie az ő betegségét, és elköltözött özvegyasszony nővéréhez vidékre. A férjnek azonban nem megkönnyebbülést okozott ez a „kímélet”, hanem mély depresszióba esett. Sokat töprengett azon, hogy felesége miért nem él abban a tudatban, hogy férje szereti, és mindenre kész érte. Lassan ráébredt, hogy ennek ő maga az oka, ezért felesége nem hibáztatható. Ő a hibás mindenért, ő nem tudta szeretetét feleségével éreztetni, szeretetéről ő nem beszélt neki már régóta. Ez a felismerés elsöpörte a depresszióját, elhatározta, hogy visszaszerezi mindkettőjük boldogságát. Elutazott felesége nővéréhez egy nagy csokor virággal, és ünnepélyesen újra megkérte felesége kezét. Így került sor, a harmincadik házassági évforduló megünneplésére. Omnia vincit amor! – fejezte be elbeszélését barátom.

Hogyan emlékeztek vissza azokra a szándékokra, amelyekkel szívetekben házasságkötésetek alkalmával az oltár elé álltatok? Mennyiben sikerült ezeket a szándékokat valóra váltani?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Jó hogy végre hazajöttél – fogadta férjét a feleség --, nem bírok a gyerekekkel! Vacsoráztatás, fürdetés, a két nagy iskolai ügyei, közben egymást piszkálják, már majdnem megőrülök. Annyiszor kértelek, hogy intézd úgy ügyeidet, hogy legalább ebben az esti hajcihőben segítsél egy kicsit, de úgy látom, hiába! Drágám – vette át a szót a férj --, már százszor megbeszéltük, hogy én mindenben segítek, ha tudok, de te is tudod, hogy határidős munkám van, az irodában nincs segítségem, alig győzöm. Most is teljesen kimerült és farkas éhes vagyok, és te vacsora helyett szemrehányással vársz. De majd mindjárt rendet teremtek, ellátom ezeknek a haszontalan gyerekeknek a baját! Jaj, csak azt ne – válaszolt a konyha, a fürdőszoba és a gyerekszoba között rohangáló feleség –, mert akkor itt rögtön sírás és ordibálás lesz, éjfélig sem lesz alvás. Értem – mondta a férj –, te nem bírsz velük, ezért engem hibáztatsz, de azt nem viselnéd el, hogy én vegyem kezembe a dolgokat. A szóváltás közben aztán lassan minden rendbe jött, a gyerekek is kicsit megszeppentek, hiszen nem először hallották szüleiket vitatkozni. Csak azt nem értem – szólalt meg a feleség lezárva az aznap esti csörtét –, hogy a bátyámék hogyan oldják meg mindezt hat gyerekkel, békésen, derűvel, vidáman, mi pedig megszenvedjük mindennapjainkat a mi hármunkkal.   [...]

A barátság szabad elhatározással megvalósított személyes kapcsolat, alapja a kölcsönös rokonszenv és az arra épült értékelő szeretet, amely legtöbbször a nézetek és az értékelés azonosságában is megnyilvánul. Jézus az embert a szolga tudatlanságából kiemelte és mindent megosztva vele, amit az Atyától hozott, a barátjává tette: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15, 15) A bennünket Istennel egyesítő szeretet után a házastársi szeretet a „legnagyobb barátság.” Ez a kapcsolat rendelkezik a jó barátság minden tulajdonságával, a másik javának keresésével, a kölcsönösséggel, a gyengédséggel, a stabilitással és a közösen megélt évek alatt kialakuló egymáshoz való hasonlósággal. A házasság azonban mindehhez hozzáadja a felbonthatatlan kizárólagosságot. A keresztény házaspár ugyanis rendíthetetlenül törekszik arra, hogy egész életüket együtt építsék fel és megosszák egymással. (vö. AL 123.)

Amikor valaki másról beszélünk, szoktuk azt mondani róla: egy jó ismerősöm, vagy azt, hogy egy barátom. Mi különbözeti meg az ismeretséget a barátságtól? Mi teszi a házasságot a „legnagyobb barátsággál”?

A gyönge vagy beteg szeretet, amely nem képes elfogadni a házasságot mint kihívást a mindhalálig tartó küzdelemre, újjászületésre, gyökeres megújulásra és újrakezdésekre, nem lesz képes megőrizni az elköteleződés magas szintjét. Enged az állandó növekedés folyamatát megakadályozó ideiglenesség kultúrájának. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha felfedezzük a saját elgondolásainknál nagyobb tervet, a Teremtőnek a mi örök boldogságunkra irányuló tervét. Ez a felfedezés ébren tartja azt a vágyunkat, hogy a teljes jövőt elajándékozzuk a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet képes legyen kiállni minden próbát, és mindenek ellenére hűséges maradhasson, szüksége van a megerősítő és felemelő kegyelem ajándékára. (vö. AL 124)

Az egy férfi és egy nő közötti különleges, teljességre törekvő barátság csak a házastársi egységben valósul meg. Mindezen túl a házasság olyan barátság, amely magában foglalja a szenvedély sajátosságait, de mindig az egyre stabilabb és intenzívebb egység felé irányul. Mert nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem arra is, hogy a házastársak kölcsönös szerelme fejlődjön és érlelődjön. Ez a szerelem egyedül az emberre jellemző jelenség, az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja; sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, amely ha önzésből fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik. (GS 49)

Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyan házaspárokat, akik úgy vélik, hogy a véletlen szerencse révén találtak rá későbbi házastársukra. Hogy tudjátok gyerekeiteket hozzásegíteni ahhoz, hogy ne vonzó külsejükben, vagy a szerencséjükben bízzanak, hanem Isten végtelen szeretetében és kegyelmében? Hogyan tudjátok segíteni őket abban, hogy akkor is bízzanak Isten szeretetében, ha nem találkoznak „az igazival”?

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. … Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15, 12-17) Jézus parancsa minden barátjának szól, azoknak, akiknek mindent, amit az Atyától hallott, tudtul adott. A szeretet mértékeként is igen magas mércét állított: „ahogy én szerettelek titeket”. Ő életét adta értünk, akkor szeretünk úgy, ahogy Ő szeretetett minket, ha mi is életünket adjuk barátainkért. Ezért törekednek a „legnagyobb barátságban”, a házasságban élők is az egymás kölcsönös elajándékozására.

A keresztény házastársak különleges ajándékot kapnak Istentől. A házasság szentségének sajátos kegyelme ugyanis arra van rendelve, hogy tökéletesítse szeretetüket és erősítse fölbonthatatlan egységüket. Ezzel a kegyelemmel, amelynek a forrása Krisztus, segítik egymást az életszentségre a házaséletben, a gyermekek elfogadásában és nevelésében. Krisztus életük minden helyzetében velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék Őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, egymás terhét hordozzák, kölcsönösen szeressék egymást természetfölötti, gyengéd és termékeny szeretettel. (l. KEK 1641-1642)

Miért van szüksége a házaspárnak arra, hogy szeretetük tovább tökéletesedjen és felbonthatatlan egységük tovább erősödjön? Mi szükséges ahhoz, hogy a házasok örömmel, és ne keserűséggel hordozzák egymás terhét? Idézzetek fel olyan házasságokat, amelyben a gondok-bajok ellenére a házaspár boldog volt!

Egy este a feleség bátyja felkereste a házaspárt. Elmondta, hogy közeleg szüleik 50. házassági évfordulója, és úgy gondolja, hogy azzal tudnának szüleiknek igazi örömet szerezni, ha együtt szerveznék meg az ünnepet. Csak nem gondolod – szólalt meg meglepetten a férj –, hogy mi álljuk a költségeket, hiszen elég nagy a család, mi pedig igazán nem állunk most jól. Ami pedig engem illet, a munkám túlontúl leköt, egy ilyen ünnep megszervezésére nehezen tudnék időt szakítani. Feleségem meg alig győzi munkája mellett a háztartást és a három gyereket. Ne érts félre – válaszolt a feleség bátyja – nem a pénzről van szó, nem is arról, hogy ki mennyit tud lótni-futni, hanem arról, hogy szüleink azt lássák, hogy mi együtt, közösen akarunk nekik örömet szerezni. Tudom, hogy ők már régóta spórolnak erre az ünnepre, nem is egyeznének bele, hogy mindent mi fizessünk. Senki sem időmilliomos, de ha mindenki vállalja, a gyerekeink is, hogy segít egy kicsit a közös feladatok megoldásában, akkor jut idő és energia az ünnepre is. Ha együtt, egyetértve, szeretetből és szeretettel munkálkodunk, akkor ezzel az egész ünnepnek megadjuk az alaphangulatát. Közben a szomszéd szobából bejött az egyik nagyobb gyerek. Osszatok rám is feladatot – szólalt meg –, ha a nagyiéknak örömet lehet okozni, akkor én kész vagyok mindenre! Takarítok, vagy mosogatok itthon, hogy anyunak legyen több ideje, vagy segítek az öcsit lefektetni, vagy bármit, inkább kevesebbet játszom. Csak mondjátok meg, hogy mit csináljak, és én már csinálom is! A szobában csend lett. A férj és a feleség csodálkozva nézett egymásra. Honnan veszi ez a gyerek ezt a nagy, önfeláldozó szeretetet?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Isten éltessen drága kislányunk – köszöntötte édesapja tizennyolcadik születésnapján lányát –, ezt is megértük, nagykorú lettél. Néhány hét múlva leérettségizel, papírod is lesz róla, hogy érett ember vagy. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi, a szüleid eleresztjük a kezedet, nem segítünk, és nem is adunk tanácsot neked, mert azért, hogy nagylány lettél, még éppoly teljes szívvel igyekszünk mindenben a javadat szolgálni. Egy kicsit én is meg vagyok illetődve – felelte a nagylány –, furcsa érzés az, hogy felnőttnek érezhetem magam, hogy azt tehetek, amit akarok, és nem kell azt mérlegelnem, hogy kinek mi tetszik. Hálás vagyok nektek mindazért, amit eddig értem tettetek, igyekszem minél előbb a saját lábamra állni, hogy nyugodtan elereszthessétek a kezemet.

Isten az embert szabadnak teremtette: választhat, hogy Isten akarata szerint vagy azzal szembeszállva akar boldogulni. Amikor döntenie kell, először a spontán akarat mozdul meg benne, úgy akar cselekedni, hogy boldogabb lehessen. Az ember azonban rendelkezik a megismerés képességével és értelemmel, ezért döntését ismeretei alapján értelme hozza meg, s végül szabad akarata választja ki a megfelelő eszközöket. Emberi méltóságunk lényeges eleme szabad akaratunk, Isten egyetlen más teremtményét sem ajándékozta meg szabad akarattal. A szabadság azonban felelőssé teszi az embert cselekedeteiért oly mértékben, amennyire szándékoltak a cselekedetek.   [...]

Idézzetek fel olyan eseteket, amikor egy probléma felmerülésekor először egy olyan tetszetős megoldásra gondoltatok, amelyet később, a körülményeket megfontolva elvetettetek! Hogyan tudjátok elérni, hogy akkor, amikor egyikkőtöknek valamilyen okból egyedül kellett döntenie az egész családot érintő ügyben, mindegyikőtök a magáénak vallja a döntést?

Abszolút értelemben csak Isten szabad, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. Az emberi szabadságot ugyanis fenyegetheti külső erőszak és számos belső kényszer, pl. öröklött tulajdonságok, spontán hajlamok, pszichés kötöttségek. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, amit akarunk, hanem azt, hogy szabadon dönthetünk jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúf, valamint szent és profán között. Döntésünk alapján cselekszünk, de külső erőszak és belső kényszerek korlátozhatják cselekedeteink szabadságát.

Hogyan fogadjátok a magát „ideges, indulatos természetűnek” valló ember mentegetődzését, amikor megbántott titeket, vagy családotok valamelyik tagját? Mondjatok példát olyan intézkedésekre, amelyek arra kényszerítettek embereket, hogy vallásos meggyőződésükkel össze nem egyeztethető döntéseket hozzanak! Milyen esetekben ilyenkor „ésszerű kompromisszumokat” kötni?

Isten az embert szabadnak teremtette, de szabadságát könnyen el is veszítheti. Ahhoz, hogy az emberi személy a szabadságát megőrizze, szüksége van erkölcsi nevelésre, hogy jó tanácsokat és motivációkat kapjon, hogy követendő példákra, modellekre és gyakorlati alkalmazásokra hívják fel figyelmét, hogy buzdítsák, bátorítsák és ösztönözzék, adott esetben pedig jutalmazzák. A fiatalok fejlődését szolgálja, ha segítjük cselekedeteiket felülvizsgálni, ha megmutatjuk nekik, hogy milyen gyümölcsöző lehet a veszekedéstől mentes párbeszéd, ha a velük való beszélgetésben az erkölcsi kérdéseket keresztény nézőpontból világítjuk meg. Mindez oda vezet, hogy a fiatalokban kibontakoznak az erények, a belső stabil elvek, melyek arra indítanak, hogy spontán módon tegyék a jót. Az erény olyan meggyőződés, mely a cselekvés belső és állandó elvévé alakult. Ezért az erényes élet építi, erősíti és neveli a szabadságot, elkerülve, hogy a személy elembertelenítő és antiszociális kényszeres hajlamok rabszolgájává legyen. Ugyanis maga az emberi méltóság követeli meg, hogy mindenki tudatos és szabad választás alapján cselekedjék személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani. (vö. AL 267.)

Gyakori eset, hogy a megsebzett családokban élő fiatalokban az erényekről szóló tanítás a magárahagyottság, a csalódás, a szeretethiány tapasztalatából fakadó megvetést vagy helytelen szülőképet vált ki. Az erkölcsi értékekre rávetül az apa és az anya torzképe vagy más felnőttek hibája. Ezért a fiatalokat segíteni kell abban, hogy megértsék: az erkölcsi értékeket tökéletesen csak bizonyos nagyon példás személyek valósítják meg, de tökéletlenül és különböző fokokon is megvalósulhatnak. A fiatalok ellenállása sokszor nagyon kötődik a negatív tapasztalatokhoz, ezért segítenünk kell e megsebzett belső világ gyógyulási folyamatát, hogy szabadságukat negatív tapasztalatok ne korlátozzák, és eljuthassanak az emberek és a társadalom megértésére és a velük való kiengesztelődésre. (vö. AL 272.)

Hogyan tudod segíteni, hogy gyermekeidben szilárd erkölcsi alap alakuljon ki? Milyen szerepe van a családnak az erkölcsi értékek továbbadásában? Hogyan tudjátok gyerekeiteket rávezetni arra, hogy szabadságukat csak Isten segítő kegyelme által tudják megélni?

A tizennyolcas szám, meg az iskolai fegyelemtől való megszabadulás reménye egy kicsit talán megmámorosított – vette át a szót az édesanya –, de gondold meg, az, hogy eddig fogtuk a kezedet, nem azt jelentette, hogy szabadságodban korlátoztunk, hanem védtünk és vezettünk, mert hiszen gyerekként nem lehettek tapasztalataid, nem igazodhattál el az életben. Szabad voltál mindig, de gyerekként nem tudtál szabadságoddal élni, ezért volt szükséges, hogy fogjuk a kezedet, meg ügyeljünk arra, hogy kikkel érintkezel, nehogy valaki olyan fogja meg a kezedet, aki rossz felé akar vezetni. Nagyon bízom abban, hogy mostanra kialakult benned a szabadságoddal való élni tudás képessége, azaz tudsz különbséget tenni a jó és a rossz között, tudsz a jó mellett dönteni. Tizennyolc év tapasztalata neked soknak tűnhet, valójában elég kevés. Ezért azt mondom, hogy hozzánk, szüleidhez mindig minden ügyben fordulhatsz. És még valami: arra kérlek, te se engedd el a mi kezünket. Az évek múlnak, eljön az idő, amikor mi szorulunk segítségre. Jó lesz tudnunk, hogy fogod a kezünket.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A főiskolán tartott nagy farsangi bál után a lány sugárzó arccal állt anyja elé. Tudod ugye – mondta –, hogy már idestova két éve együtt járunk évfolyamtársammal, Jocóval. Most a bálon is remekül éreztük magunkat, jó volt együtt lennünk, jókat táncoltunk egymással, sokat beszélgettünk és megállapítottuk, hogy a Jóisten bennünket egymásnak teremtett. Elhatároztuk, hogy még a nyár előtt összeházasodunk. Hűha – szólalt meg az anya meglepődve –, ez aztán elhatározás! De meggondoltátok ezt igazán? Hogyan képzelitek jövőtöket a házasság után? Egyáltalán, tudjátok, hogy mi a házasság? Fel vagytok készülve erre a lépésre? Arról nem is beszélve, hogy mi, apád és én Jocót még nem is ismerjük, hogyan adhatnánk hozzá a lányunkat? Vagy a mi véleményünk nem is számít? Anyukám – vette át a szót a lány –, nagyon is fontos nekem a véleményetek, de a világ a ti házasságotok óta nagyot változott, ma nem úgy élünk, nem úgy gondolkodunk, mint a ti fiatal korotokban. A mai fiatalok szabadabbak, nem köti őket annyi minden, mint a régieket, maguk alakítják sorsukat. Mi bátran építünk a szerelmünkre, két egymást szerető ember pedig együtt meg tudja teremteni a szükséges körülményeket.   [...]

Ferenc pápa arra figyelmeztet, hogy „sem az a társadalom, amelyben élünk, sem az, amely felé úton vagyunk, nem engedi meg a múlt modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli továbbélését. Ugyanakkor az antropológiai-kulturális változások következtében az embereket érzelmi és családi életükben a társadalmi struktúrák manapság sokkal kevésbé támogatják, mint a múltban. (vö. AL 32) Ma könnyen összetévesztik az igazi szabadságot azzal az életmóddal, melyben mindenki úgy alakítja életét, ahogyan neki tetszik, mintha az egyéneken túl nem léteznének igazságok, értékek, eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit meg kellene engedni. Így a család átmeneti szállássá válhat, melybe az ember akkor tér be, amikor jónak látja, és ahol számon kérheti jogait, de kötelességeit a vágyak és a körülmények változandóságára hagyhatja. Így aztán a házasság eszményét, amely magában foglalja a kizárólagosságot és a végleges elköteleződését, a körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei lerombolják. Sokan egyrészt rettegnek a magánytól, keresik az oltalom és hűség helyét, másrészt attól félnek, hogy egy olyan kapcsolat fogságába esnek, amely akadályozhatja személyes törekvéseik kielégítését. (vö. AL 34)

Hogyan változott meg a közfelfogás a házasságról és családról szüleitek, nagyszüleitek korához képest? Mennyiben befolyásolja a gazdasági helyzet a házasodási és gyermekvállalási kedvet?

Öntudatra ébredésünk első perceitől kezdve kihívásokkal találkozunk. Minduntalan meg kell különböztetnünk a jót a rossztól, az igazat a hamistól, fel kell ismernünk a szépet és a csúnyát, az erkölcsöst és a tisztességtelent. Lelkiismeretünk segítségével ítéljük meg a dolgokat, értelmünk lelkiismeretünkre támaszkodik, amikor felismerjük egy konkrét – következő, folyamatban lévő vagy már megtett – cselekedet erkölcsi minőségét. „Az embernek mindenben, amit mond és tesz, hűségesen követnie kell azt, amit igaznak és helyesnek tud. Saját lelkiismeretének ítélete révén fogja fel és ismeri meg az ember az isteni törvény előírásait. A lelkiismeret lelkünk törvénye, de felülmúlja lelkünket, parancsokat ad, jelzi a felelősséget és a kötelességet, a félelmet és a reményt. A lelkiismeret Annak hírnöke, Aki a természet rendjében éppúgy, mint a kegyelem rendjében függönyön keresztül szól hozzánk, tanít és irányít bennünket. A lelkiismeret Krisztus valamennyi helyettese közül az első.” (KEK 1778)

A lelkiismeret nevelése az egész emberi élet föladata. Az okos nevelés már az első évektől, kicsi gyermekkortól kezdve ébresztgeti az erkölcsi lelkiismeret által hordozott belső törvény megismerését és gyakorlatát, erényre tanít; megőriz az emberi gyöngeségből és bűnökből fakadó félelemtől, a vak önszeretettől ("egoizmustól"), a gőgtől, a keserű bűntudattól és az önelégültségtől. A lelkiismeret nevelése szabadságot ad és meghozza a szív békéjét. Minél fogékonyabbak vagyunk a kegyelem indításaira, annál inkább növekszik belső szabadságunk és biztonságunk a próbatételekben és a külvilág kényszereivel és nyomásaival szemben. A kegyelem működésével a Szentlélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk az Egyházban és a világban egyaránt.

A gyermek lelkiismeretének fejlődéséért a szülők az első számú felelősek. A szülők és a nevelők nem helyettesíthetik a rábízottak lelkiismeretét azzal, hogy helyettük döntenek, mert ezzel megsértenék a gyermek személyi méltóságát. Isten minden embert a maga képmására teremtett és mindenkit személyesen hív az üdvösségre. Erre a hívásra mindenkinek magának, saját lelkiismerete szerint kell válaszolnia. A helyesen formált lelkiismeret igaz és igazmondó. Ítéleteit az értelmet követve hozza meg, összhangban a Teremtő bölcsessége által akart igaz jóval. A lelkiismeret nevelése nélkülözhetetlen az emberek számára, mert negatív befolyásoknak és kísértéseknek vannak kitéve. A lelkiismeret nevelésének folyamatában Isten igéje világítja meg utunkat, amit hitben és imádságban kell magunkévá tennünk és gyakorlattá váltanunk. Az Úr keresztjére tekintve vizsgálnunk is kell lelkiismeretünket. A Szentlélek ajándékai serkentenek, mások tanúságtétele és tanácsai segítenek, az Egyház hivatalos tanítása pedig irányít bennünket. (l. KEK 1783 - 1785)

Mondjatok példát arra, amikor társadalmi, politikai nyomás hatására az embereknek lelkiismeretük ellen kellett dönteniük! Hogyan hat a társadalmi közösségre az, ha valaki lelkiismeretlenül végzi munkáját?

Isten mindnyájunkat személyesen hív az üdvösségre, erre a hívó szóra jól formált lelkiismeretünk segítségével találjuk meg minden élethelyzetben a választ. Életünk során kisebb és nagyobb változásokkal találkozunk, ezek többnyire más és más élethelyzeteteket teremtenek, újra és újra válaszolnunk kell Isten hívó szavára. A lelkipásztori kísérés arra törekszik, hogy felkészítse az emberi személyeket a várható új helyzetre, hogy biztosan lássák az igazságot, és hogy mindenben, amit mondanak és tesznek, hűségesen kövessék azt, amit igaznak és helyesnek tudnak. A lelkipásztori tevékenység arra irányul, hogy elősegítse a lelkek üdvösségre jutását.

Az életút egyik legnagyobb változása az, amikor két fiatal összeköti életét, együtt akarnak boldoggá válni. Gyermek- és serdülőkorban, fiatalként útjukon egyedül haladtak, a házasságban azonban „ketten egy testté” válnak, együtt növekednek bölcsességben és szeretetben. A házasságpasztoráció ezért a hangsúlyt nem csupán az élet továbbadásának elkötelezettségére, hittani, bioetikai és erkölcsi kérdésekre teszi, hanem buzdít a kegyelem iránti nyitottságra, rámutat a házasság egyesítő céljára, a szeretetben való növekedésre szóló hívásra és a kölcsönös segítségnyújtás eszméjére, figyelembe véve a házaspárok konkrét élethelyzetét és valós lehetőségeit. Az esküvővel a házaspár ugyanis nem valamiféle végállomásra érkezett, nem is életük további évei alatt viselendő terhet vett magára, hanem egy dinamikus növekedési és megvalósulási útra lépett, amelyen most már ketten együtt, egymást támogatva a házasság szentségének különleges kegyelmi ajándékával gazdagodva akarnak Isten felé haladni. (vö. AL 34-39)

Milyen szerepe van a családnak a gyermekekben kialakuló család- és házasságképre? Hogyan alakítható ki a házasulandókban a kegyelem iránti nyitottság és az egységre törekvés szándéka?

Miközben a szülők izgatottan várták a lányuk és Jocó jelentkezését, lányuk viselkedésén látták, hogy valami bántja, zavarja szüleivel és testvéreivel való kapcsolatát. Egy este, amikor kettesben maradtak, édesanyja megkérdezte: Mondd kislányom, hogy van Jocó? Ő jól van – válaszolt a lány –, én vagyok megzavarodva. Amikor elmeséltem neki a múltkori beszélgetésünket, azt, hogy te, anyukám megkérdezted: tudjátok-e, hogy mi a házasság, azt mondta: „Honnan tudhatnám, hiszen még óvodás voltam, amikor szüleim elváltak, én anyámhoz kerültem, aki újra férjhez ment, az új férje hozott két gyereket az előző házasságból, apámmal azóta se találkoztam, de tudom, hogy ő is megnősült újra. Én nem ilyen házasságot szeretnék, szeretném, ha gyerekeimnek felhőtlenebb gyerekkor jutna, mint amilyen az enyém volt. Tudom, hogy a te szüleid házassága más, de te tudod a titkukat? Egyáltalán, ki tudja a titkot?” Anyukám – folytatta a lány –, azóta is azon töprengek, mi a titok? Az, hogy nagyon jól érezzük magunkat együtt? Vagy az, hogy szerintem nincs szebb fiú, Jocó szerint nincs szebb lány? Lehet egy életet a báli mámorban leélni? Azt hiszem, hogy a házasság valami sokkal mélyebb, komolyabb dolog, az egész életre szól, de képesek vagyunk-e felnőni ehhez, ennek megfelelő feleség és férj lenni?

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Az idősödő házaspár egyedül maradt, amikor a lányuk is elköltözött nagy lakásukból, amelyet még szüleiktől örököltek, és amelyben házasságkötésük óta – immár több mint ötven éve – éltek. Másik gyermekük, elsőszülött fiúk, már régebben családot alapított és elköltözött vidékre. A lány elköltözése eleinte bizonyos megkönnyebbülést jelentett, mert ugyan a háztartás költségeihez hozzájárult, a viszony a szülők és lányuk között nem volt felhőtlen. A lány nem szívesen beszélt saját dolgairól, munkájáról, barátairól, gondjairól és örömeiről, mert ezeket az ügyeket „magánügynek” minősítette, ha kérdezték, válasza általában az volt, hogy ez magánügy. A szülők meg hiába mondták el neki saját gondjaikat, ő arra csak annyit szólt, hogy mindenkinek meg vannak a maga problémái. A szülők tudták lányukról, hogy szereti őket, hálás nekik azért a sok áldozatért, amit érte hoztak. A lány is tudta, hogy szülei szeretik, és mindenben a javát akarják. Mindennapjaik mégis tele voltak feszültséggel, ridegséggel. Az elköltözés után a feszültségek csökkentek ugyan, de a rövid ünnepi együttléteken – amelyeket a családi hagyomány elengedhetetlennek tartott –, továbbra is érezhető volt a szülők és lányuk közötti korrektségre törekvő, de gyengédnek nem mondható kapcsolat.   [...]

A szeretet megélésének, kifejezésének és érlelésének kiváltságos és mellőzhetetlen módja a házas és családi életben a párbeszéd. Ez azonban hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel. A férfiaknak és nőknek, öregeknek és fiataloknak más és más a közlési módja, különböző nyelvezetet használnak, más „kódrendszerben” mozognak. A kérdésfeltevés és a válaszolás módja, a hangnem, az alkalom és sok más tényező befolyásolja a kommunikációt. A gyerekekre hatnak az iskolatársak, a felnőttekre a munkatársak, akiknek a beszéd-modora akarva-akaratlanul befolyásolja a kommunikációjukat. Nem mindenki tud hangulatain uralkodni, sokan otthon adják ki magukból munkahelyükön felgyülemlett mérgüket. Vannak zárkózott emberek, ők nehezen tudják kifejezni érzéseiket, és vannak olyanok, akik rögtön kiöntik a szívüket. Könnyen „elbeszélnek” egymás mellett azok, akik nem tudják, vagy nem akarják figyelembe venni a másik kommunikációja mögött az emberi személyt.

A párbeszédhez időre, mégpedig minőségi időre van szükség, türelmes és figyelmes odahallgatásra, hogy a másik kifejezhesse mindazt, amit ki kell fejeznie. Meg kell becsülnünk személyiségét elismerve, hogy joga van a létezéshez, az önálló gondolkodáshoz és a boldogsághoz. Figyelmes gesztusokkal mutassuk ki szeretetünket a másik felé. A szeretet legyőzi a legveszedelmesebb akadályokat is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Nagyon fontos, hogy mondandónkat jól megfontolt döntésekre, mély meggyőződésre és igaz értékekre alapozzuk, és ne arra törekedjünk, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy, hogy nekünk adjanak igazat. (vö. AL 136-141)

Családotokban, baráti, ismeretségi körben milyen kommunikációs nehézségekkel találkoztok? Hol és mikor tanulták meg a párbeszéd művészetét azok, akik szerintetek mesterien tudják mondanivalójukat elmondani és nagyon jól megértik partnerüket?

Szeretetre vagyunk teremtve, nincs nagyobb öröm, mint megosztani valami jót. "Adj, s fogadj el magad is; élvezd az életet" (Sir 14,16). Az élet legintenzívebb örömei akkor születnek, amikor a mennyország elővételezéseként sikerül elősegítenünk mások boldogságát. Édes és vigasztaló a mások megörvendeztetéséből fakadó öröm, amikor örülni látjuk őket. Ez az öröm a testvéri szeretet gyümölcse, nem a csak magára tekintő hiábavalóságé, hanem annak öröme, aki szeret és kedvét leli a szeretett ember javában, amely átárad a másikba és termékennyé válik benne. (vö. AL 129)

A fogyasztói társadalomban az elsőrendű szempont a hasznosság, ezért kialszik az öröm. Minden csak azért van, hogy megszerezzük, birtokba vegyük és elfogyasszuk, még a személyek is. A keresztény ember ellenben megszabadulva az önző birtoklás csak önmagára tekintő vágyától, tisztelettel és bizonyos félelemmel áll meg a másik személy előtt, nehogy megbántsa, vagy megfossza szabadságától. Gyengéd szeretettel szemléli és értékeli azt, ami a másik személyiségében szép és szent, ami túl van saját szükségletein. A javát keresi akkor is, ha tudja, hogy nem lehet az övé, vagy amikor testileg nem vonzó, agresszív, beteg, vagy a terhére van. A gyengéd szeretetből – amely miatt valaki kedves a másik számára – fakad a tett, amellyel valamit ajándékba ad neki. (vö. AL 127)

Milyen alkalmakat kínál a családi élet a családtagok megörvendeztetésére? Hogyan tudják az unokák a nagyszülők boldogságát elősegíteni?

Sohase fukarkodjunk a szeretetet kifejező gesztusokkal, éljünk velük nagylelkűen, gazdagon. A családban használjunk gyakran három szót: kérem, köszönöm, bocsáss meg. Ha egy családban nem erőszakosak, és kérnek akkor is, ha úgy gondolják, hogy az, amit kérnek, nekik jár; ha egy családban nem önzők és bármit kapnak, azt őszintén megköszönik, és ha egy családban valaki észreveszi, hogy rosszat tett, és ki tudja mondani: bocsáss meg, akkor abban a családban békesség van és öröm. Ne legyünk fukarak e szavak használatában, nagylelkűen ismételgessük őket napról napra, mert a családokban beálló csöndek megterhelik a férj és feleség, a szülők és gyermekek, valamint a testvérek kapcsolatát. A kellő pillanatban kimondott megfelelő szavak azonban naponta oltalmazzák és táplálják a szeretetet. (vö. AL 133)

Hogyan őrizhető meg és növelhető a családból kirepült gyerekek és szüleik közötti szeretet? Mondhatják-e a szülők, hogy ők már mindent megtettek a gyermekükért, most már a gyermeken van a sor; vagy mondhatják-e a gyerekek, hogy nekik most már a saját családjukkal kell törődniük, elegendő, ha szüleiknek hálásak?

Aquinói Szent Tamás mondta: A szeretet növekedésének természetéből fakadóan nincs határa, mert részesedés a végtelen szeretetből, aki a Szentlélek. Szent Pál is határozottan buzdít: Titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket! (1Tessz 3,12) A házassági szeretet elsősorban nem azzal őrizhető meg, hogy kötelességszerűen beszélünk a felbonthatatlanságról, vagy, hogy az Egyház tanítását ismételgetjük, hanem azzal, hogy a kegyelem ösztönzésére bekövetkező folyamatos növekedés által megerősítjük a szeretetet. Ha a szeretet nem növekszik, veszélybe sodródik. Csak úgy növelhetjük, ha a szeretet még több tettével, a gyöngéd érzelem gyakoribb, intenzívebb, nagylelkűbb, gyengédebb, vidámabb tetteivel válaszolunk az isteni kegyelemre. A megtévesztő fogyasztói reklámok tökéletes családjai nem léteznek. Ezekben a családokban nem múlnak az évek, nincsenek betegségek, fájdalmak, halál. A reklám olyan illúziót állít elénk, amelynek semmi köze ahhoz a valósághoz, amellyel a családapák és családanyák naponta szembesülnek. Egészséges realizmussal fogadjuk el a korlátokat, a kihívásokat és tökéletlenségeket, és kövessük a közös növekedésre szóló meghívást, érleljük a szeretetet és ápoljuk az egység szilárdságát! (vö. AL 135)

Milyen lehetőségeket láttok a családi élet mindennapjaiban a szeretet növelésére és megerősítésére? Mi különbözteti meg mézes-mázosságot az őszinte gyengédségtől?

A téli csúszós utcán elesett a lány édesanyja és kórházba került. A lány és bátyja mindent megtettek, amit tehettek édesanyjukért, látogatták, segítettek az ügyintézésben. A körülmények azonban kevés lehetőséget adtak a beszélgetésre, csak a tények és teendők tárgyilagos megbeszélésére volt lehetőség. A lány hirtelen szembesült azzal, hogy most ha akarja, sem tudja „magánügyeit” édesanyjával megosztani, tanácsát kikérni, pedig baráti és rokoni kapcsolatai egyre lazábbá, formálisabbá váltak, kezdte magát nagyon egyedül érezni. Legnagyobb meglepetésére azonban anyja a kórházból való hazatérése előtt váratlanul így szólt: No, majd ha otthon leszek, eljössz, és végre megint egy jót beszélgetünk. Az anyák ugyanis értik gyermekeik metakommunikációját, gesztusait és ki sem mondott szavait, mert a szívükkel is látnak és hallanak, nem csak a szemükkel és a fülükkel.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A fiatalok a főiskolán találtak egymásra és még mielőtt megkapták volna tanári oklevelüket egyházilag és polgárilag is összeházasodtak. Azt remélték, hogy mint házaspár egy azon helységben fognak állást és lakást kapni, és családot alapíthatnak. Tévedtek, a fiú a városban, a lány pedig a megye túlsó végében egy kis faluban kapott állást, így nem költözhettek össze. Három évig éltek így távházasságban, aztán szép csendben közös megegyezéssel elváltak. Rövidesen mind a ketten találtak maguknak partnert, akivel hosszabb-rövidebb ideig élettársként, vagy „csak úgy” együtt éltek, de érezték, hogy életük megoldatlan, családra vágytak. Még nem voltak tíz éve a pályán, amikor váratlanul mindketten a városban, ugyanabba az iskolába kaptak kinevezést. Kölcsönösen megörültek egymásnak. Közöttük nem volt harag, nem azért váltak el, mert valamelyikük csalódott a másikban. Nem is a házasságban, mint intézményben csalódtak, csak kilátástalannak látták, hogy a távházasságból valódi, családalapításra alkalmas házasság lehet. Most váratlanul felcsillant a remény: ha újra összeházasodnának, mint házaspár, boldogan élhetnének együtt, talán még lakáshoz is jutnának, és végre családot alapíthatnának. De hogyan befolyásolják mindezt az elmúlt majd’ tíz év csetlései-botlásai? Vajon tényleg és tiszta szívből meg tudják egymásnak bocsájtani azt, hogy akármint-akárhogyan, de mégiscsak megszegték a „holtomiglan-holtodiglan” esküt? Lehet-e úgy újrakezdeni, mintha mi sem történt volna? Lehet-e Isten áldását kérni az egyszer már felrúgott frigyre?  [...]

Az emberi kapcsolatok változatosak és törékenyek. Sokféleképpen jöhetnek létre, és nagyon sokféle módon szakadhatnak meg. Annak is sokféle oka lehet, hogy két fiatal miért határoz úgy, hogy házasságot köt. A megkötött házasságot aztán százféle veszély fenyegeti. A család történetét barázdáló sokféle válság azonban hozzájárul a családi élet drámai szépségéhez. A családoknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy felfedezzék: a legyőzött válság a kapcsolatot nem gyengíti, hanem jobbítja, leülepíti, és az egységet érleli. Minden válság lehetőséget nyújt a házaspárnak arra, hogy megtanulják: hogyan lehet egységüket szorosabbra fűzni, és hogy mit is jelent házasságban élni. Semmiképpen nem szabad a hanyatlásba, a kényszerű romlásba, az elviselhető középszerűségbe belenyugodni. Épp ellenkezőleg, a házasságot akadályok legyőzését is magába foglaló feladatnak tekintve minden válság előre lendíthet a jobb, a szebb, az örömtelibb felé. Jó, ha a válságba került házastársakat kísérjük, hogy a válságot és az ezzel járó kihívást el tudják fogadni, hogy a válságot a családi életükben megfelelő helyre tudják tenni. A tapasztalt és képzett házaspárok legyenek készségesek másokat kísérni ennek felfedezésében, oly módon, hogy a válságok ne rémisszék meg őket, és ne késztessék elsietett döntések meghozatalára. Minden válságban rejlik egy jó hír, melyet tudnunk kell a szív fülével meghallani. (vö. AL 232)

Idézzetek fel ismeretségi körötökből zátonyra futott házasságokat! Mi vezetett a házasságok felbomlásához? Mit gondoltok: meg lehetett volna menteni ezeket a házasságokat szakszerű krízisintervencióval?

A sokféle válság között egyaránt vannak személyes, érzelmi és lelki válságok, de gyakoriak a gazdasági, munkahelyi, társadalmi nehézségekhez kötődő válságok is. Ezekhez társulnak azok a váratlan körülmények, amelyek megváltoztathatják a család életét. A megbocsátás és a kiengesztelődés útján fontos, hogy mindkét fél szelíd alázattal tegye fel magának a kérdést: vajon nem ő teremtett-e olyan körülményeket, amelyek a másikat bizonyos tévedések elkövetésére indították? A válságba került házastársakat segíteni kell abban, hogy felfedezzék válságuk legmélyebb, rejtett okát is, és így a gyökerénél ragadva meg a problémát megújíthassák kapcsolatukat. Szerencsés helyzet az, ha a házaspár nyugodt időben – még házasságkötésük előtt –, elsajátítja a párbeszéd művészetét, mert így könnyebb felszámolniuk a nézeteltéréseket. A válságban és azon kívül is, a párbeszéd, a dialógus nélkülözhetetlen eleme minden házasságnak.

Gyakori eset: az egyik fél úgy érzi, hogy nem kapja meg azt, amire vágyott, vagy nem valósul meg az, amiről álmodott, és ezt elegendőnek tartja ahhoz, hogy véget vessen a házasságnak. Néha egy ilyen döntéshez, miszerint mindennek vége, elég egy csalódás, egy megsértett büszkeség, egy távolmaradás olyan helyzetben, amikor szükség lett volna a másikra, egy megfogalmazhatatlan félelem. Vannak az elkerülhetetlen emberi törékenységnek olyan helyzetei, amelyeknek túl nagy érzelmi súlyt tulajdonítanak. Ilyen például annak érzése, hogy nem értettek meg teljesen, a féltékenység, a két fél között fölmerülő különbségek, egy más személy iránti vonzódás, új érdeklődések, melyek birtokba akarják venni a szívet, Mindez aláássa a házasság tartósságát.

Milyen lehetőségeket, módszereket ismersz a rendszeres és hatékony házaspári dialógus megvalósítására? Hogy lehet a nyílt és őszinte beszélgetéseket a családon belül elmaradhatatlan alkalmakká tenni?

Különösen fájdalmas, ha egy szentségi házasság látszik zátonyra futni. A házassági kötelék, amelyet a házastársak szabad emberi cselekedete hoz létre, visszavonhatatlan valóság, olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Ezért a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasságot semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bontja fel, kivéve a halált. A válságba jutott szentségi házasságok esetében a kibékülés fáradságos művészete – rászorulva a kegyelem támogatására – igényli a rokonok és barátok nagylelkű közreműködését, s olykor külső, szakmai segítséget is. A tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő segítséggel és a Szentlélek kegyelmének kiengesztelődést hozó működésével a házaspárok a házassági válságok nagy hányadán kielégítő módon túljutnak. Fontos, hogy minden közösség tudatosítsa felelősségét a hozzá tartozó házaspárokért és támogassa a válságba jutottakat. Ugyanakkor szükséges, hogy a házasulandók megfelelő képzést kapjanak a házasság szentségének lényegéről, hogy az oltár elé lépve tudják és érezzék e lépésük súlyát és az egymásért vállalt felelősséget. Sürgős feladat, hogy a lelkipásztori prédikáció, a katekézis és a keresztény oktatás beszéljen a házasság szentségének objektív jelentéséről. (lásd AL 235-238; 291-292)

„Az Úr a valóságos és konkrét családban lakik, annak minden szenvedésével, küzdelmével, örömével és mindennapos gondjaival együtt. Ha a családban a mindennapokat a szeretet élteti, akkor az Úr uralkodik ott a maga örömével és békéjével.” (AL 315)

Milyen segítséget tudtok családotokban, közösségetekben, plébániátokon a házasság szentségére való felkészítéshez nyújtani? Hogyan tudjátok megakadályozni, hogy a válságba került házaspárok elszigetelődjenek? Hogyan tudjátok gyermekeitekben tudatosítani, hogy a ti családotokban az Úr uralkodik?

A főiskola igazgatóhelyettese, aki annak idején az egyházi és a polgári szertartáson is a fiatalok házassági tanúja volt, egy napon meglátogatta a fiatalokat most már közös munkahelyükön, az iskolában. Örömmel üdvözölték egymást és a beszélgetésből hamar kiderült, hogy az, hogy most egy városban, sőt egy iskolában tanítanak, nem egészen véletlen. Nagyon elszomorított – mondta az igazgató –, amikor megtudtam, hogy elváltatok. Sajnáltalak benneteket, mert tudtam, hogy az éppen rátok szakadt látszólagos sikertelenség késztetett erre a lépésre, de abban is biztos voltam, hogy a Jóisten titeket egymásnak teremtett. Bíztam bennetek, gondoltam, hogy visszataláltok a helyes útra. Hát, ami igaz, az igaz – vette át a szót a fiú –, nem éreztem magamat jól a távházasságban. Volt feleségem, és mégis egyedül voltam, és arra sem láttam esélyt, hogy valaha is összeköltözhetünk. Alkalmi kalandokkal vigasztalódtam, ezek meg arról győztek meg, hogy nekem igazán senki nem kell, csak ez a lány, akitől meg elváltam. Közös megegyezéssel váltunk el – jegyezte meg a lány –, mert én hallva annak hírét, hogy a férjem más lányokkal tart kapcsolatot nem akartam az útjába állni, szabaddá akartam tenni. Igazán sohasem mondtam le róla. Gratulálok – jelentette ki az igazgatóhelyettes –, most itt mind a ketten újra kimondtátok az „Igent”! Egyházi házasságotok szerencsére még fennáll, hozzátok rendbe a polgárit is! Tudok egy jámbor özvegyasszonyról, aki nagy házában egyedül maradt és keres egy rendes, megbízható fiatal párt, akikkel eltartási szerződést köthetne. Szerintem rátok gondolt, pedig még nem is ismer titeket.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A tanári szobában arról folyt a beszélgetés, hogy milyen különböző válaszokat kaptak az érettségire készülő fiú- és lánytanulóktól a legutóbbi felmérés kérdéseire. A felmérés arra kereste a választ, hogy milyen pályán és hogyan képzelik el a tanulók felnőtt életüket. Az én osztályomban – mondta a fizika tanár –, a fiúk általában célul tűzték maguk elé, hogy valamilyen kreatív foglalkozásban vezetők legyenek, azaz építsenek, tervezzenek, üzemet szervezzenek, sikeres, jól kereső emberek legyenek. Néhányan megemlítik, hogy szép feleséget, jó autót, nagy házat és életrevaló gyerekeket is szeretnének. Van, aki politikai pályára készül, elég határozatlan elképzelései vannak arról, hogy mi tesz sikeressé egy politikust. A lányok ellenben első helyre a családot teszik, gyerekeket szeretnének nevelni, ugyan mellesleg egyetemet is végeznének, és munkát is vállalnának, esetleg tanítanának, ezért fontos számukra, hogy a férjük támogassa őket a házi munkában, a gyerekekkel való foglalkozásban. Érdekes – vette át a szót a másik érettségiző osztály főnöke, a magyar tanárnő –, nálunk sokan humán irányba indulnának, van, aki arról álmodik, hogy ásatásokat vezet, más meg szeretne irodalmi kutatásokat végezni. Míg a fiúk elképzelései szakmaiak, konkrétabbak, a lányoké inkább érzelmi indíttatásúak, többen az egészségügyben, szociális téren a szenvedőkön akarnak segíteni. Számukra nem csak az a siker, ha jól keresnek, hanem ha másokat boldogabbá tudnak tenni. Ugyanakkor benn élnek a mai világban, tudják, hogy ma nem elég a jó szándék, kell tudás, jogosítvány, azaz diploma is, ezért meg kell dolgozniuk. Mondjátok – szólt közbe az igazgatóhelyettes –, mi oltjuk beléjük ezeket az elképzeléseket? Tudunk nekik támpontokat adni? Vagy döntően tőlünk függetlenül alakítják ki jövőképüket? Vajon jó irányba tereljük a gyerekeket? Ismerjük-e azt a közeget, amelyből jönnek, és amelybe felnőve be kell kapcsolódniuk?  [...]

Az emberek elképzelése a saját jövőjükről és a társadalom jövőjéről állandóan változik. Vajon lehet-e állandó, minden korban érvényes célkitűzésekről beszélni? Minden változik, a változások üteme pedig egyre gyorsul. Mire megjelennek a társadalomkutatók vizsgálati eredményei, a valóság már továbblépett. Ha mások sorsáért vagyunk felelősek, állandóan figyelnünk kell a fejlődési tendenciákat, nehogy egy már túlhaladott jövőkép felé irányítsuk a ránk bízottakat. Nyomasztó érzés tapasztalni, hogy amíg válaszunkat a társadalmi változásokra megfogalmazzuk, addig az emberek már más mértékkel mérnek, megváltozott körülmények között élnek. Ragaszkodhatunk-e saját elgondolásunkhoz, eléggé szilárdan meg vagyunk-e győződve annak helyességéről ahhoz, hogy szemébe tudjunk nézni a változások vonzásában mellettünk rohanóknak, akik tőlünk pedig azt várják, hogy támogassuk őket, hogy megerősítsük őket száguldásukban?

Soroljatok fel néhányat az utóbbi évtizedekben végbement olyan társadalmi változásokból, amelyek pozitív változások, mert az ember javát szolgálták! Melyek azok a keresztény értékek, amelyeket ma nem vesznek figyelembe?

Amikor Isten az embert a semmiből a létbe hívja, arra is meghívja, hogy váljon az Ő örök boldogságának részesévé azáltal, hogy szolgálja a világot és törekszik a szentségre. Az ember tehát arra hivatott, hogy válaszoljon Teremtője hívására. A meghívott a maga korlátainak tudatában halad a meghívó és azok felé, akiknek szolgálatára kapta a meghívást. A meghívás tehát nem csupán a magányos meghívottnak szól, hanem szól azoknak is, akiket a meghívottnak szolgálnia kell. Aki „test szerint” él, Isten törvényét súlyos tehernek, szabadsága megkötésének, tagadásának érzi. Aki „lélek szerint jár” (vö. Gal 5,16) és szeretetből szolgálni kíván másoknak, Isten törvényében megtalálja az alapvető és szükséges utat a szabadon választott és megélt szeretet gyakorlásához. Az ember hivatása a tökéletes szeretetben teljesedik be. Amikor Jézus Krisztus felszólít, hogy kövessük Őt, meghív és új parancsot is ad: „szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket”. (1Jn 13, 34) Az ember hivatása megmutatja az emberi lét értelmét. Mivel minden ember Isten egyedi teremtménye, önálló személy, mindenkinek saját hivatása van, mindenkinek magának kell válaszolnia Isten hívására.

„Az ember – mind a férfi, mind az asszony – az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart: személy és önmagáról döntő alany. Ugyanakkor teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát. Márpedig a személynek ez a leírása, sőt bizonyos értelemben meghatározása megfelel a Szentírás alapigazságának az ember – a férfi és a nő – Isten képére és hasonlatosságára teremtettségéről.” (MD 18)

Idézzetek fel élményeket azzal kapcsolatban, hogy gyerekeitek Isten törvényét súlyos tehernek, szabadságuk megkötésének, vagy éppen elvonásának érezték, és nem látták meg az ezekben a törvényekben megjelenő korlátok védő, vezető és nehéz helyzetekben dönteni segítő szerepét!

Minden embernek előbb-utóbb döntenie kell: milyen utat választ hivatása gyakorlásához. Korunkban az emberek előtt egyre több, egyre változatosabb lehetőség nyílik meg. Nem csupán a társadalmi helyzettől, vagy a nemzeti hovatartozástól függetlenül lehet valakiből csaknem bármi, hanem attól is többé-kevésbé függetlenül, hogy férfi-e, vagy nő. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a férfi és női mivolt kezdettől fogva több, mint biológiai és anatómiai adottság és különbség. Az ember csak a férfi és nő nemileg meghatározott formájában létezik. A mélypszichológia szerint a férfiasság és a nőiesség mint polaritás minden egyes ember belső, lelki alkata, s mindkét nemnek meg kell tanulnia az egész, teljes emberré válást, az ellentétes nemi rész elfogadását és integrálását. E feladatban a nőiességé a kiigazító és kiegyenlítő tevékenység (megőrzés, megtartás, megszentelés), a férfiasságé a racionálisan megalapozott rendre törekvés, az új lehetőségek, a valóság rejtett részleteinek felfedezése. De mindezekben nem merül ki férfi mivolta és hivatása. Mind a férfiaknak, mind a nőknek saját természetes teljességük megélésére kell törekedniük.

Egy kiváló kultúrtörténész szerint minden kimagasló férfi-teljesítmény mögött ott áll egy nő: egy múzsa, egy anya, egy igaz barát. A férfi tervez, kutat, épít, rendszerez, a nő pedig megteremti körülötte azt a légkört, amelyben a férfi alkotó géniusza ki tud teljesedni. „A női géniusz a mindennapi életben való önelajándékozásában találja meg életének mély elhivatottságát. Ő jobban látja az embert, mint a férfi, mert ő a szívével lát. Ő a különböző ideológiai vagy politikai rendszerektől függetlenül látja az embert. Látja nagyságát és korlátait, és megpróbál elébe menni és segítségére lenni. Ily módon megvalósul az emberiség történelmében a Teremtő alapvető terve, és a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan megnyilvánul az a – nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki – szépség, mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt.” (Szent II. János Pál pápa: Levél a nőknek a Nők IV. Világkonferenciája alkalmából, Peking, 1995. szeptember 9.)

Idézzetek fel környezetetekben olyan nőket, akik maguk őszinte elajándékozásában örömmel találták meg élethivatásukat!

Engem legjobban az érdekelne, ami ebből a felmérésből nem derül ki – szólalt meg egy idősebb tanár –, hogy miért választják gyerekeink azt a pályát, amit választanak. Azért, mert egy szakterület különösen érdekli, szívesen elmélyedne benne, vagy azért, mert találkozott egy szakma olyan képviselőjével, aki imponált neki? Néhány éve egy tanítványom azt mondta, hogy azért szeretne orvosnő lenni, mert az orvosok mindig fehér köpenyben dolgoznak. Mindannyiunk szerencséjére nem lett belőle orvos. Úgy látom, hogy minden gyerek tarisznyájában ott van a marsallbot, csak ki kell azt onnan bányászni. Nekünk, pedagógusoknak a szülőkkel együtt ebben kell segítenünk: ráébreszteni a gyerekeket arra, hogy van marsallbotjuk, hogy milyen az a bot, és segíteni a kibányászásban. Azt merem mondani, hogy azokból a tanítványaimból lett boldog, megelégedett ember, akiknek sikerült azzá lenniük, amire elhivatottak voltak. Bármilyen jól tud Michelangelo széklábat faragni, ha nem készíthet szobrot, nem festheti ki a Sixtus-kápolnát, boldogtalan lesz. Egy műegyetemi professzor mondta gyémántdiplomája átvételekor: boldog életem volt, mert gépészmérnök lehettem. Igaz, hogy hosszú pályám során sok olyan munkát kellett elvégeznem, ami nem volt kedvemre való, amiről tudtam, hogy nem jó célt szolgál, de volt 10 százaléknyi olyan munkám, amit öröm volt elvégezni, és ezért a 10 százalékért érdemes lenne újra megszületnem. És hadd mondjam el nektek, én azért vagyok boldog, mert rájöttem, hogy az a hivatásom, hogy segítsem a gyerekeket hivatásuk megtalálásában. Nagyon nagy öröm látni az érettségi találkozókon, hogy mennyien lettek önmagukkal harmóniában élő sikeres emberek, apák és anyák.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Ugyanabba a középiskolába jártak, a fiú két évfolyammal feljebb, mint a lány. Énekkarban, különféle iskolai rendezvényeken találkoztak, és gyakran jól elbeszélgettek. Úgy érezték, hogy sok mindenben egyformán gondolkodnak és hasonló az ízlésük. Amikor a fiú leérettségizett és egyetemista lett, baráti kapcsolatuk megszakadt. A fiú már végzős volt, amikor egy egyetemi rendezvényen újra találkoztak. Kiderült, hogy a lány is arra az egyetemre jár, csak egy másik szakra. Egyre többet találkoztak, és a barátságból szerelem lett. A lány még tanult, amikor a fiú egy kutatóintézetben kezdett el dolgozni, ők ketten meg elhatározták, hogy ebből a szerelemből házasságnak kell lennie. Hivatalosan még nem voltak menyasszony-vőlegény, de abban a tudatban éltek, hogy úton vannak közös életük beteljesedése felé. A fiú azonban váratlanul lehetőséget kapott egy 10 hónapos kutatómunkára Amerikába. Úgy gondolta, hogy fontos lenne élnie ezzel a lehetőséggel, de a lány attól félt, hogy a fiú 10 hónapos távolléte alatt kapcsolatuk megroppanhat. Ezért azt gondolta, hogy tartsák meg még az utazás előtt a hivatalos eljegyzést, a gyűrű majd megvédi mindkettejüket. A fiú szerint viszont épp ezzel a kutatómunkával tudja lefektetni közös jövőjük alapjait.

Az ember sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról. Egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Az Isten képére és hasonlóságára teremtett ember képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött. Szellemi képességei révén a századok folyamán a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban, valamint az anyagvilág kutatásában és leigázásában nagyot fejlődött. Mindeközben vonzza az igaz és a jó, a szép és a szent, keresi a mélyebb igazságot, élete értelmét és célját. A teljességre törekedve jut el a láthatókon keresztül a láthatatlanokhoz. (vö. GS 12-15)   [...]

Az ember test és lélek egysége. Testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit, de az anyagból alkotott test a lélek miatt emberi és élő test. Az ember teremtésétől fogva természetfölötti célra van rendelve, és lelkét Isten ingyenes ajándékként fölemelheti a vele való közösségre. Az ember fogantatása pillanatától kezdve része a teremtett világnak. Teste fejlődik és egyre többet akar birtokolni a természetben, a végtelen térben elérhető javakból. Természetfölötti célját megérteni és ahhoz egyre közelebb kerülni csak lelke szüntelen gondozásával, hite, reménye és szeretete elmélyítésével tud. Isten az embert szereti és szeretetre teremtette. Akaratát akkor tudjuk teljesíteni, ha életünkben és mások életében előmozdítjuk az üdvözülés útját. Ehhez időre van szükség, ezt szintén Isten ajándékozza az embernek.

Hogyan tudjátok gyerekeitekkel megértetni, hogy a testi és a lelki fejlődéshez egyaránt erőfeszítésre van szükség, és mindkettőhöz nélkülözhetetlen Isten kegyelme?

Az idő a tér fölött áll. (EG 222) A teljességre törekvés arra hívja akaratunkat, hogy a természet nyújtotta minden látható és kézzelfogható jót birtokba vegyünk, de ebben korlátoz a minket körülvevő fizikai valóság. A természetfeletti felé való haladásunkat földhözragadtságunk, tökéletlenségeink, bűneink akadályozzák. Hiába érünk el jobbnál jobb pozíciókat, hiába nyerjük el a társadalom elismerését, hiába veszünk birtokba bármennyit a természetből, nem nyugodhatunk meg, amíg közelebb nem kerülünk a természetfeletti világhoz, ha szellemünk, lelkünk nem fejlődik, ha nem leszünk a hitben, a reményben és a szeretetben egyre érettebbé, bölcsebbé. Ha elsőbbséget adunk a térnek és túlzott lendülettel próbálunk megoldani minden jelenlegi problémát, igyekszünk magunk alá gyűrni hatalmat, vagyont, pozíciókat, akkor ezzel a folyamatokat megállítjuk, és előbb utóbb zsákutcába jutunk. Adjunk inkább elsőbbséget az időnek, foglalkozzunk a folyamatok és az új dinamizmusok elindításával. (vö. EG 222) „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?” ( Luk 9, 25)

Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni körből olyan embereket, akik a társadalmi ranglétrán nem foglalnak el előkelő helyet, mégis boldogan, kiegyensúlyozottan élnek! Tudtok-e példát olyanra, akinek látszólag „mindene megvan”, mégis boldogtalan?

Egy másik embert akkor tudunk megismerni, ha tudjuk, hogy hol tart vándorútján a térben és az időben: milyen kapcsolatai voltak és vannak, milyenek családi körülményei, anyagi lehetőségei, milyen képzettsége van, dolgozik-e már, vagy még tanul, milyen élettapasztalatok birtokában van. De mivel „az idő a tér fölött áll” sokkal fontosabb kérdés az, hogy egzisztenciális értelemben hol van: hol áll meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából, mennyire tud élni szabadságával, meg tudja-e különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól, a szentet a profántól? Olyan szeretet van-e benne, amilyenről Szent Pál ír: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13 4-7)? Van-e benne elég mély együttérzés és türelem, akarja-e mindig mások javát? Tetteit a szeretet, vagy az indulatok vezérelik? Az igaz szeretet kiléptet önmagunkból, nem irigykedik, örömmel fogadja mások sikereit, a tényt, hogy mindenkinek különböző adományai vannak. Aki szeret, az kerüli, hogy túl sokat beszéljen önmagáról, és figyel másokra, így tud a saját helyén lenni anélkül, hogy a középpontban akarna állni. „A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít” (1 Kor 8, 1). Tud-e úgy és annyira szeretni, hogy a szeretett másiknak feltétlenül hisz, benne minden körülmények között megbízik? A szeretet a másikban megbízik, szabadon hagyja, lemond arról, hogy mindenben ellenőrizze, hogy birtokolja, hogy uralkodjék felette. Ez a szabadság, amely teret nyit az autonómiának, a világ felé való nyitottságnak és az új tapasztalatoknak, ezzel gazdagítja a kapcsolatot és nem engedi, hogy belőle távlatok nélküli belterjesség legyen. Tud-e őszintén remélni abban, hogy az adott kapcsolatban mindig lehetséges a kölcsönös érlelődés, a szépség kibontakoztatása, a teljesség felé való haladás? Elég erős-e személyisége ahhoz, hogy a rosszat ne viszonozza rosszal, hogy az erőszakkal szemben szeretettel védje meg magát és övéit? (vö. AL 90-119)

Mit tapasztaltok, milyen környezetben tud a gyerekek szeretete legjobban kiteljesedni? Hogyan tudjátok gyerekeitek nevelésében megtalálni az egyensúlyt a szigorú követelmények és büntetések, valamint a hibák elnézése és megbocsátása között?

Évek múlva, amikor a fiú és a lány már férj és feleség voltak, egy alkalommal visszaemlékeztek arra a nehéz döntésre, amelyet a fiú Amerikai ösztöndíja ügyében kellett hozniuk. Most már világosan látom – mondta a feleség –, hogy akármilyen szép, vastag jegygyűrűt is csináltattunk volna, az nem védte volna meg egyikünket sem az egymástól való eltávolodástól. Maga az eljegyzési ünnepség, a rokonoktól felénk áradó szeretet talán erősítette volna kapcsolatunkat, de az, hogy menyasszony-vőlegény lettünk, csak státus-változás lett volna, a gyűrűk csak státus-szimbólumok lettek volna. A kettőnk szeretete nem növekedett volna, pedig növekedésre volt szüksége, mert az én szeretetem még nem volt elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül bízzak benned. Viszont én azt hittem – vette át a szót a férj –, hogy egy komoly kutatási eredménnyel, például egy kész disszertációval a zsebemben hazajőve olyan státusba fogok kerülni, hogy az biztos alapot ad a házassághoz és családalapításhoz. Az én szeretetem is gyenge volt, nem Isten szeretetére és kegyelmére akartam építeni, hanem a magam tudományos eredményére. Aztán a dolgok másképp alakultak. A kinti munka nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem, de közben te itthon kitüntetéssel diplomáztál és kitűnő állást kaptál. Amíg egymástól távol voltunk, sokat leveleztünk és egyre jobban megismertük egymást. Azt merem mondani – szólt közbe a feleség –, hogy a fizikai távolság köztünk megnövekedett, de a lelki rohamosan csökkent. Attól tartottam, hogy ez a tíz hónap elválaszt minket egymástól, és lám, megérlelte a szeretetünket. Ezt azonban nem a tíz hónapnak, hanem Istennek köszönhetjük. Amiről mi, emberek azt gondoljuk, hogy az lehetetlen, az Istennek lehetséges.

Bíró László                         
az MKPK családreferens püspöke       
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke