Gondolkodók
és tudósok a nemzetekre várakozó veszélyt már régóta jelezték, de
eleinte süket fülekre találtak. A liberalizmus megdőlésének, egy újabb
világháborúnak s abban nagy múltú népek tragikus és váratlan
összeomlásának kellett jönnie, míg végre a nemzetek vezetői és a
közvélemény is a veszélyre felfigyeltek. Azóta nagy mozgalmak indultak
el a népszaporodás emelésére, üdvös törvények láttak napvilágot a
családok terheinek a megkönnyítésére és általában a családalapításra,
sokfelé még kegyetlen és erőszakos eszközökhöz is nyúltak a vér és faj
tisztaságának megóvására, de sajnos a mozgalmakat és intézkedéseket csak
nemzetvédelmi vagy fajbiológiai szempontok vezetik, és a
legfontosabbat, az erkölcsi alapvetést nélkülözik. Tömeghangulatok
feltámasztásával időlegesen segítettek ugyan a helyzeten, de félő, hogy
az erkölcsi alapok hiánya s az új színekben terjeszkedő anyagelvűség a
tömegmozgalmak mámorának elmúltával a népeket visszataszítja a régi
vágányokra. A család kérdését gyökerében és teljes egészében csak a
természettörvény és a kinyilatkoztatott isteni törvény oldaláról lehet
megfogni s minden más kísérlet csak homokra épít.
A család a Teremtő elgondolásában.
Hogy
mi a család és milyen szerep vár reá, azt teljes bizonysággal csak a
Teremtő elgondolásából olvashatjuk ki. Bár önmagában véve az emberi
természet hajlamaiból is nagyjában meg volna állapítható ez a
természettörvény, aminek jele az, hogy még a primitív, vad vagy pogány
népek is felismerik, pontos meghatározásánál zavarban nem vagyunk, mert
Isten maga kinyilatkoztatásában akaratát tudtul adta s aziránt a
legkisebb kétséget sem hagyta.
Az
ember teremtésének lényege az, hogy Isten férfiút és nőt teremtett,
azokat egymás megsegítésére, közös életre utalta s e testi és lelki
közösség céljának a szaporodást jelölte ki. ,,Sokasodjatok és
szaporodjatok és töltsétek be a földet“ — ez a teremtés nyitánya és
egyúttal örök parancsa.
Ebből a teremtői elgondolásból négy dolog következik:
1.
A férfi és a nő egyenjogú és egymás számára teremtett teremtményei az
Istennek. Rendeltetésükben, hajlamaikban s így több tekintetben
természetükben is különbözők, mert egymás kiegészítésére várnak, de nem
egyenlőtlenek, akinek egyike csak uralkodásra, másika csak szolgaságra
született volna.
2. A
férfi és a nő egymást kölcsönösen kiegészítik, úgyannyira, hogy e nélkül
a természetes kiegészítés nélkül mindegyik fél önmagában véve a
teljesértékűséghez a természet rendje szerint el nem jut. Vannak ugyan
teljes értékű közös vonásaik is, de vannak hiányaik, amelyek a
házasságban várnak és találnak kiegészülést.
3.
A házasság a teremtői elgondolás szerint csak monogám, azaz egy férfi
és nő közössége lehet. Így volt ez kezdettől fogva, s ha később a
pogányság hosszú és súlyos évezredei alatt el is homályosult, így
eredeti tisztaságában állította vissza az Újszövetség törvényhozója,
Jézus Krisztus. „Kezdetben ez nem így volt“ — így felelt a zsidóknak,
akik a mózesi törvény kivételével élni akartak s már ezzel jelezte, hogy
az általa meghirdetett házassági felbonthatatlanság nem új valami,
hanem az őseredeti állapot, vagyis a teremtői gondolat visszaállítása.
4.
A házasságnak ugyan több célja és rendeltetése van, de legfőbb értelme a
gyermek. A Teremtő azt akarta, hogy az emberiség elszaporodjék és
betöltse a földet. De ennek egyetlen törvényes eszközéül csak a
házasságot rendelte és jelölte ki.
A család helye az államban.
A
család a társadalom első és legkisebb organizmusa, mely éppen ezért az
állam és Egyház életforrása. Ha magát az egész emberiséget egy élő
organizmussal hasonlítjuk össze, nemcsak azt kell mondanunk, hogy a
család az őssejt, hanem azt is, hogy az egész organizmusnak példaképe és
tenyésztelepe.
Kiindulásul
meg kell határoznunk a család fogalmát, mely Arisztotelész és Szent
Tamás szerint az a természetes társaság, amelynek célja ellátni
mindennel, amire az embernek mindennap szüksége van. A napi szükségletek
pedig köztudomás szerint az élelemre, a ruhára, a lakásra, a munkára,
illetve a munkamegosztásra terjednek ki. Már ez a meghatározás is
mutatja, akárcsak az őskinyilatkoztatás isteni parancsa, hogy
„szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet“ — hogy a világ
javai közvetlenül a családokat illetik meg és hogy a család az első
természetes munkaközösség az emberi társadalomban. Ennek hangsúlyozása
azért fontos, mert a pozitív törvény, amit t. i. emberek, illetve az
egyes emberi szervezetek hoznak, csak alkalmazásai, bővebb kifejtései,
gyakorlati szabályozásai lehetnek az alapvető természettörvénynek, de
azzal soha ellentétben nem állhatnak. Nem igaz, hegy a családok jogai az
állami törvényektől erednek, de ellenkezőleg igaz, hogy a családnak
vannak elidegeníthetetlen jogai és olyan belső viszonylatai, amelyekbe
az állami törvény önmagától bele nem avatkozhat! A beavatkozás
létjogosultsága csak akkor van meg, ha a családok életében zavarok s már
az államot is veszélyeztető rendetlenségek állnak elő.
A
család előbb volt, mint az állam, sőt tulajdonképpen az állam a
családok érdekeinek a szolgálatára és megvédésre lett. Az ember nem mint
egyén lesz tagja az államnak, hanem mint a család tagja. Az állam éppen
ezért elsősorban a családokkal áll szemben, azoknak földi jólétét van
hivatva munkálni és előmozdítani és csak a családokon keresztül az
egyéneket. Ezért mondja a keresztény bölcselet és erkölcstan kezdettől
fogva, hogy a család tökéletes társaság, vagyis olyan közösség, amelynek
sajátos célja van, amiket saját eszközeivel meg is tud valósítani. Más
kérdés aztán, hogy rangban melyik áll elől, illetve felül. Ez már
kétségtelenül az állam, mert egyrészt nagyobb és többet felölelő
tökéletes társaság, másrészt pedig a család sajátos céljainak
megvalósítása érdekében is rászorul nemcsak védelmére, hanem
támogatására is az államnak.
Ebből a meghatározásból a következő következtetések adódnak:
1.
Minden embernek megvan a családalapításhoz a maga elidegeníthetetlen és
az állam által soha el nem kobozható természetjoga. Ezt a jogot
évezredeken át mindenki tisztelte és csak az utolsó évtizedekben
támadtak irányzatok, amelyek korlátozni akarták. Az ebbéli elgondolások
alapja az volt, hogy bizonyos örökletes, vagy gyógyíthatatlan
betegséggel terhelt emberek átlag csak beteg utódokat hozhatnak létre, s
ezért az emberi faj egészsége érdekében indítványozták az ilyenek
kizárását a házasságból vagy egyenesen azok terméketlenítését.
A
kiindulás, vagyis a faj megmentésének, a vér tisztaságának a megőrzése
helyes volt, de gyakorlati megoldásában messze túllőtt a célon. Mert
addig, ameddig akár házassági tanáccsal és előkészítéssel, akár a
fertőzéssel fenyegető betegek kötelező gyógyításával jár el, helyes úton
marad, de amikor végleges házassági tilalmat, vagy éppen erőszakos
terméketlenítést rendel el, már összeütközésbe kerül a
természettörvénnyel és az ember személyiségéből folyó elidegeníthetetlen
jogaival. Azért az Egyház mind újabb és mind több hivatalos
megnyilatkozásban és pápai enciklikákban helyeselte a természetjogokkal
nem ellenkező eugenetikai törekvéseket, de ítélte el a
leghatározottabban és visszavonhatatlanul az erőszakos terméketlenítést.
Eltekintve attól, hogy az átöröklés törvényeit a tudomány még ma sem
ismeri s eredményeit lemérni nem tudja, a természettörvény és az emberek
személyes jogai fölötte állanak a faj és vér érdekeinek.
2.
A gyermek legalábbis addig, míg szabad akarata használatának teljes
kifejlődéséhez jut, a családé, vagyis a szülőké. A gyermekről a szó
szoros értelmében kell állítani, hogy a szülők tulajdona. Ez azért van
így, mert a gyermek tulajdonképpen a szülők személyének a kitágítója,
aki mintegy kiszélesíti és kibővíti a szülők személyét s módot ad nekik
arra, hogy életük és lelkületük megsokszorozódjék. Ezért a gyermekek a
társadalom és az állam tagjai csak a családi közösségen keresztül
lesznek, s míg szabad akaratuk használatát el nem érik, minden kétséget
kizárólag a szülők gondnoksága alatt állanak.
Hamis
tehát minden irány, és a természettörvény lábbal tiprása, amelyik a
gyermeket az állam kizárólagos tulajdonának tekinti, vagy pláne elvileg
és rendszerileg ki akarja szakítani a családi közösségből. Az államnak
érdeke, sőt kötelességbe is lehet a gyermekek helyes nevelésébe
befolyni, sőt azok állampolgári nevelését irányítani, de kizárólagos
jogot sem a gyermekhez, sem a gyermek neveltetéséhez magának nem
vindikálhat. Az a bizonyos szülői hatalom, amivel a természetjog a
szülőket felruházta, nemcsak azt jelenti, hogy a szülők a családi
tűzhely falai között parancsolhatnak a gyermeknek, irányíthatják és
fegyelmezhetik a családi közösség érdekében, hanem azt is, hogy a
gyermekneveltetés joga, akárcsak a tulajdonjog a gyermek felett,
elsősorban a szülőket illeti meg.
A
gyáripar, a nagyvárosok és a munkaviszonyok ferde fejlődése azt hozta
magával, hogy a szegényebb néposztályok tagjai valósággal csak a pihenés
óráiban és a vasár és ünnepnapokon találkozhatnak gyermekeikkel.
Bármilyen üdvösök is legyenek azok a szociális intézmények, mint például
a napközi otthonok, amelyek az így magukra maradt gyermekek ellátásáról
és neveléséről gondoskodni akarnak, csak kényszermegoldások, amelyekbe a
szociális érzék és haladás nem nyugodhat bele. A családi bér követelése
is innen ered, hogy az anyát lehetőleg teljesen visszaadhassa a
családnak, s a munkaidő szabályozása, hogy az apát is legalább a nap
néhány órájára visszavezesse a családba. S ugyancsak ebből a szempontból
bármily helyes legyen is a modern állam törekvése, hogy a gyermeket,
illetve az ifjúságot az eddiginél erősebben a kezében tartsa s a nemzeti
és közösségi célokra minél tökéletesebben kinevelje, ez a törekvés
odáig sohasem mehet, hogy a családi nevelés lehetőségét teljesen
elvegye. Itt nagy különbséget kell tenni a kényszer és a lehetőség
nyújtása között. Kényszeríteni csak arra szabad az ifjúságot, illetve a
szülőket, amit az állam célja vagy érdeke okvetlenül megkövetel. Minden
más, ami csak a hasznosság körébe tartozik, maradjon továbbra is a
szülők szabad választási joga. Mert más a helyesen felfogott irányítás, s
megint más a kényszer és erőszak!
A család joga az anyagi boldoguláshoz.
Mivel
a család előbb volt, mint az állam, s az állam a család érdekeinek
védelmére alakult s mivel továbbá a társadalom mai helyzetében a család
alapvető célját sem érheti el az állam támogatása nélkül, ezért, mint az
állam egyik részének és alapsejtjének, joga is van hozzá. Mint a család
meghatározásánál már mondottuk, annak célja éppen az, hogy ellássa az
embert mindennel, amire a mindennapi életben szüksége lehet. A család
igenis igényt emelhet a világ javaival szemben arra, hogy megfelelő
élelemhez, ruhához, lakáshoz, a gyermekek neveltetéséhez hozzájusson.
Mivel azonban ma a legtöbb ember már csak munkával keresheti meg ezeket a
szükséges dolgokat, ezért áll ma a szociális követelések homlokterében a
családi bér követelménye. A szociális fejlődésnek tehát legelső és
legszükségesebb parancsa, hogy olyan munka−, illetve bérviszonyokat
teremtsen, hogy a családapa keresetéből nemcsak önmagát, hanem egész
családját el tudja tartani s annak mindenféle szükségletéről
gondoskodni. E gondoskodás kereteibe azonban ma már nemcsak a bér
kérdése tartozik bele, hanem a lakásviszonyok rendezésétől, a
munkahelyek egészségügyi szabályozásától kezdve az öregségi és
rokkantsági biztosításig minden. A családi bér fogalmát csak általános
követelménynek adjuk meg, de hogy gyakorlatilag minek a rendezését
ölelje fel, az a gazdasági és szociális viszonyoktól is függ. Ami régen
nem látszott szükségesnek, sőt aminek talán a gondolata sem merült fel,
az ma parancsoló szükségesség lehet. Az emberi törvényhozásnak éppen az a
célja és hivatása, hogy a természettörvényeket és az isteni törvényeket
közelebbről és gyakorlatilag meghatározza, és a korok folyton változó
viszonyaihoz és követelményeihez alkalmazza. Ezért is van az, hogy ötven
évvel ezelőtt a Rerum Novarumban XIII. Leó pápa még csak az igazságos
bérről és a munkások jogairól beszélt, a Quadragesimo Anno-ban XI. Pius
már a családi bérről, XII. Pius pápa pedig legutolsó megnyilatkozásaiban
már a vállalati haszonban való részesedését a munkásoknak méltányosnak
jelentette ki.
A
meggondolások kiinduló és eldöntő alapja ez: az állam sorsa a családokon
fordul meg. Már Cicero meghatározása szerint a család seminarium Rei
publicae, vagyis az állam tenyésztelepe. Az államnak tehát minden
törekvésével azon kell lennie, hogy a családi tűzhelyeket fenntartsa és
minden eszközzel megerősítse. A közjó, ami az állam rendeltetése, csak a
családokon keresztül valósítható meg és az állam, mint a családokon
felépülő élő szervezet, azokon áll, vagy bukik.
A
családvédelmi újabb intézkedéseket tehát nemcsak helyeselni lehet,
hanem fokozni kell. A házassági kölcsön, a családi házak építését
támogató akció, a családi pótlék rendszere üdvös kezdeményezések, de ki
kell terjeszteni az adózás és gyermekneveltetés megkönnyítésére is. S
nem szabad feledni, hogy a végcél nem egy-egy részleges szociális
segítség, hanem a családok olyan szociális védelme és megerősítése, hogy
minél előbb a saját lábukon tudjanak állni és saját szükségleteikről
maguk gondoskodni. Minden szociális és erkölcsi reformnak tehát a
családnál kell kezdődnie, mert az az emberi társadalom ősformája,
példaképe és tenyésztelepe.
A család erkölcsi védelme.
Könnyű
belátni, hogy a család előiskolája a társadalmi életnek. Itt tanul meg a
gyermek fegyelmet, önmegtagadást, tekintélytiszteletet,
engedelmességet, jogok tiszteletét és kötelességek teljesítését. Itt
szokik rá a munkára, a közösségi életre, a kölcsönös szolgálatra és az
igazságos részesedésre. Itt érzi meg először az összetartozandóság
érzetét, itt kapja meg a szeretet első sugarait, a jóindulat kedvezéseit
s az örömszerzés boldogító tudatát. Itt tanulja meg a rendszeretetet, a
szenvedélyek megfékezését, a rosszhajlamok kiirtását, a becsület,
egyenesség és tisztesség útját.
Ezt
a nagy és a gyermek életében mindenre kiterjedő fegyelmezést, emberré
formálást a családon kívül senki és semmi más úgy el nem végezheti. A
társadalom tagjai és az állam polgárai mindig olyanok lesznek, amilyenek
a családi nevelésből kikerültek. Önállósága elérése után a legtöbb
ember keveset, vagy alig változik. Ha a családokon keresztül megromlott
vagy hasznavehetetlen polgárokat kap az állam, a büntető törvénykönyv
paragrafusain keresztül már nem fogja tudni azokat megváltoztatni.
Ezért
hiábavaló vagy legalábbis félmunka volna az, ha az állam csak anyagi
védelmet és támogatást adna a családoknak, de az erkölcsi védelmet
megtagadná vagy akár elmulasztaná. Az erkölcsi védelem éppoly fontos,
sőt a legtöbbször még előbbre valóbb az anyaginál. Példa erre jó néhány
nép és ország sorvadása, vagy pusztulása, mely anyagilag ugyancsak
gazdag és tehetős volt, de erkölcsi züllésén összeomlott.
Ehhez
az erkölcsi védelemhez elsősorban hozzátartozik a házasság
felbonthatatlanságának és a fogamzó életnek a megvédése. A családi élet
ugyanis akkor rendül meg, ha a törvények megengedik a házastársak könnyű
és könnyelmű elválását és a születésszabályozást. A felbomlott családi
tűzhelyek és az egykés, vagy gyermektelen házasságok szokták a népek
pusztulásának az útját jelezni.
De
ennek az erkölcsi védelemnek természetszerűleg ki kell terjeszkednie
mindarra, ami akár a szülők, akár a gyermekek erkölcseit veszélyeztetné.
Tiltania kell tehát az erkölcstelen tanok nyílt hirdetését, a
pornográfiát, a nyilvános erkölcstelenséget és a titkos kerítést
egyaránt. Gátat kell vetnie akár az alkoholizmus, akár a játékszenvedély
elhatalmasodásának, s megrendszabályozni a nyilvános szórakozóhelyek
erkölcsi színvonalát.
De
elsősorban és legfőként a kölcsönös bizalom és tisztelet alapján elő
kell segítenie az Egyház működését, mely a maga isteni parancsaival és
kegyelmi eszközeivel egyedül képes a lelkiismereti felelősségérzetet,
erkölcsi ellenállást és erőt kifejleszteni. Az állam nem hivatott
erkölcstant írni vagy adni, s minden ilyen irányú kísérlet a történelem
folyamán csődöt is mondott, de annál inkább köteles az egyedül
lehetséges és szükséges keresztény erkölcsrendszert elfogadni és
törvényeit annak a szellemében megvalósítani. A keresztény állameszme
nemcsak hivatás, hanem kötelesség is; az államnak nemcsak nemzetinek,
hanem elgondolásában és felépítésében kereszténynek is kell lenni.
(amdg.betiltva.com)
