Ugyanabba a középiskolába jártak, a fiú két évfolyammal feljebb, mint
a lány. Énekkarban, különféle iskolai rendezvényeken találkoztak, és
gyakran jól elbeszélgettek. Úgy érezték, hogy sok mindenben egyformán
gondolkodnak és hasonló az ízlésük. Amikor a fiú leérettségizett és
egyetemista lett, baráti kapcsolatuk megszakadt. A fiú már végzős volt,
amikor egy egyetemi rendezvényen újra találkoztak. Kiderült, hogy a lány
is arra az egyetemre jár, csak egy másik szakra. Egyre többet
találkoztak, és a barátságból szerelem lett. A lány még tanult, amikor a
fiú egy kutatóintézetben kezdett el dolgozni, ők ketten meg
elhatározták, hogy ebből a szerelemből házasságnak kell lennie.
Hivatalosan még nem voltak menyasszony-vőlegény, de abban a tudatban
éltek, hogy úton vannak közös életük beteljesedése felé. A fiú azonban
váratlanul lehetőséget kapott egy 10 hónapos kutatómunkára Amerikába.
Úgy gondolta, hogy fontos lenne élnie ezzel a lehetőséggel, de a lány
attól félt, hogy a fiú 10 hónapos távolléte alatt kapcsolatuk
megroppanhat. Ezért azt gondolta, hogy tartsák meg még az utazás előtt a
hivatalos eljegyzést, a gyűrű majd megvédi mindkettejüket. A fiú
szerint viszont épp ezzel a kutatómunkával tudja lefektetni közös
jövőjük alapjait.
Az ember sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és
vall önmagáról. Egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja
magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Az Isten
képére és hasonlóságára teremtett ember képes arra, hogy megismerje és
szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött.
Szellemi képességei révén a századok folyamán a tapasztalati
tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban, valamint az
anyagvilág kutatásában és leigázásában nagyot fejlődött. Mindeközben
vonzza az igaz és a jó, a szép és a szent, keresi a mélyebb igazságot,
élete értelmét és célját. A teljességre törekedve jut el a láthatókon
keresztül a láthatatlanokhoz. (vö. GS 12-15) [...]
Az ember test és lélek egysége. Testi mivoltánál fogva magába gyűjti
az anyagvilág elemeit, de az anyagból alkotott test a lélek miatt emberi
és élő test. Az ember teremtésétől fogva természetfölötti célra van
rendelve, és lelkét Isten ingyenes ajándékként fölemelheti a vele való
közösségre. Az ember fogantatása pillanatától kezdve része a teremtett
világnak. Teste fejlődik és egyre többet akar birtokolni a természetben,
a végtelen térben elérhető javakból. Természetfölötti célját megérteni
és ahhoz egyre közelebb kerülni csak lelke szüntelen gondozásával, hite,
reménye és szeretete elmélyítésével tud. Isten az embert szereti és
szeretetre teremtette. Akaratát akkor tudjuk teljesíteni, ha életünkben
és mások életében előmozdítjuk az üdvözülés útját. Ehhez időre van
szükség, ezt szintén Isten ajándékozza az embernek.
Hogyan tudjátok gyerekeitekkel megértetni, hogy a testi
és a lelki fejlődéshez egyaránt erőfeszítésre van szükség, és
mindkettőhöz nélkülözhetetlen Isten kegyelme?
Az idő a tér fölött áll. (EG 222) A teljességre törekvés arra hívja
akaratunkat, hogy a természet nyújtotta minden látható és kézzelfogható
jót birtokba vegyünk, de ebben korlátoz a minket körülvevő fizikai
valóság. A természetfeletti felé való haladásunkat földhözragadtságunk,
tökéletlenségeink, bűneink akadályozzák. Hiába érünk el jobbnál jobb
pozíciókat, hiába nyerjük el a társadalom elismerését, hiába veszünk
birtokba bármennyit a természetből, nem nyugodhatunk meg, amíg közelebb
nem kerülünk a természetfeletti világhoz, ha szellemünk, lelkünk nem
fejlődik, ha nem leszünk a hitben, a reményben és a szeretetben egyre
érettebbé, bölcsebbé. Ha elsőbbséget adunk a térnek és túlzott
lendülettel próbálunk megoldani minden jelenlegi problémát, igyekszünk
magunk alá gyűrni hatalmat, vagyont, pozíciókat, akkor ezzel a
folyamatokat megállítjuk, és előbb utóbb zsákutcába jutunk. Adjunk
inkább elsőbbséget az időnek, foglalkozzunk a folyamatok és az új
dinamizmusok elindításával. (vö. EG 222) „Mit használ az embernek, ha az
egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt
vall?” ( Luk 9, 25)
Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni körből olyan
embereket, akik a társadalmi ranglétrán nem foglalnak el előkelő helyet,
mégis boldogan, kiegyensúlyozottan élnek! Tudtok-e példát olyanra,
akinek látszólag „mindene megvan”, mégis boldogtalan?
Egy másik embert akkor tudunk megismerni, ha tudjuk, hogy hol tart
vándorútján a térben és az időben: milyen kapcsolatai voltak és vannak,
milyenek családi körülményei, anyagi lehetőségei, milyen képzettsége
van, dolgozik-e már, vagy még tanul, milyen élettapasztalatok birtokában
van. De mivel „az idő a tér fölött áll” sokkal fontosabb kérdés az,
hogy egzisztenciális értelemben hol van: hol áll meggyőződései, céljai,
vágyai, életterve szempontjából, mennyire tud élni szabadságával, meg
tudja-e különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a
csúftól, a szentet a profántól? Olyan szeretet van-e benne, amilyenről
Szent Pál ír: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny,
nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak,
de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent
remél, mindent elvisel” (1 Kor 13 4-7)? Van-e benne elég mély
együttérzés és türelem, akarja-e mindig mások javát? Tetteit a szeretet,
vagy az indulatok vezérelik? Az igaz szeretet kiléptet önmagunkból, nem
irigykedik, örömmel fogadja mások sikereit, a tényt, hogy mindenkinek
különböző adományai vannak. Aki szeret, az kerüli, hogy túl sokat
beszéljen önmagáról, és figyel másokra, így tud a saját helyén lenni
anélkül, hogy a középpontban akarna állni. „A tudás felfuvalkodottá
tesz, a szeretet ellenben épít” (1 Kor 8, 1). Tud-e úgy és annyira
szeretni, hogy a szeretett másiknak feltétlenül hisz, benne minden
körülmények között megbízik? A szeretet a másikban megbízik, szabadon
hagyja, lemond arról, hogy mindenben ellenőrizze, hogy birtokolja, hogy
uralkodjék felette. Ez a szabadság, amely teret nyit az autonómiának, a
világ felé való nyitottságnak és az új tapasztalatoknak, ezzel
gazdagítja a kapcsolatot és nem engedi, hogy belőle távlatok nélküli
belterjesség legyen. Tud-e őszintén remélni abban, hogy az adott
kapcsolatban mindig lehetséges a kölcsönös érlelődés, a szépség
kibontakoztatása, a teljesség felé való haladás? Elég erős-e
személyisége ahhoz, hogy a rosszat ne viszonozza rosszal, hogy az
erőszakkal szemben szeretettel védje meg magát és övéit? (vö. AL 90-119)
Mit tapasztaltok, milyen környezetben tud a gyerekek
szeretete legjobban kiteljesedni? Hogyan tudjátok gyerekeitek
nevelésében megtalálni az egyensúlyt a szigorú követelmények és
büntetések, valamint a hibák elnézése és megbocsátása között?
Évek múlva, amikor a fiú és a lány már férj és feleség voltak, egy
alkalommal visszaemlékeztek arra a nehéz döntésre, amelyet a fiú
Amerikai ösztöndíja ügyében kellett hozniuk. Most már világosan látom –
mondta a feleség –, hogy akármilyen szép, vastag jegygyűrűt is
csináltattunk volna, az nem védte volna meg egyikünket sem az egymástól
való eltávolodástól. Maga az eljegyzési ünnepség, a rokonoktól felénk
áradó szeretet talán erősítette volna kapcsolatunkat, de az, hogy
menyasszony-vőlegény lettünk, csak státus-változás lett volna, a gyűrűk
csak státus-szimbólumok lettek volna. A kettőnk szeretete nem növekedett
volna, pedig növekedésre volt szüksége, mert az én szeretetem még nem
volt elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül bízzak benned. Viszont én azt
hittem – vette át a szót a férj –, hogy egy komoly kutatási
eredménnyel, például egy kész disszertációval a zsebemben hazajőve olyan
státusba fogok kerülni, hogy az biztos alapot ad a házassághoz és
családalapításhoz. Az én szeretetem is gyenge volt, nem Isten
szeretetére és kegyelmére akartam építeni, hanem a magam tudományos
eredményére. Aztán a dolgok másképp alakultak. A kinti munka nem
sikerült úgy, ahogy elképzeltem, de közben te itthon kitüntetéssel
diplomáztál és kitűnő állást kaptál. Amíg egymástól távol voltunk, sokat
leveleztünk és egyre jobban megismertük egymást. Azt merem mondani –
szólt közbe a feleség –, hogy a fizikai távolság köztünk megnövekedett,
de a lelki rohamosan csökkent. Attól tartottam, hogy ez a tíz hónap
elválaszt minket egymástól, és lám, megérlelte a szeretetünket. Ezt
azonban nem a tíz hónapnak, hanem Istennek köszönhetjük. Amiről mi,
emberek azt gondoljuk, hogy az lehetetlen, az Istennek lehetséges.
Bíró László az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
