Mai világunk legnagyobb átka és nyomorúsága az elidegenedés. Nem bízunk egymásban, nem kívánjuk a közösséget, egyedül próbál mindenki boldogulni a szürke tömegben. A teremtéstörténet egyik legszebb szimbóluma, hogy „nem jó az embernek egyedül lennie, alkotok hozzáillő segítőtársat”. Ez a két szó nem csak a házasságnak, az egész társadalomnak alapja: minden társ legyen hozzáillő és segítőtárs. Hozzáillő, nem idegen, nem ellenfél, nem is azonos vele. Kiegészítő társ. És segítőtárs, akivel együtt el lehet érni azt, amit külön-külön egyik sem érhet el. Erre van ma is szüksége minden embernek, akár tudja, akár nem. De ez nem érhető el úgy, hogy várom, keresem, próbálom megragadni azt, aki majd engem felemel. Csak úgy, ha azt keresem meg, akit én tudok felemelni, ha kell. És az a boldogság, ha két olyan ember találkozik, hogy mind a kettő a másikat kívánja felemelni. Biztosak lehetnek benne, hogy „szép eredménye lesz fáradozásuknak”, és mindig lesz, aki felemelje azt, aki éppen elesik. Istenem, köszönöm, hogy társat rendeltél mellém. Ha már megtaláltam, neked köszönöm. Köszönöm, hogy tudom, mellettem áll, kiegészít, készen arra, hogy segítsen, ha arra van szükségem, felemeljen, ha akár testileg, akár lelkileg elesőben volnék. Ha még nem találtam meg, köszönöm, hogy tudhatom, hogy megvan, hogy él az, akit mellém rendeltél, akinek rám, akire nekem van szükségem. Segíts, hogy megtaláljam. Segíts, hogy ne veszítsem szem elől más szempontokra figyelve. És ha mai világunkban, pillanatnyi haragomban úgy tűnne, hogy tévedtem, add, hogy jól gondoljam meg, nehogy eldobjam azt, akit te adtál mellém. Te adj mellénk másokat is, munkatársakat, igaz barátokat, akikkel együtt tudjuk elérni nekünk rendelt szép eredményeinket. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése